Nem tudom miért kell minden ártatlan filmbe beletenni az ijesztőre rajzolt és rémálomszerű gonoszt, hiszen a világrekorder Szilaj és hasonló mesefilmeken ezek nélkül is sikerül maradandót alkotni. No ennek ellenére jól szórakoztak a gyerekek, és nem aludtak el nagyon hazafelé sem, ahol az angyalok már sokat segítettek anyunak, hogy közös erővel bevigyék a fát, és ünnepi hangulatot teremtsenek.
2009. december 30., szerda
Karácsony...
Nem tudom miért kell minden ártatlan filmbe beletenni az ijesztőre rajzolt és rémálomszerű gonoszt, hiszen a világrekorder Szilaj és hasonló mesefilmeken ezek nélkül is sikerül maradandót alkotni. No ennek ellenére jól szórakoztak a gyerekek, és nem aludtak el nagyon hazafelé sem, ahol az angyalok már sokat segítettek anyunak, hogy közös erővel bevigyék a fát, és ünnepi hangulatot teremtsenek.
2009. december 16., szerda
Mikulás...
Még Eszterházára (Fertőd) is lementünk, mert tudtuk, hogy a herceg úr lesz a mikulás. Nem bántuk meg, különleges volt, bár az utóbbi időben nem voltam ilyen mérges már rég. (Beállítottam a fényképezőmet a tökéletes fényképre, s mikor befutott a naplementében a hintó, és leszállt a kastély előtt a gyerekek közé a Mikulás, és a tökéletes fotó érdekében lenyomtam a gombot, akkor derült ki, hogy a memória kártyák a parkolóban maradtak. Húúú, de ideges voltam.)
2009. december 13., vasárnap
Esküvő...
2009. december 3., csütörtök
2009. december 1., kedd
2009. november 30., hétfő
A harmadik napon
Szóval járkáltunk a suokban, és amikor már láttuk, hogy azért a fűszer souk sehol, akkor végül még kérdezősködtünk is, de senki nem tudta. Így elindultunk egy irányba, amerre megtaláltuk a Dubaiba befolyó, folyó hatású öblöt, amin mindenféle vízibuszok jártak. Úgy döntöttünk, hogy mi is kipróbálunk egyet. Tetszett volna az a tetővel ellátott hosszú csónak, amin sorban ültek a népek, látszott, hogy az a tradicionálisabb, bár kényelmetlenebb és tömöttebb megoldás, de egyszerre sokkal izgalmasabb is, viszont mi még sem arra kaptunk jegyez, hanem egy légkondis üveghajóra, ami menetrend szerint járt ide-ode a két part közt és bizonyos állomásokat érintve.
Így is láttuk a város pár épületét és part szakaászának egy kis részét, de nem sokat. Ami érdekes volt, hogy éppen érkeztek jellegzetesen indiai vagy olyasmi hajók a tengerről, amik jobban hasonlítottak egy középkori bárkára, mint egy high-tech hajóra, olyan módon megpakolva plazma tv-kkel, mint ahogyan a cigánykaraván rámol, félő volt, hogy bármelyik pillanatban leomlik a rakomány. Hogy ez hogy bírta ki a tenger közepén, ne adjisten egy viharban… ? Láttunk a nagy és luxust hirdető épületek tövében nyomorú lakónegyedet is hajókból. Nem tudom biztosan, hogy az nyomor negyed volt-e, de a hajók azok a régi roskatag dzsunkák voltak, és tömegével álltak egymáshoz kötve, hogy egy nagy területen csak vízen lebegő fából készült hajó – masszát lehetett látni. Ez biztosan megért volna egy körutat, de sajnos sem időben, sem térben nem volt elérhető. A hajónk kikötött tehát a másik oldalon, és ott sem volt semmi érdekes, csak a hajókat és az épületeket fényképezgettük kicsit, majd mentünk tovább. Időnk fogytán fogtunk egy taxit, és vissza mentünk a szállásunkra, ami eleinte komoly fejtörést okozott a taxisnak a kártyára nyomtatott térkép ellenére, mert nem tudta, egyáltalán merre lehet, de a szokott telefonos megoldás végül eredményt hozott. Persze ő is eltévedt az utolsó háztömböt szaggató kis utcákban, mert ez olyan Füles rejtvény újsághoz hasonló labirintus féle volt, amikor a nyuszit össze kell húzni a répával, szóval tudod, hogy merre kellene menni, de arra nem lehet, és máshonnan sem, így kell pár perc, mire rátalálsz a megfelelő útra (hacsak nincs egy terepjáród, ahogyan nekünk előző nap volt). A szállóba visszaérve elkezdtünk készülni a sivatagi túrára.
Hamarosan szólt a portás, hogy megjöttek értünk. Izgalommal indultam el, mert erre vártam mióta megérkeztünk. Leérve megpillantottam egy nagy terepjárót, egy hétszemélyes hatezer köbcentis, 8 hengeres rettenetest. Szerencsére még nem ült benne senki, és én jól beültem a sofőr mellé, mert úgy gondoltam, hogy a dűnéken én hánynék, ha nem lennék elöl (ahogyan már tapasztaltam korábban, ez megóv). Később ez briliáns döntésnek bizonyult. Kicsit kavarogtunk még a dubai forgalomban, és meglátogattunk még egy szállót, ahol újabb utasok kerültek elő, és megtelt az autó. Volt egy indiai házaspár, és két iráni srác. Ezek közül az egyiknek műtötték a térdét, és nyafogott, hogy neki a hátsó ülések nem jók, de erősen markoltam a székemet, nagyon aggódtam érte.
Autóztunk egy órát egy autópálya félén a sivatagban, majd elérkeztünk egy pihenőhöz, ahol a turistákra specializált létesítményt találtunk. Homokfutókkal lehetett próbálkozni a dűnéken, volt sólyom, teve, beduin öltözékes csacsi és hasonlók. Itt lehetett időt húzni, ami nekem nem nagyon tetszett, mert kezdett lemenni a nap, és én meg az edvencsör és a fotózás miatt jöttem, az értékes lapos fények pedig veszélybe kerültek. Szóval sajnos a jó fényeink el is mentek mire elindultunk. Szegény Sugi (anyám) került hátra a műtött térdű helyére önfeláldozva, de én megtarthattam a helyem. A sofőr leengedte a gumikat, hogy a homokban jobban kapaszkodjon az autó, és elindultunk. Bevágtunk az út melletti dűnék közé. Nagy ívű, lendületes kanyarokkal kapaszkodtunk a homokfalakra fel. Kihasználtuk mind a négy kerék - hajtást, és mind a 6000 köbcit. Üvöltött a motor, és nehezen kapaszkodott a gép, közben a finom porhomok körbe örvénylette a kasznit, ahogyan a kerekek hányták ki maguk alól. Nem voltunk egyedül, 5 autó alkotta a csoportunk konvojban mászta meg a dűnéket. Jól láttuk a többieken, hogy ömli körbe őket a homok, és milyen íveken vesznek lendületet, hogy felkapaszkodjanak az oromra, melyen aztán 90fokos átbukással esve át, egy pillanat alatt eltűntek a túloldalon. Az egész egy műrepülés félére emlékeztetett. Nagy lendülettel kanyarodtunk, miközben a kanyarban jelentősen bedőlt az autó a homok hegy oldalán, majd meredek emelkedés, és hirtelen zuhanás. Sokszor orral beleálltunk a völgybe, de egyes esetekben szükség volt az oldalazós ereszkedésre, vagy egyéb trükkökre, így hol jobbra, hol balra zuttyantunk. Két lábamat izomból feszítettem a lábtér falának, hogy stabilan legyek, és tudjak fényképezni. Sajnos a fotók a megfogyatkozott fény és a belső kivitel miatt nem adják vissza azt a dinamikus erőlködős túrát, amit tapasztaltunk. Kintről is kellett volna fényképezni, de nem egy területen autóztunk, hanem céllal vágtunk át a sivatagon. A távolban mindenhol végtelen dűnék. Nagyon koncentráltam, hogy ne legyek rosszul, főleg miután a hátsó sorokban felmerült az igény az első nylon zacsikra, ami utána már olyan ütemben fogyott, hogy az út végére elfogyott a jelentős készlet. Egy tengeri beteg társasággal utaztunk, akik egy egy fordulónál vagy átesésnél újabb röhögésből fuldoklásba torkolló hangokat kiadva élvezték és szenvedték az utat. Nagy szerencsém volt, hogy elöl ültem, esélyem nem lett volna elkerülni a sorsukat hátul. Sugi volt az egyetlen aki nem hányt, de órák kellettek, mire össze szedte magát a kaland után.
Már sötétedett, amikor megálltunk egy sziklás részen, és mindenki kiszállhatott. Sajnos nem voltak már jó fények, pedig a táj elragadó volt. A legtöbben csak leültek, és néztek maguk elé. Én igyekeztem fényképezni, de már nem sok sikerrel. A sofőr oda ment és kinyitotta a motorház tetőt, hogy ne robbanjon fel a túlerőltetett erőmű. Kis pihi után elindultunk tovább, és rövidesen mint egy delta torkolatban, autók sokasága jelent meg a különböző utazási irodák terepjárói, hogy egy útra találjanak. Eddig nem láttuk egymást a sivatagban, de most vagy 50 terepjáró gyűlt össze, és a szürkületben számos lámpa fénye bukdácsolt a dűnéken, majd egyre nyugodtabban egyre közelebb érve egymáshoz, végül egy sorba rendeződve találtuk meg az aszfaltos utat, ami átvágott a senki földjén. A leeresztett gumik miatt az autó imbolyogva gurult, de már lehetett relaxálni. Besötétedett, és motorizált karavánunk fénykígyóként tartott a sivatagi tábor felé, ahol az estét terveztük eltölteni.
Rövidesen egy rövidebb homokfutásra került ismét a sor, csak ezúttal sötétben. Pár percnyire az úttól egy tábort találtunk, ahol már vártak minket. Olyan 50 terepjáró futhatott be, és egy kerek elkerített részhez vittek minket. Ugyanúgy langyos homok volt mindenhol (cipő és zokni nélkül volt értelme járkálni a mély homokban), de egy kerítésen belül. Középen nagy és kerek színpadféle, körben sugarasan asztalok, mint küllők, s mellettük nagy párnák, melyeket ülésnek lehetett használni az 50cm magas asztalok mellett. Már volt is valami bevezető műsor, dudásokkal és dobosokkal, de egy csomó egyéb turistaváró bódé sorakozott körben: henna, ital, vízipipa, meg ilyenek. Sugi elég ramatyul volt, nekem sem volt nagyon kedvem járkálni, inkább a műsort vártam. Rövidesen elkezdődött az étkeztetés, és a nagy sorok ellenére eléggé lendületesen történt a kiszolgálás az arabos (nekem ízlő) kajákból. Italból korlátlan fogyasztás volt, így üdítővel a kézben mentünk kajálni az asztalokhoz. Mikor aztán elkezdődött a műsor, hol a fényképezőért, hol a kajáért nyúlkáltam.
Sok műsor volt: hastánc, dervis tánc, zenés előadások, megint hastánc és hasonlók, tradicionális botos és más előadások, szóval szórakoztattak minket, és összességében a sok kajával, programmal, műsorral és a feledhetetlen homoki „műrepüléssel” mindenképpen megérte a kb. 10 000 Ft összegű beugró. Egyetlen kritikám, hogy kissé ipari volt a dolog jellege, én jobban szeretem amikor párunkról szól az esemény.
Amikor mindennek vége lett, akkor lassan elindulgattak a népek. Megtaláltuk az útitársainkat, és vidám hangulatban indultunk haza. Viccelődtünk az újabb homoki kihívásokon, hogy ez az egész csak azért volt, mert a kiürült gyomrokat most újra töltötték, és mehet tovább a hullámvasút, és így tovább. Vissza úton hátra ültem, de ott sem volt kényelmetlen, viszont már kevesebb volt a hullámzás, és nem lett rosszullét belőle. Valamikor félúton felfúvatták a gumikat, és lassan haza csorogtunk. Elég későn érkeztünk meg a szállóhoz, majdnem 11-kor.
Még ezen az éjjelen hajnal 1 körül lett egy üzleti jellegű megbeszélésünk, így a reggel hatos kelés megpecsételte a haza utunkat.
Másnap korán kiértünk a reptérre. A vámmal nem volt nagyon sok gondunk, visszaváltottuk a kauciónak ott hagyott dirhamot, majd megkaptuk a táskánkat, és szuvenírt vásárolgattunk, amíg nem indult a gép. A repcsin egész sorok voltak üresen, így tudtunk aludni egy kicsit hazafelé. Bécsben a vám ismét el kellett töltsünk pár órát, és szívni egy csomó ismeretlen procedúrával, de túl lettünk rajta, és itthon aztán elnyúlhattam. 3 napig aludtam.
2009. november 18., szerda
Hiba ?
Emirátusokban kellene lennie bevezetésnek, utazásnak, kiállításnak, a kalandozás első napjának, a kalandozás második napjának, külön-külön.
Kérek visszajelzést, kinél mi látszik !
Köszi !
Sziasztok !
Dani
2009. november 15., vasárnap
A kalandozás második napja...
Al Ainban aztán jól nem találtuk meg a teve piacot, aztán mikor rátaláltunk a hűlt helyére, érdeklődésünkre sok bizonytalan választ kaptunk csupán. Viktort elérve online segítséget kértünk, s míg annak eredményében reménykedtünk, addig elautóztunk a közeli hegyhez (Jabel Hafeet), hogy a helyi forró vizű természetes forrást megtekintsük (Mubazzarah). A tájon különleges megjelenésű, kopár, de vad, csipkés és cakkos sziklákkal szaggatott hegyláncokat pillantottunk meg, melyek nagyon jó fotótémának bizonyultak, s egyetlen fájdalmam csak az volt, hogy a fény: pont a délben jellemző derékszögben érkezett, és nem rajzolta az árnyékokkal még drámaibbá a szaggatott formákat. Meglátogattuk tehát a hővíz forrást, ahol a meglepően zöld és üde színű völgyben a szokott tömeghez képest alig volt egyáltalán valaki rajtunk kívül. Talán a hétköznapi dátum, és dél körüli időpont miatt. Itt kiszállva a csapat megmártogatta a lábát a vízben, és Dominik némi strandélményt nyerhetett. Ismételten előfordult az a – számomra – meglepő fordulat, hogy egyszer csak megjelent valahonnan egy nő egy tálcával, és hűtött vizet és mangó levet hozott nekünk, persze mindenféle ellenszolgáltatás várása nélkül. Nem hiszem, hogy ez simán turistacsalogató lenne, hasonlót sokszor és egészen eltérő helyeken tapasztaltam. Rendben, hogy a benzin költség nulla, nincs áfa, és sok minden ingyenes a lakosságnak, és így nem magasak az árak, de ez nem csupán pénz kérdése, a vendég fogadás egy speciális helyi jellegzetességének maradékát sejtem mögötte. Egy szó, mint száz, jól esett, ittunk. Meleg volt, vagy 35fok. A telepített napernyők alól fotózgattam a tájat, és a szomszédságunkban piknikező Vizi piával és trécseléssel időt múlató, csadoros arab nők beszélgetését hallgattuk.
Mikor mindenki az indulási oldalon sorakozott már, beszálltunk az autóba, és ráküldtük a légkondit. J A csipkés sziklák tövében Heléna vett pár „arab kenyeret” (palacsinta lapos tárcsa), és azt darabokra szaggatva okoztunk örömet az ottani tavacskában úszkáló halak tömegének, és Dominiknek. Innen felkapaszkodtunk a bolond módon emelkedő, és össze-vissza kanyargó szerpentinen a kopár hegyre, melyen persze folyamatos építési munkálatok folytak. Többször megálltunk visszapillantani egy-egy parkoló-kilátó kapcsán, de a táj nem volt lenyűgöző, csak vad és kopár. Viszont hirtelen magasan voltunk. A levegő sajnos párás (vagy/és) homokkal teli volt, így nem lehetett ellátni Budapestig, de még Al Ainig is alig. Minden esetre a szerpentin is érdekes keskeny szalagként kanyargott alattunk. A hőmérséklet itt fenn már érezhetően lehűlt, csak ha kiszálltunk az autóból, akkor volt ugyanaz a rohadt meleg :-D
Ekkora már megtudtuk, hogy a teve piac létezik, csak máshol, és este 4-ig nyitva is van. Igazából arra számítottam, hogy lesz egy központi karám, ahol az arabok egymást túlüvöltve licitálnak egy – egy igazán kiváló telivérre, aggódtam is miatta, hogy lemaradunk az eksönről. Megtalálni persze most sem volt egyszerű, tankoltunk, érdeklődtünk, majd egy áruház (Mall) mögött találtunk valamit, egy területet, melynek kapujában eligazítottak minket.
Sajnos nem olyan volt a piac mint amire számítottam. Buszpályaudvar szerű tetők alatt sorakoztak a nagy, szoba méretű ketrecek, melyekben tucatjával álltak, feküdtek, zabáltak a tevék. Nem volt nagyon új élmény, rácson keresztül már láttam azért ilyet. Megálltunk mellettük, és észre vettük, hogy: mint öngyilkos merénylet után, össze – vissza fexenek az ománi tevepásztorok a ketrecek közti átjárókban megpróbálva túlélni a meleget az árnyékban. Gondoltuk egy kicsit azért fotózunk, és elrugaszkodtunk Sugival a ketrecek közé. Innentől kezdve kicsit felgyorsultak az események. Először csak két barna srác jött oda, hogy csinál rólunk is képet, ami még nem tűnt furcsának, persze a markukat tartották aztán, és már csaptam is a homlokomra, hogy miért ilyen barátságosak. Na jó, vissza mentem az autóhoz, és kiszedtem pár dirhamot nekik, de abban reménykedtem, hogy lezárult ez a része a látogatásunknak. Kisvártatva egy elszabadult tevére lettünk figyelmesek, ami után emberek érkeztek, majd segítettek etetni, majd elvittek egy hatalmas tevéhez, aminek a térde lehetett olyan mell magasságban, majd még beljebb vittek, és már kezdtek olyan gondolatok forogni a fejemben, hogy na: most leütnek és kifosztanak, csak az tartotta bennem a bizalmat, hogy ez egy nagyon biztonságosnak mondott hely. Szóval egyre beljebb kerültünk a ketrecek közti dzsungelbe, mikor megállt pár beduin kísérőnk egy rács előtt, és beinvitáltak a sűrű teve erdőbe. Nem vagyunk olyan ijedősek, akkor hurrá, és már indultunk is, bár a tevék baromi nagyok voltak, és egyik sem beszélt egy kicsit sem magyarul. Szóval az rendben, hogy a pásztor ellökte a teve bazi fejét, és átment kettő közt, de nem akartam tovább idegesíteni őket, én inkább lapos kúszásban próbáltam kijátszani a szörnyek figyelmét. Sugi meg inkább szorította a rácsot, és nem mozdult, amíg vissza nem jöttek érte, és tiltakozása ellenér bevitték a centrumba. Addigra én már egy tevén ültem, amit jól fel is állítottak. Ez kívülről nem is tűnik olyan nagy dolognak de a fényképezőm a 70-200 2,8IS obival elég értékesnek és kurrva nehéznek tűnt ahhoz, hogy első sorban arra figyeljek az imbolygó felállás közben, így csak a térdeim összeszorításával tudtam védekezni a háztető forma gerinces hát hereszorító nyomása ellen. Igyekeztem nem elgyötört ábrázatot vágni, és azonnal fotókat, majd még a zsebemből előbányászott kamerával mozgó képet is rögzíteni az alattam apróra zsugorodott világról. Nem volt ez a teve sem olyan alacsony, mint fekve kinézett, na. Leszállhattam végre, és Sugit is majdnem rávették, hogy megismételje az előbbi produkciót, de gesztusaitól megrettenve inkább visszahőköltek. Ekkor kaptam egy turbánt a fejemre, és készült pár fotó rólunk. Itt nyugodtabb voltam, hogy nem futnak el a fényképezőnkkel, mert mégiscsak rácson belül voltunk. Na, itt jött a jó ötletem, és megkértem, hogy ne ők fotózzanak már minket, hanem mi őket, és ezzel született pár egészen jó képem róluk. Ezért érte meg az egész izgalom, aminek még nem volt vége. Emelkedtek a kezek, s mutató és hüvelyk ujjak dörzsölgetésével akartak valamit elmutogatni, amit igyekeztünk nem érteni, de végül is járt, hiszen bevittek, meg minden. Mondtuk, hogy az autóban, amit ugyan nem értettek, de mondtuk, hogy arra, és elindultunk vissza, sietve. Jó nem futottunk, de siettünk. Ekkor, mint David Wasserkopf autója KIT, nagy fekete autó jelent meg, és Hollywoody belépővel fordult elénk nagy porfelhőbe burkolózva. Mi deszantos módjára ugráltunk be a tele pakolt utastérbe való beszállást gátoló ezer kis táska közé, gyorsan fizettünk, és már startoltunk is kereket kipörgetve, mert az ablakon benyúló kezek Heléna fehér bőrét kissé dinamikusan cirógatták, és mi sem voltunk nagyon kíváncsiak a folytatásra. Ablak felhúz, csend, hűvös… Huhhh, ez izgi volt.
Az innen max. 300méterre levő luxus áruház volt a következő megálló, ahol első körben a wc-re mentem, ahogyan a többiek is, és mostam magam ahol bírtam. Nem vagyok finnyás, de egy olyan édeskés rohadó szag ült rám a tevekaland során, amitől nem tudtam megszabadulni még egészen a Dubai szállásunk tusolásáig. Nem baj, időszakosan megszabadultam a kosz érzésétől, és kicsit shoppingoltunk. Sikerült gyermekemnek végre venni propelleres repülőgépet, és hasonló dolgokat a kollégáknak, asszonykámnak, és így tovább. No, ezek után lehetett újra gondolni a kofferek térkihasználási stratégiáját. Az autóra kitettük a végképp megtelt táblát.
Haza indultunk. Dubai nem volt közel, de mire elkezdett sötétedni, már benn sorakoztunk mi is a metropolisz egyik 8 sávos álló dugójában. A távolban a Burj Dubai, a világ legmagasabb épülete, mely szigonyszerűen magasodott az ég felé. Sikerült egészen jól olvasnom a térképet, és a retteget építkezések miatti folyamatos és valószerűtlen tempóban alakuló térképmódosítások sem szóltak annyira bele a navigációba, mint amennyire féltünk tőle. Nem haladtunk gyorsan, de eljutottunk a szálló közelébe, és ugyan megtalálni nem lehetett (és ez a további alkalmakkor az összes taxisnak is megfejthetetlen feladatot jelentett), egy telefonhívás után mégis megtaláltuk a helyszínt. Szerencse, hogy terepjáróval voltunk, mert nem a hagyományos útvonalon közelítettük meg az épületet, de az eredmény a lényeg nem ?