2010. július 31., szombat

BULGÁRIA 4. NAP

Ma arra ébredtünk, hogy esik az eső. Szomorúan néztük, hogy mindaz amit tegnap megkezdtünk, ma nem folytatható. Egy darabig itthon, szálláson töltöttük az időt, és pl. nagyot reggeliztünk, de utána a gyerekek mindenképpen menni szerettek volna, és így lementünk egy kicsit az udvarra, hogy aztán a medence körül szaladgáljunk az éppen csak szemerkélő, vagy időszakosan el-elálló esőben.

Aztán elballagtunk a bárig, ahol Pedro-tól vettünk egy kis fagyit, és ha már ott voltunk, jött egyből a recepciós lány, aki minden alkalommal megjelent amikor arra felé jártunk, hogy feltegye a kérdést, hogy tud-e valamiben segíteni. Nem volt tolakodó, sőt jól jött, hogy szinte kizárólagosan ő, de tudott angolul. Sőt, valszeg Londonban tanulhatott, vagy ilyesmi, mert úgy vágta, hogy kapaszkodni kellett, hogy mindent megértsek.

Megkérdeztük, hogy nem lenne-e valami hely, amit esőben ajánlani tud ? Ő gyors közvélemény kutatás eredményeképpen elmondta, hogy a Tengeri Parkot ajánlják, ahol játszótér, elektronikus játékok, akvárium és hasonlók vannak. Nagyon megörültünk, és reménykedtünk abban, hogy valóban valami tartalmas dolog következhet. Hívtak egy olyan taxit nekünk, ahol a sofőr beszélt angolul, és jól eltettük a számát, mert ez ritka kincs. Ugyan a táv másfélszeres volt mint szokott, és hívtuk a taxit, de az összeg mégis a szokott 10leva volt. Viszont sajnos nem vitt semmi extra helyre, elmutogatta azokat ahol már jártunk, és rámutatott a parkra, ahol előzőleg már a gyerekek nagyot játszottak a játszó téren a nagy fagyi után. Kicsit elszomorodtunk, és főleg, mert az aprók az akváriumot várták, ami nem volt.

Sétáltunk egyet. Először kisétálva a partra elindultunk az óvárost keretező, a parti szikák fölé épített sétányon, ami így esőben is érdekes volt… egy darabig. Amikorra kijutottunk a sziget végére, egyre kevésbé kötötte le őket, és elkezdtek (inkább Marci) nyafogni, hogy mennének. Keresztülvágtunk a kis óváros megfelelő részén, és elértük a kikötőt. Egyébként különleges faborítású középkorias házak vannak mindenfelé, aszott, girbe-gurba deszkák, fentebb szélesedő épületek, 1 embernek helyet adó sikátorok, rozsdás alkatrészek, szóval van hangulata, de ennyi.

A kikötőből visszaballagtunk az árusokkal és grafikusokkal teli térre, ahova a taxis hozott, és mivel ismét rákezdett az eső, így bemenekültünk egy fedett részre, ahol pénzbedobós játéktermi gépek, játékok vártak ránk. Próbáltam egy levást váltani, de valahogyan semmiképpen sem sikerült, így csak azt az egy darabot kellett okosan felhasználni, amim volt. Végül egy lég-hoki játékot választottunk. Ez az, amikor az asztal tábláján levegőt fújnak ezer lyukból felfelé, és így a rátett korong lebeg, és a két oldalon álló versenyző egy ütővel nagyot ütve a korongon, annak végtelen pattogását számítgatva reménykedik, hogy az az ellenfél kapujába talál, illetve minél gyorsabb, és kiszámíthatatlanabb pattogásra igyekszik rávenni a korongot visszaütve az ellenfél kárára. Ebből a játékból találtunk egy gyerek méretűt, és vagy 5-8 percig nyomhatták. Nagyon sokat kacagtak, imádták.

Később aztán indultunk arra a partszakasztól a város felé mutató utcára, ahol sorakoznak az árusok, éttermek, és hasonlók. Kis bolyongás után aztán el is értünk oda, és a gyerekek kis fánkokat választottak az egyik árustól, akik ott helyben készítették el azokat egy kis fánk sütő géppel, ami önmagában érdekes volt. A cukorral szórt finomság ízlett a gyerekeknek, és egy kicsit arrébb sétálva, s várva, hogy ehetőre hűljön, arrébb bandukoltunk, és vettünk két gyrost, hogy nekünk is legyünk valamink.

Amikor minden elfogyott, elindultunk gyalog haza. Nem esett már az eső, és nem tűzött a nap, így nem volt olyan nehéz a hazajutás, de így is megtette hatását a fülledt meleg. Orsi mesélt a gyerekeknek, így gyorsan telt az idő. Hazaérve bíztatóra fordult az időjárás, és hamarosan lementünk a medencéhez.

Ez a dolog ismét jól sült el. A gyerekek nagyon élvezték, ahogyan szokták, de meglepő dolgokkal fűszerezték a vendéglátóink. Alig játszottunk egy órát, amikor elmentünk megkérdezni Pedro valódi nevét. Édua elmondta, hogy őt hogy hívják, Pedro pedig bemutatkozott: Stoian (sztajan). De mit csinálnak ? Valami gumijátékot pumpáltak ezerre. Hát ez mi lesz ??? Kiderült, hogy a gyermekeinknek vett a szálló egy úszó szigetet (pálmával, tetővel, párnákkal), s még egy kis hajót is, amit ugyancsak felfújtak nekünk. Nagy volt az öröm, én meg lapogattam Stajan vállát, hogy éreztessem, hogy köszönjük.

Hosszan buliztak a szigeten a medencékben a gyerekek, Bálint a kis indián kenuban. Majd mikor félre tették, Bálint is kiélvezte a szigetet, bár ő a parton biztonságosabbnak gondolta.

Idővel jöttek újabb vendégek. Gondoltuk, hogy szombat okán ez bekövetkezik, de így sem lett tömeg. Jött egy magyar család (3 középkorú), és egy angol-bulgár házaspár, akik valami kapcsolatban vannak a szállóval, szóval ők nem valódi vendégek. Van egy kis duci lányuk, akivel Édua első körben összebarátkozott. Őt Cecily-nek hívják, és tud angolul. Ugyan Édua nem, de nagyon szépen halandzsázik angolul, és folyamatosan. Így a két lány együtt úszkálva, pónizva, és hasonló játékokkal mókázva, még hosszan játszott a medencében és a parton.

Mi közben megrendeltünk egy brutális mennyiségű vacsorát, ami fél óra múltán el is készült. Stajan ismét igyekezett kitenni magáért, és ennek eredményeképpen ismét csak egy jóllakott család lett az eredmény, pukkadásig telt gömbölyű pocakokkal, mozgásképtelenül. A többiek még fagyit is toltak, nálam már nem volt hely rá. Kis labdázás után már mentünk a szállásunkra, hogy fürdéssel és meseolvasással zárjuk a napot.

2010. július 30., péntek

BULGÁRIA 3. NAP

Szépen elaludtunk, és bár meleg volt, illetve egy alkalommal felébredtünk arra, hogy Marci beütötte a fejét, és halkan sírdogál, az ékszaka nyugalmasan telt. Elég korán ébredtünk, ahogyan otthon is a gyermekek jóvoltából, és elhatároztuk, hogy elmegyünk reggelit lőni. Mindenki felöltözött, és mentünk is a kapu felé. Menet közben üdvözöltük a személyzetet, és ők is az egyetlen lakóknak járó kedvességgel kívántak jó reggelt.

Nem emlékszem konkrétan, hogy milyen reklámszöveggel tolták ezt az apartmant, de csak a sok féle szolgáltatás, tökéletes friss építés, és ez által mindenben a kifogástalan minőség, és a nyugalom feledtette azt a fél órát, amit abban a rekkenő hőségben kellett a járdák híján, és félkész építkezések miatt az aszfalton gyalogolva, autóktól kergetve a 3 gyerekkel megtenni az első érdekes pontig (mely a legközelebbi homokos strandot jelentette), holott valami 3 percet ígértek, de az Orsi emlékei szerinti 15 is kevésnek tűnt a végső kb. 1ó-hoz képest.
Ezúttal elmentünk a strand mellett, de láttuk, ahogyan a rutinosak már a korai időpontban hordják strandcuccaikat az állandóra felállított napernyőkkel jelzett strand felé. Egyébként a környezet elég lepukkant, mindenféle elrohadt vasszerkezetekkel és viskókkal keretezett a főút, amin át kell verekedned magad, hogy a homokos részre juss. Mi erre fittyet hánytunk, és arccal a kaja irányába, haladtunk a város felé. Rövidesen a part melletti sétányra jutottunk, ahol két oldalon egyre készülődtek a nyitáshoz az árusok és különféle szolgáltatásokat nyújtók. A gyerekeknek sok minden tetszett. A pénzbedobós, ringatózó versenyautók és lovaktól kezdve a játék automatákon keresztül a legkülönbözőbb strand játék árusokig, de hagytuk, hiszen ezért jöttünk, és nem siettünk. Hamarosan megláttunk egy fánk sütőt, aki ovális bucikat tett olajba, ahogyan otthon a lángost, és azt tették egymás mellé eladásra. Kiderült, hogy édes ízű, és csokis belül, ezért többen is erre szavaztak. Vettünk mellé egy kis vizet (ebből nagyon sok fogy folyamatosan), illetve egy pizza félét nekem, de az egész nem volt jobb egy közepes osztályzatúnál. Minden esetre a reggeli már megvolt.

Innen folytattuk az utunkat a sétányon, és rövidesen gazdagabbak lettünk Éduának egy rózsaszín hasi-tasival amit kétszer csomóztam a legrövidebbnél is rövidebbre, hogy jó legyen, egy Vizi pisztollyal Marcinak, egy nagy szalmakalappal Anyunak, és egy kis pénzzel nekem, amit egy közeli bank automatából emeltünk ki. Később elérkeztünk a Szozopol óvárosába vezető sétányra, ahol vettünk egy fagyit mindenkinek. Ezek még mindig kilóra adják (mint utoljára 20-30 éve emlékszem), de ezzel párhuzamosan egy gombócnak akkorát adtak, hogy egyikünk sem tudta megenni. Orsi szerint régi is volt.

Meglepő újdonság, hogy a fagyinak van íze, nem csak a színe és a hőmérséklete a jellemző. Ücsörögtünk egy kicsit, majd az euro konformnak egyáltalán nem nevezhető –közeli- játszótéren nyomtunk egy kört. Kicsit ijesztően néztek ki a beton csatornacsövekből összerakott csatornák, a 100x lefestett, és ettől már egyéni textúrával és változó vastagsággal rendelkező mászókák, a hangosan nyikorgó hinták, de volt benne valami szép is, hiszen olyan saját gyerekkor érzetünk is volt. Innen elindultunk az óváros felé, de sajnos nem jutottunk mélyre, mert a gyerekek szerettek volna már végre valami vizet látni, és valljuk be, ebben volt valami.
Tehát elkezdtünk valami taxi félét keresni, egyszer mert nagyon meleg volt, másszor meg mert nem találtunk eddig nagyobb bevásárló központ félét, hogy ennivalót vásároljunk a további napokra.
Szóval vissza kanyarodtunk, elmentünk egy kikötő mellett, és találtunk pár taxit, s a főnök elmondta az egyik sofőrnek, hogy mit keresünk, és így eljutottunk egy CBA-ba, ami akkora volt, mint egy nagyobb éjjelnappali. Itt minden esetre már lehetett vásárolni, és olyan mennyiséget sikerült összeszedni, hogy a felét már mindenképpen a baba kocsira kellett aggatni, ami olyan far nehéz lett, hogy előre nyomva kellett tartani. Szerencsére a közeli taxi posztról hamar eljuttattak minket haza, ahol az 50m cipelés eredményeképpen jól leizzadva, már nagyon jól esett a medencénkben lubickolni egyet.

A gyerekekkel nagyot játszottunk. Később ezt az eseményt jelölték meg a legjobb dolognak, ami ma történt. Az frissen vásárolt karúszókkal Édua a nagy medencénkben is minden félelem nélkül úszkált, ráfeküdt a vízre, és ismét aláhúzta, hogy ő egy igazi ebihal. Marci eleinte nem mert a nagy medencébe jönni, de később nagy megdöbbenésemre ő is mert, és egyedül úszkált. Ahogyan ő mondta: járkált a betűkön. És tényleg, a medence mozaikjából betűk vannak kirakva, és ő úgy tett mozgást felettük, hogy lábával járáshoz hasonlóan kavarva a vizet, valóban haladt. Utóbb fagyit vettünk a bárnál, ami azért volt érdekes esemény, mert tegnapi kérdésünkre, hogy van-e, még nemmel válaszoltak, mára viszont nem csak hűtőt kerítettek, hanem színültig tele tették különböző kicsi és családi adag fagyikkal. Tudom, bolondul hangzik, de annyira új a szállás, hogy az a benyomásom, hogy a mi szobánkat a mi érkezésünkre készítették el, talán a többi még nincs is meg, mert nap közben dolgozgatnak csendben rajtuk, akasztgatják a képeket, ilyesmi. A fagyit is lehet, hogy csak a mi kedvünkért hozták, nem tudom, de ahogyan kezelnek, látok rá esélyt.
Orsi főzött aztán. A sajtos tészta után (nagy választék nincs a boltokban) nagyon álmos voltam a szokatlan adag napsütéstől, de a család rávett, hogy menjünk végre megnézni „Bulgáriát” ahogyan Marcim mondogatta, azaz a tenger partot. Ismét neki indultunk, hogy lenyomjuk a fél órás aszfaltos részt, de nem volt kibírhatatlan, és hamarosan már ott is voltunk a homokos szakasz elején. Elhagyva a nudista szakaszt rázoomoltunk a hullámzó tenger vonalára. A hátamra kaptam a babakocsit és a fényképezőt, illetve kamera a kézben. Orsi a Bálintot, és a fotós táskát, Édua és Marci rohanvást a tengernek.

Egy darabig szokták a hullámok játékát, ahogyan ki-be habzott a homokon, eltérő mértékben hódítva a teret. Élvezték, hogy kimossa a lábuk alól a homokot, és sikongatva menekültek, és támadtak vissza a Fekete Tengerre. Aztán egyszer, mikor Marci nacija már elég vizes volt, gondoltam leszedjük róla, és ennek nagy meztelen fürdőzés lett az eredménye. Édua fürdőruhában vette ki a részét, mi meg csak vigyorogva a parton, ahogyan a gyerekek euforikus örömét figyeltük, és szívtuk magunkba.
A nap sajnos elbújt, és hirtelen sötétedni kezdett, így otthagytuk a partot, és elindultunk a már ismert sétányon. Estére már sokkal többen voltak nyitva, mint reggel táján , és több étterem is igen hangulatos volt. Ki is választottunk egyet, amelynek fedett kertre hasonlított a belső tere, szőlő futott végig a gerendákon, növények, kötelek, halak, kannák, és más hangulat tárgyak összessége adott izgalmas, de otthonos hangulatot. Én „valami Bulgár”-t kértem, és nem csalódtam. A csirke göngyöleg azzal a jellemzően savanykás uborkás, gombás, tejszínes, sonkás töltelékkel volt kitömve, amihez hasonlót tegnap próbálhattunk ki a szállásunkon, és ismét jó ízűen falatoztam. A gyerekek egy egyszerű pizzával alapoztak, Orsi a kedvenc apró halát majszolta.

A sétányon tovább bandukolva megnéztünk minden érdekeset, és beállt némi hiszti a vágyott strandcuccok iránt, de keményen tartottuk magunkat. Még vásároltunk gyümölcsöket, és délelőtt kimaradt további alap élelmiszereket, amik jól fognak jönni a következő napokon, és ismét taxival tértünk haza, ami elfogadható áron vitt a szállásunkra pár perc alatt. Sajnos olyan autó volt, amilyent anno mi is birtokolhattunk, és Párizsban megfosztottak tőle, így fájó szívvel konstatáltuk, hogy mennyire tuti. Itthon már nem fürödtünk ismét, de a gyerekekkel együtt megcsodáltuk, hogy milyen szép, mikor sötétben világítanak a medencék, és gyors fürdetés és fektetés következett.
Mivel Bálintom nem akart elaludni, Orsi rám tette, hogy ő megy tusolni, mi pedig félbe hagyva a naplót, elballagtunk megnézni a kertet. Közben összefutottunk Pedróval (nem tudjuk a nevét, csak én hívom így) a lelkes szakáccsal, aki a kültéri bárban próbál ezerrel a kedvünkre tenni. Láttam rajta, hogy már nagyon várja, hogy ismét villanthasson, így megkérdeztem, hogy kevernek-e valami coctail-t. Kérdezték, hogy mit szeretnék. Tudtam, hogy Orsi valami tejszínes trópusi édes gyümölcsöset inna, de amit felsoroltam, az nem volt. Majd kiadtam az utasítást: lepjetek meg !  Pedro olyan vehemenciával indult be a pult mögött, hogy mosolyogva hagytam ott, és vissza mentünk Bálinttal, hogy szóljunk anyánknak, hogy meglepi várja lenn. Visszatérve valami zöld, és valami piros eredményt kaptunk, választékosan feldíszítve, jéggel, gyümölcsökkel, esernyővel, cukorperemmel, meg amit akartok.

Az ízeket nem tudtam jól behatárolni, de egészen kellemes volt. Pedró vidáman emelgette a hüvelyk ujját, mi pedig köszönve emeltük poharunkat, miközben a nagyok már aludtak, s egy éjjeli vihar közelített távoli villám szekerén.

2010. július 29., csütörtök

BULGÁRIA 2. NAP

A Bulgár határra éjfél után érkeztünk, de már jó előre kikészítettem az útleveleket, és fel is ébredtem, hogy verik a tahók a szomszédok ajtaját hangoskodva, így résnyire nyitott ajtóval jeleztem, hogy nálunk erre nincs szükség. A fülkénkkel így gyorsan végeztek, de azt hittem, hogy lesz még egy kör a határ másik oldalán, így éberen aludtam, de csak nem lett belőle újabb stop, és eljött a reggel. A vonat kilengése, és a menet iránnyal szemben történt forgásunk és mozgásunk, melyre minden pillanatban szükség volt a gyermekek igényeinek kielégítése miatt, eleinte szédüléses rosszullét félét okozott, de ezt megszoktuk, viszont az alvás megnyugtató ellenszernek bizonyult.

Reggel 6-körül ébresztettek a srácok, és örömmel konstatáltuk, hogy rövidesen befutunk Burgasz állomására, és kiszállhatunk a reggelre még kisebbre zsugorodott fülkénkből. Sajnos ez az időpont csak nem akart eljönni. Hallottunk róla, hogy a vonat azért késik egy órákat, de arra a még egyre, meg még egyre nem számítottunk azért. A gyerekek is egyre kevésbé bírták a bezártságot, és mi is. A vizünk elfogyott, a kajánk egyébként sem volt sok, mert bíztunk az étterem kocsi jelenlétében, ami hiú ábrándnak bizonyult, szóval már nagyon reméltük, hogy csak megérkezünk.

Amikor végre beértünk, kimentünk a pályaudvar bejáratán, sikeresen verve vissza a több hullámban támadó taxis és pénzváltós hiénák támadásait, és lebeszéltem Tiborral, aki a Bulgária topic-okban való irkálások során ajánlotta fel szolgálatait, hogy hova jön elénk autójával. Amíg megjött, a helyi OTP automatából kiszedtem némi levát, és vettem vizet. A régi, de kényelmes autóba aztán bepakoltunk, és átgurultunk a város egy részén, öreg és vaskos füstöt eregető buszok és autók sorai közt, hogy végre egy gyorsforgalmin elindulhassunk Sozopol óvárosa felé, ahol reményeink szerint a szállásunk volt. Tibornak 3 éve van saját szállója Primorskoban, de mivel valakit már kivitt a reptérre, mi a vissza útra jelentettünk valamivel több bevételt a benzin költség mellé.

A gyerekek érdeklődve könyököltek Tibor vállára, miközben az utat, a tengert, a kikötőket, és a táblákat nézték. Marci többször elmondta, hogy követ minket egy VolksWagen, mi követünk efy Seat-ot, vagy tolatva jön egy másik autó (gyermeki őszinteséggel kritizálva annak „esztétikus” formatervezését). Aztán elértük Sozopolt, de elképzeléseimmel szemben nem az öreg városrész felé fordultunk, hanem egy új terület felé, ami igazi Horvátos igénytelenséggel, félkész építkezések tömegébe vezetett minket. Na, ezt nem akartam, és erősen reménykedtem, hogy ő tudja rosszul. Aztán a semmi közepén úgy láttuk, hogy ez a ház a miénk, és kirámoltunk a kocsiból. A medence köré épített épületek nem voltak különösebben hangulatosak, de végülis semmi baj nem volt velük. 10 percen belül rájöttünk, hogy ez mégsem a miénk, és szóltam Tibornak, hogy baj van, és ő jó fej volt, és értünk jött. A gyerekeket alig lehetett vissza tartani a medencétől, és következett egy órás bolyongás. Sajnos ezen az új részen sem utca nevek, sem számok, sem apartman nevek nem nagyon voltak feltüntetve, és én tovább reménykedtem, hogy ez nem lehet az a környék. Aztán mikor már senki nem bízott a folytatásban, svájci bicskára hasonlító iPhone-om már megint megmentett. Szegény szutyoknak nincs térereje, és sok alapvetőt nem tud, amit elvárnék egy okos Nokia után, de vannak letagadhatatlan előnyei, amik pont külföldön jönnek jól. Szóval bekapcsoltam a data roamingot dacolva annak borsos árával, letöltöttem a google térképet, és a gps-szel megtaláltattam a címet, amit így 3 percen belül meg is találtunk. Hozzá kell tegyem, hogy ott volt, ahol először kiszálltunk, azaz gyalog is járkáltam, és meg is kérdeztem a helyieket, de senki sem tudott róla, pedig 50m-rel volt feljebb. Ez a szállás viszont döbbenetes. Ok, sokáig válogattunk, de ilyen jóra nem gondoltunk, és főleg nem ezen a környéken.

A magas vaskerítéssel körbevett terület kapuját biztonsági őrség vigyázza, és így tényleg biztonságban érezhetjük értékeinket. Benn olyan újak az épületek, hogy az a benyomásunk, hogy mi vagyunk az első lakók. A személyzet egy része profin beszél angolul, a másik semmit, de mindenki osztatlanul olyan lelkes és kedves, hogy ez önmagában meghatározza a hangulatunkat. 3-4 épület van itt, mindegyikben 2-2 lépcső visz fel 4 apatmanhoz, tehát nem is kevés, de mégis az a benyomásom, hogy egyedül vagyunk. A nagy medence, és gyermek medence, a csúszda, a homokozó, a hinta, a napágyak és ernyők, csak a miénk. A kert még nem dús, de gondozott, és guszta. A végében álló bárban csak a mi kedvünket keresték. Rendeltünk némi helyi ennivalót, amit a korábban már labdával kedveskedő szakács nagy lendülettel elkezdte készíteni, és minden mozdulatában odaadó és kedves volt a gyerekekkel és velünk is. A kaja finom volt, és ő grátiszban, saját készítésű joghurtból és málna, cseresznye és méz kombinációban készült finomsággal kedveskedett Bálintomnak, amiből aztán mindenki evett, és végül pukkadásig lettünk tele.

A napos idő, fojtogató hőjét a viharos széllel köszönő nagy cseppekben hűtő eső követte. A személyzet tologatta az asztalunkat, törölgették a cseppeket, körül ugráltak. Marcimnak felhangosították a zenét amikor az a padon felállva táncolt suta kis mozdulatival, és mosolyogva figyelték a tojáshéjas parti arcot. Valahol itt lett vége a mai napnak nekem, mert mikor visszabandukoltunk nagy és elegáns apartmanunkba, ahol a padlólap és az asztalok üveglapja egymást tükrözve fénylik a négyerkélyes két szintes lakóterünkben, engem úgy elnyomott az álom a vadonat újnak tűnő kanapén, hogy nem fogtam már, hogy mi történik körülöttem. Még felébredtem altatás és fürdetés környékén, de Orsi jó fej volt, és mindezt nélkülem nyomta le, míg én nektek írom az első napokat. Bálintot közben ide adta, és a karomban aludt el a „Katicafiú”. Nagyon kedves jelenség, ahogyan az egész családom az. Kevés embernek van ilyen szerencséje, és hálás vagyok mindezért Istennek. Nektek is jó éjt.

Bulgária nyaralás I.

BULGÁRIA 1. nap

Nem kezdődik úgy nyaralás, hogy ne lenne előtte rettenetes hajtás, hogy még minden el legyen rendezve az itthoni dolgokkal. Ez persze éjszakázást és kihajtást jelent, de túl vagyunk rajta. Persze megint nem értem haza a gyerekek altatására, és hajnalig fenn voltam, hogy mindazt amit a többiek már előkészítettek maguknak, azokat én is megcsináljam, meg persze még azokat is, amiket a meló az utolsó pillanatban megkövetel.

A késői ébrenlét után korai kelés következett. Volt egy fél órám, hogy fotózzak még pár ékszert, s mire elkészültem, a család már ébren volt, felöltözve, és vigyázzban állva, és engem sürgetve, hogy menjünk már. Ebben nagy a különbség az én családom és Orsié szokásai közt. Mi mindenhonnan elkésünk, ők meg mindenhol ott vannak egy órával hamarabb… No, tehát elindultunk Pátyról a Keletibe majd 2 órával az indulás előtt, hogy biztosan ott legyünk, bár mindezt nem a ráhagyott idő nyugalmával, hanem idegességben, mi nem tetszett, de így szeretem őket, és ezért vidáman, tudatában annak, hogy megyünk NYARALNI.

Gábor (apósom) nyugodt tempóban haladt az úton, a 3 gyermek vidáman és izgalommal telten csücsült a hátsó ülésen anyuval, én meg rögzítettem a lényeget kamerán. Elértük a Moszkva teret, ahol parasztgyerekeknek kijáró újdonságként hatott a családomnak a metrózás, amit –valóban- nem nagyon szokhattak meg tőlünk az utóbbi években. Éva (anyósom) igen kedvesen előttünk indult (busszal), hogy nekünk segítsen a metrón. Szó mi szó, erre ezúttal szükség is volt, mert nem csak a 3 gyermek volt a nehézség tárgya, hanem az a rettenetes mennyiségű cucc, ami miatt elvetettük a repülővel való utazást is. Édua és Marci, gyereknap alkalmára kapott koffereiket és hátizsákjaikat hozták, Marcinak Villám McQueen figurás (verdák), Éduának Tündéres, pont olyan színekben, amilyen öltözékben szerettek volna jönni. Szóval ők nagyon stílusosan nyomták. Mi nem. Orsin nagy vázas hátizsák, babakocsi, oldaltáska, nálam pedig bazikoffer, meg bazi fotós táska (aki még nem látta, annak elmondom, hogy koffer méretű az is, de hátizsákként is hordozható. Ezen függesztve egy állvány, a karomon meg még egy. Szóval meg voltunk pakolva, és nem volt olyan nagyon egyszerű manőverezni ezzel, de Éva segítsége jól jött, illetve a gyerekek is szépen viselkedtek.

Hogy mennyit változott ez a metró az utóbbi 10 évben… a Keleti Pu. egészen másképpen festett, a -mozgólépcsőkön át kell szállni, és a föld szintjén nem a kerek tér másik oldalára érkezik az ember. Csupa érdekesség és meglepetés volt mindenkinek.

Aztán elérkeztünk a Keleti bejáratához. Egy pirított bácsi szépen hegedült klasszikus műveket, miközben pocakja kibuggyant csősz atlétája alól. A gyerekekkel hosszan hallgattuk, hiszen volt még egy óránk indulásig. Aztán megajándékoztuk a muzsikus bácsit egy kis páncélossal, meg meglátogattunk egy újságost, meg megnéztük a mozdonyokat, de csak nem jött a vonatunk be, és kezdett fogyni a türelem. Mama várt velünk, és segített, és így nem volt gond. Aztán idővel jött a vonat, és mi elindultunk mellette, és persze a legtávolabbi kocsiban ismertük fel azt az egyetlenegyet, ami a magyaroknak volt fenntartva. Egy túlsúlyos, de jó kedélyű, és mindenféle kompenzációtól mentes, már-már intelligens utaskísérő várt ránk, és nagyon készséges volt a beszállásnál (meg utána is). A folyosó szűk volt, és a kabinunk meglepően apró, ahhoz képest, hogy 24 órás utazásunkhoz egy kicsit nagyobbat tartottam volna ideálisnak, de később rá kellett jöjjek, hogy nem volt ez olyan veszélyesen kevés, bár tágasnak egy percig sem éreztem. Ismerkedtünk a fülkével, és igyekeztünk minden cuccunkat úgy helyezni el, hogy ne blokkolják az alapvető mozgásunkat. Ezt egy kis próbálkozás után egészen jól meg lehetett oldani. A 3db falból kihajlított ágy lehetetlenné tett minden mozgást, ezért a középsőt felhajlítottuk, és így a 3 ülőhely helyett egy ágyon fetrenghettünk, és fel-fel tudtunk mászni a mennyezeti ágyba is –út közben- a kis kompakt létrán.

Ahogyan elrendezkedtünk, kinyitottuk az ablakokat, hagy járjon a levegő, mert légkondi az nem volt, és integettünk Mamának, aki egészen idáig kísért minket. A vonat finoman, rántás nélkül indult, és rövidesen már száguldva hasítottuk a forró nyári levegőt megyéken át. Meglepő módon egyedül voltunk a vagonban, és így kisebb túrákat nyomtunk Szolnokig, ahol aztán újabb utasok szálltak fel. Így sem lett tele a kocsi, maximum a felére jutott utas. Egy darabig elvoltunk az új mesekönyvvel, a reggelivel, a különböző újdonságok kipróbálásával, mint pl. a létrára felmászás, és légtornászként az ágyba lendülés, majd az óvatos, létrára vissza egyensúlyozás vonatmozgással nehezített feladatával. Egy idő után ez már igen jól ment, és Édua mindenféle akrobatikus gyakorlatokkal színesítette, amiket mindenképpen meg kellett mutatni a kedves utas kísérő bácsinak is.

Ahogyan múlt az idő, elértük Romániát, és egy kedves határőr néninek oda adtuk az útleveleket, amikbe a gyerekek ajándék pecsétet is kaptak. Erdély szép vidékein több utas is közös témára talált, ahogyan egy ritmusban emelgettük a video kameráinkat a Zsil völgyi viaduktok, alagutak, kanyonok, és naplemente látványában gyönyörködve. A gyerekek ekkor tájt találtak rá egymásra a szomszéd család gyerekeivel, akik egy éve elcsúszással, de hasonlóak voltak nemben és korban. Így Marci és Édua órákon át elfoglalták mind magukat, mind a szomszéd család gyermekeit (Esztert és Danit), s ezzel mindenkinek nyugalmasabban és érdekesebben telt a hosszú út, és a bezártság nyomasztó, illetve kényelmetlen hatásai. A nap csak nem akart lemenni, és a játék hosszúra nyúlt, majd egy kis mese nézésben végződött, ami a négy gyermeket a felső ágyon hosszan lefoglalta, és közel vitte az álmosság elfeledett érzetéhez.

A 38éve készített fülke sok apró és eldugott, a mai napig ötletesnek tűnő trükkel volt felszerelve, így mikor felemeltük az asztalunkat, akkor megtaláltuk alatta a mosdót (és sörnyitót), és kitakaríthattuk szegényes étkezéseink maradékait szánkból, illetve megtettük az egyéb fontos mozzanatait az alvás irányába. Ugyan áram nem folyt a konnektorokból, de reménykedve, hogy a video kamera, a telefonok, és minden létezésünkhöz feltétlenül fontos túlélő eszköz energiája kibírja még a következő oázisig.

A fektetés nem volt egyszerű, mert senki nem szeretett volna egyedül aludni, de együtt sem nagyon fértek meg, de némi sakkozásnak és osztozkodásnak, majd ennek eredményeképpen a parancsoló hangnemnek meg volt a hatása. Alul Anyu Bálinttal, középen a két kópé együtt (Édua az ágy belső rése felett, mellette szorosan Márton Sándorom), és fenn én egyedül. Sikerült állandó fényforrást biztosítani, némi szellőzést, de mégis csendet, némi külső fényt, de mégis sötétet, s némi saját teret mindenkinek, de mégis közösen.