2010. augusztus 31., kedd

BULGÁRIA utolsó nap :-(

Hát nem. Az utolsó napon is szutyok idő volt, erős szél, eső.

A szabadidőnk nagy részét a fitness teremben és a játszó szobában töltöttük, de jobb lett volna, ha reggel indulunk, ha már nem próbálgathattuk a medencét, ami egyébként az utolsó napra valahogyan durván bealgásodott, és átláthatatlanra színeződött. Hogy ez hogyan lehetséges nem tudom.

Stoian még hozott nekünk ebédet a lakásunkra, és ettünk egy jót. Összepakoltuk, rendbe hoztuk a házat, újra építettük a bútorokat és visszaillesztettük a letépett csempéket, hogy senki se vegye észre pár napig, hogy 3 gyerek járt erre. :-) Szerencsére egy tányértörésen kívül más nem volt.

Tibor jött időben, betettük a nehéz cuccot, és indultunk. Rendes volt velünk, és elvitt a helyi Billába megint Burgaszban, pedig kiesett az útból, és vettünk elég vizet, és elégtelen mennyiségű élelmet, de erre csak akkor jöttem rá, amikor a vonaton a gyerekek úgy ettek, mint a menekültek, a finom, friss pékáruból, és már este elfogyott az a mennyiség, amit a másnap estig tartó vonat útra készítettünk elő.

Az állomáson Feriék (a család, akivel együtt utaztunk a vonaton ide felé is) már vártak bennünket, és elénk jöttek, hogy segítsenek a csomagokkal. Nagyon kedves volt tőlük. Aztán a gyerekek a már ismerős barátokkal ott folytatták a játékot, ahol abba hagyták, és hazafelé indulástól egészen olajozottan telt az este, és a reggel. Aztán lelassult az idő, és elkezdett nehezen telni, és csak nem értünk már haza.

Szolnoknál aztán Feri, Orsi, és a gyerekek: Dani és Eszti leszálltak, a gyerekek pedig fogadkoztak, hogy „majd skype-olunk !” Hmmm… mint a mi gyerekkorunkban… mi is mindig skype-oltunk. J Aztán valahogyan mi is csak hazaértünk, és örömmel üdvözöltük Nagyapát, akinek mindent elmeséltek a gyerekek hazafelé az autóban. Otthon pedig megnéztük a videót, amit sikerült éppen egy teljes kazettára rögzíteni.

Utólag sokan azt mondják, hogy ez egy bátor vállalkozás volt, de az én szüleim ugyanezekkel a kocsikkal, ugyanígy vonatoztak velünk a tengerpartig, és nincsenek rossz emlékeim róla, illetve nem volt a nyaralásunk bonyolultabb vagy különleges veszélyekkel teli, szóval csak ajánlani tudom mindenkinek, bár azt hiszem legközelebb mi is repülővel megyünk.

2010. augusztus 10., kedd

BULGÁRIA 9. NAP

Reggel ugyanarra a viharos és esős időre ébredtünk, ami elaltatott minket, és már tudtuk, hogy egy otthon töltött, bezárt nap következik. Szép és praktikus a 4 erkély, de nagy esőben mindegyik potenciális vízgyűjtő terület, amelyek az adott szobába juttatják a vizet. Reggeli után mesenézéssel, meseolvasással, színezgetéssel, írásgyakorlással telt az idő.

Ebédig elég sok mailre kellett válaszoljak, főleg, és egy megrendelés részletei is körvonalazódtak, így volt elfoglaltságom. Stoiantól szobára kaptunk ebédet, de meglepő módon elkezdett a reggel még kérlelhetetlenül szakadó eső is csillapodni, és úgy döntöttünk, hogy rövidesen mégiscsak felkerekedünk, és megnézzük a viharos szél korbácsolta hullámokat.

A városban azzal kezdtünk, hogy kiváltottunk még egy kis zsét, hogy legyen mára, és holnapra, majd ennek egy kisebb hányadát el is költöttük szuvenyírek vásárlására, és mindenki kapott apróságokat. Anyu egy nyári rongyot, ami nagyon megérte, mert utána hosszan ölelgetett, és ígérte, hogy ebben a ruhában lefényképezhetem (egyébként nem öröm neki a modellkedés), a gyerekek megakapták első karóráikat, Marci Pókembereset, Édua WinX Clubosat (lányos mese), én pedig 4 ceruza elemet a vakumba, szóval mindenkinek meg volt az öröme.

Ez után elmentünk a –most szinte üres- homokos partra, és hosszan csodáltuk a nagy hullámokat. Levettük cipőinket, és feltűrtük nadrágjainkat, de még így is vizesek lettünk fenékig az esetenként messzebbre is kifutó hullámok, lábunkon felfröccsenő habjain. Ugyan az ég nem volt tarka, és a nap sem sütött ránk, de ennek ellenére is sok képet készítettem az eseményről. Többen is így voltak ezzel, akik erre tévedtek, fotóztak is. Kár, hogy a kamerát épp otthon hagytam, mert így a robaj és a mozgás nehezen érzékeltethető a fotókon.

Ezek után ismét elmentünk az óváros felé. Két oka volt. Az egyik, hogy a léghokival még egy játékot ígértem annak idején a gyerekeknek, ami most is nagyon sikeresnek bizonyult, csak kár, hogy Marcinak annyira kellett pisilnie, hogy nem tudta befejezni, és nagyon szomorú volt, hogy mire visszatért, már vége lett.


Innen az óváros sziklaszirtjeire épített sétány felé vettük az utat, és figyeltem, hol lehetne jó képet csinálni alant Orsiról, lobogó ruhával, de ilyen turistáktól benőtt vidéken sem a part nem olyan steril, sem a fesztelen fényképezgetés nem adott, a gyerekeket sem tudtuk volna hova tenni, és az időjárás sem adott alapot egy szép képnek, szóval végül hagytuk az egészet.

Viszont eljutottunk ahhoz a régi erőd faldarabhoz, aminél földalatti barlang félére hívták fel a figyelmemet, de sehogyan sem találtuk. Viszont leltünk érdekes lőréseket a falba rejtett járatokban, ahol lehetett egy kicsit kalózosat játszani, majd romokat és egy 2600 éves (? asszem) kutat is, és fégül még egy modern, de annál izgalmasabb fagyizót.

A jégkrém kitartott az óváros bejárataként funkcionáló kis térig, ahol indián zenészek miatt, egy rozsdás vasmacska megmászása kedvéért, és egy buzogánydobáló zsonglőr produkciója miatt kellett időznünk. Ez utóbbi tényleg érdekes volt, és a gyermekeink lelkesen tapsoltak a szinte kizárólag nekik tartott produkció minden egyes felvonása után, sőt még pár sztotyinkát is elhelyeztek a mutatványos kalapjában.

Hazaérve első utunk az eddig méltánytalanul mellékelt fitnesz terembe tartott, ahol indulás előtt közvetlenül: billiárd asztalt találtunk, és elkezdtünk egy meccset. A gyerekeknek nagyon tetszett. Mikor visszaértünk, először ismét billiárdoztunk, majd dartsoztunk, majd kipróbáltuk a futópadtól a súlyzó gépeken át a szoba bicajig mindent, majd a tető napozón fúvattuk a hajunkat a viharos szélben, és végül vacsora csatásat játszottunk. Meg volt a mai napi élmény adag mégiscsak. Reméljük holnap, a búcsú napján még lesz napsütés és pancsolás így utoljára !


2010. augusztus 8., vasárnap

BULGÁRIA 8. NAP

A tegnap esti szeles időből reggelre viharos szeles lett, de szerencsére eső nuku. Így hát strand mellett nem dönthettünk, viszont ismét egy városnézegetős program tűnt elfogadhatónak, még ha nem is volt nagy kedvünk hozzá, sokkal jobban lett volna kedvünk egy kis medencézéshez vagy tengerpartozáshoz. Kisebb reggeli után autóra kaptunk, és elindultunk, hogy megnézzük a Ropotamo folyót és a környékbeli természetvédelmi területet. Az út nem volt több egy negyed óránál, és már meg is érkeztünk. A parkolóba éppen akkor érkezett egy busz is, és minden igyekezetünk ellenére beelőztek, pedig jobban tetszett volna, ha nem tömegben kell érkeznünk.

A két testű, széles ülő felülettel rendelkező, ponyvával fedett hajók sorban álltak egymás mögött a stégnél, és olyan szépen felszippantották a busz utasait, hogy a második hajóban igen sok hely is maradt amikor indultunk, így könnyen választhattunk jó helyeket. Elől ültünk. Elég hűvös volt, és szél is lengedezett, de elviselhető volt.

Az utazás 1 órás volt. Fél órán át tartottunk a folyó tengeri torkolatához, majd vissza. A víz nyugodt volt, csak néha törte meg egy szembe jövő másik csónak hullámzása, s a csöndet a hajó dudák éles hangja. A táj nem volt lenyűgöző, csak szigetközitől némileg elmaradó összhatású nád és fák tengere. Egyetlen érdekességnek kikiáltott részlet egy hegy csúcsán látható szikla képződmény, mely nagyban hasonlított egy oroszlán profiljához. Amikor kiértünk a tengerre, a szél újult erővel tépte le rólunk hő auránkat, és innentől kezdve fázott a csapat. Előszedtünk minden rongyot, becsomagoltuk a családot, és visszafelé inkább kibírtuk az utat. A kikötőben már úgy kellett kiszállni, mint metróból a Deák téren, és a parkoló is úgy tele volt, hogy alig találtunk ki belőle. Tehát jó időpontban jöttünk. A gyerekek élvezték, kár lett volna kihagyni.

Haza mentünk pár melegebb ruháért, és elindultunk Nessebar felé, hogy megnézzük a különlegesnek mondott városképet. Több ponton is dugón kellett átverekednünk magunkat, de végül csak megérkeztünk. Tábla alig segítette tájékozódásunkat, a főutakon akkora gödrök tették szlalom versennyé az utat, hogy képtelenség volt akár tempósan haladni, akár kikerülni őket, és a városba érve olyan tömegbe kerültünk, hogy jobbnak láttuk minél hamarabb leparkolni, ami ugyancsak nem volt egyszerű történet.

A kis utcákon eljutottunk a tengerpartra, ahol legalább 2km-t sétáltunk a kietlen betonozott part menti úton, mire eljutottunk Nessebar szimbólumaként ismert nagy szélmalomig. Ekkora már erősen éhezett a társaság, így az első árusnál vásároltunk a gyerekeknek egy-egy pohárba fejtett kanállal kinyerhető vajjal és sóval ízesített főtt kukoricát, ami megdöbbentő áron futott, de ezen még simán átléptem. A következők sora viszont már nagyon ellenszenves volt.

A kis félszigetre vezető úton dugó állt. Végig gyalogoltunk, és hétköznap ellenére is rettenetes turista tömeggel találkoztunk. Gondoltuk eljutunk egy étteremig, de majd egy kevésbé tömeges helyen. Ennek ellenére becsalogattak egy hangulatmentes és nagyon drága helyre, ahol aztán igyekeztünk keveset fogyasztani, és utunk folytatásával sem lett sokkal pozitívabb a kép. Gagyi árusok folytak mindenhonnan elő, minden 3-4x-es áron volt a mi nyaraló körzetünkhöz képest, a régi épületek, romok, szinte láthatatlanok voltak a tömegtől, mint Rómában a Trevi kút vagy a Spanyol lépcső esetében. Sajnos a Bulgárok még durvábban nem érzik a határt. Ok, a halászbástyába épített ronda Hiltonnál semmi nem ocsmányabb, de itt Nessebár szimbóluma a turista lenyúlásnak. Felfogták, hogy sok ember jön, és aránytalanul nagy a mennyisége a drága szuvenírnek, miközben a lényeg elsikkad. Antik épületeket áttörnek a klíma, vagy tányérantenna kedvéért, az autókat nem tiltják ki a sétáló utcának szánt karcsú sikátoros negyedből, minden 5m-en rád ugrik egy árus… áhh, nem is folytatom.

Nessebár tehát egy turista csapda, nem tudom ajánlani.

Visszaballagtunk tehát a lepukkant: beton, rozsdás vas és tégla kombinációból épült kilométeres parti sétányon, dacolva az erős széllel, és a természet hívó szavával, mert folyó ügyeinket még abban az étteremben sem végezhettük el ingyen vagy értelmes áron, ahol ettünk. A „sétány” végére már sietősen haladtunk, egyszer mert Bálint kérlelhetetlen sírásba kezdett, másszor meg, mert az egész nap, lógó lábú eső apró szemekben, de egyre fokozódó mértékben kezdett minket szórni. Az autóba már fejest ugrottunk a zápor elől, és hazafelé olyan zuhatag kapott el, amivel a leggyorsabb ablaktörlő fokozat sem bírt el. Azóta is szakad folyamatosan, csak a szél viharos jellege fokozódott olyanná, hogy a szállás minden eresztékében fütyül.

Hazafelé be szerettünk volna még ugrani Csernomorecre, ami Nessebar ellentétje, és az egyik olcsó, és hangulatos étteremben megvacsorázni, ahol tudomásunk szerint este kalózok szolgálják fel az élelmet, de mivel minden gyermek elaludt az autóban, másképpen alakult. Megálltunk Burgasban egy Billában (osztrák közért, ahol a kedvenc lekváromat árulják), és bevásároltunk a haza útra, és a vacsorára egyaránt. A gyerekek hazáig aludtak, és csak akkor ébredtek fel, amikor visszatankoltuk a hiányzó gázolajat a másnapi visszaadáshoz. Valami nem volt rendbe ezzel a Forddal. Teli tankkal kaptuk a kocsit, és összesen szerintem 3-4 órát autóztunk vele 90km/ó-s tempó mellett országúton, tehát szerintem 4-5l-t kellett volna fogyasztani a kb. 60l-es tankból, és így elfogyasztani max. ¼-ét a tanknak, ehhez képest viszont több mint a fele fogyott ki… Az is furcsa volt, hogy egy 10-12 éves kocsi elhasználtságát mutatta ahhoz képest, hogy a papírja szerint 2005-ös volt, de ezt a bérautó jellegére fogtam, bár a külső és belső műanyagok fakulása törése, a kormány kopása, a tükrök fityegése, stb. azért nem magyarázható feltétlenül mindenképpen ezzel. Szóval nem csak Nessebar, de a Ford fogalma is esett a „tőzsdén”.

Haza érve nagyot ettünk a sok finomságból, amit Orsi vásárolt, amíg a gyerekek a parkolóban aludtak. Később aztán lementünk a bárba egy kis fagyiért, ahol Pedro alias Stoian nagy gomba forma szakácskalapban dolgozott, és vitte szobára a kész ételeket a benn vacogó vendégeknek, és láthatóan ki volt világítva a személyzet többi tagjához hasonlóan, akik a hőérzet hiányát folyékony kabáttal oldották meg. Engem is megkínáltak egy kis borral, amit nem utasítottam vissza, holott nem élek a hasonló, alkoholtartalmú tudatmódosítókkal. A gyerekek fagyit kaptak, és megcsodálták a szállásunkat by night. Ők még nem látták sötétben a kivilágított medencéket és kertet, így új élményt jelentett számukra. Mesét néztünk még, míg beállt a napi alvástól elodázott álmosság, és nagy nehezen lefektettük őket.

2010. augusztus 4., szerda

BULGÁRIA 7. NAP

Ma tehát aquaparkot terveztünk. Megreggelizgettünk, bár mára már fogytán voltak a készleteink. Mivel tegnap estére ígérték a bérautó érkezését, így kissé aggódva mentem le a recepcióra, hogy adjanak tájékoztatást. Ki is derült, hogy csak dél körülre tudják hozni a kocsit, amire lemondtam, mert megbízhatatlan bandának találtam őket. Erre egyből jött a jó hír, mégiscsak itt az autó negyed órán belül. Vártam. Stoian érkezett elektivitiztem neki, mi a pálya. Elizabettel (most fogtam fel, hogy van neve ennek a duci Írországban élő recepciós lánynak) a konferencia terem melletti számítógép szobában megnéztük a környező helyszíneket, amit meg szeretnénk látogatni, és közben meghozták az autót.

A kapu előtt egy Ford Fiesta és egy Ford hmmm… dobozos egyterű állt. Az árkülönbség nem volt vészes, így a nagy mellett döntöttem, ami kiderült, hogy tényleg nagyon nagy. Benn ülve, még maradt egy fél méter a fejünk fölött. A 3db gyereke ülés (amit külön kértem) elfért egymás mellett. A csomagtartóban két, oldalról lenyitható további ülés is volt, és a csomagtartó két szárnyú, így a babakocsit összecsukás nélkül tettem be, és választhattam, milyen irányban. Szóval nagy autót hoztak, oldalain toló ajtók, amiket szerettem volna mindig is kipróbálni, és valóban szeretni való találmánynak bizonyultak. Az autó egyébként igazi Ford, ronda, kopogós műanyag borítás, fapados és design mentes, de a célnak megfelel. Nem tudom mennyit használták, nem régi modell, de elégé elkopott a belső. Sebaj, jó lesz.

A gyerekek beültek, mi kitöltöttük a dokumentumokat, beejtettük a rakományt a raktérbe, és elindultunk. Azt hittem messzire megyünk, így nem is figyeltünk ahol kellett volna, és vissza kellett fordulni, egy plusz 20 percet ráverve az előirányzottra. Primorskoban egyből megtaláltuk a csúszda parkot, és le is parkoltunk a közvetlen mellette álló utcában. A létesítményben alig voltak. Küldtünk egy üzenetet Tibornak, aki elvitt minket anno az állomástól a szállóig, és ő mint egy jó tündér a csilingelésre, azonnal meg is jelent. Hamarabb ért a bejárathoz, mint mi a szomszéd utcából. Kedves volt tőle, hogy még ő volt aki oda teleportált az általunk ott felejtett cuccal, és nem nekünk kellett érte menni. Rövid beszélgetés után kiderült, hogy 2 órával később már olcsóbb a belépő jegy, és ha el akarjuk tölteni az időt: tud egy rejtett partszakaszt, amit ha van kedvünk meg is mutat, és ismét áldozva az idejéből. Nagyon hálásak voltunk érte.

Ment előttünk, és vezetett. Rettenetes volt az út, biztosan szétfagyott a tengerparti klímában. Néha felfelé is néztünk, mert bérelhető sárkányrepülővel kanyarogtak felettünk, és ez a gyerekeknek nagyon tetszett. Tibor megmutatta a saját szállójukat is, majd elvitt a partra, amihez kalandos erdei úton kellett oda találni. Egyszer csak megálltunk, búcsúztunk, köszöntük a jóságot. (Tibort mindenkinek ajánlom, nagyon jó fej és önzetlen.) Kiszállva találtunk egy meredek beton lépcsőt, amin eljutottunk a parti sziklákig. Az ott hagyott búvárpalackok jelezték, hogy már mások is strandolnak a környéken, és kicsit szökdécselve a peremeken felmértük, hogy hol lehetne letáborozni. Sajnos sehol. Így hát megcsodáltuk a szikla képződményeket, a tiszta vizet és élő világát, majd a vissza érkező búvárokat, és felszerelésüket, majd visszamásztunk az autóhoz, és átmentünk egy közeli strandra.

Ez ugyancsak az erdő szélén nyílt, nem voltak (nagyon) sokan, és a telepített napernyőnk árnyéka közvetlen a tenger szegélyére vetült. A homok finom szemcsés volt, és forró. A gyerekek megtanultak napernyő árnyéktól árnyékig futni, vizes homokból várat csöpögtetni, Bálint homokot enni, Orsi kipróbálhatta milyen is csöpögtetett homokpakolás alatt feküdni, sőt még Bálint is belekóstolhatott ebbe, majd kiballagtunk a közeli strand büféhez, és falatoztunk.

Angolul nem tudtak ugyan, de lelkesek voltak, és a mostmutasdmeg itt is eredményre vezetett. Milyen jó is, hogy anno tanultam Oroszt. Mire vissza szálltunk, hogy meglátogassuk a csúszdaparkot, Bálint már majdnem aludt, így babakocsistul betettük a csomagtartóba, Orsi mellé ült az egyik lehajtható széken, és kiparkoltunk. Most jöttem rá, hogy egy élő tolató radar mekkora segítség az erdőben. Mától Orsi csak a csomagtartóban utazhat.

Visszagurultunk tehát az aquaparkhoz. Egyből kiderült, hogy azért voltak kevesen délelőtt, mert mindenki az olcsó időszakot várta. Most tele volt, és kinn is masszív sor várt. Szerencsénk volt, mert a jegyirodánál elfogyott a visszajáró, és csak az mehetett, akinek éppen annyi pénze vagy kártyája volt. Így nem kellett sokat várjunk, és már benn is voltunk.

A gyerekek ujjongása és a következő fél óra bármilyen áldozatot megért volna. Egy nem nagy területen próbálgatták a gyerekeknek épített színes csúszdákat, én pedig Bálint álmát vigyáztam. Sokáig aludt, így Orsi viszonylagos nyugalomban aggódhatott a testi épségükért. Később még körbe járták a többi csúszdát is, és eddigre felébredt az öcskös is. Átköltöztünk egy kevésbé hangos részre, és míg játszottam a legkisebbel, anyu még vitte egy körre a srácokat… de már fáztak, és egyre éhesebbek voltak.

Primorskót elhagyva elég gyorsan elértük Sozopolt a 99-esen. Bementünk a parti sétányra, végig rángattuk a gyerekeket minden olyan mellett, aminek a megvásárlásáért vagy kipróbálásáért könyörögni érdemes, és ettünk egy gyrost Édua kérésének megfelelően, és egy csomag kis fánkot, Marciénak megfelelően. Mi is toltunk valami túlédes óriás palacsintát, ami után jól jött az egész nap hevített víz, hogy kimossa a maró cukormázat a szánkból, de megvolt a vacsi. Hurrá, nyaralunk ! (De most tényleg, a nyaralás ilyen, és ez így jó !)

Innen elsétáltunk még minden olyan árus mellett, akinél érdemes volt folytatni a nézelődést és könyörgést, mi pedig gonosz vigyorral tudtuk a gyerekeket nemleges válaszokkal helyre tenni. Azért talán kaptak valami egy levás hajgumit, s mentünk a közért felé. Játszótér és vásárlás, autó, haza.

Otthon még felemeltem a kapuőrnek a belépő kártyánkat, de elnéző mosollyal legyintett… gondolom arra célzott, hogy kb. nincs rajtunk kívül lakó, tehát még jó, hogy megismer. Mindenkinek integettünk (Stoiannak már messziről), és elvittük az apró népet aludni.

2010. augusztus 2., hétfő

BULGÁRIA 6. NAP

Szép napos reggel virradt ránk ! A gyerekek szobájánál azt hallom, hogy Édua mesét „olvas” Marcinak, szó szerint mondja fejből az új Anna Peti Gergő könyv meséit. Kicsivel később aztán a gyerekek berobbantak hozzánk, és Bálintot nagy hanggal köszöntve, hatalmas hancúrozásba kezdtek. Fényképezgettem is őket eleget. Aztán reggeliztünk –ahogyan szoktunk- és megkezdtük az eddigitől eltérő napunkat.

Más napokon eddig vagy délelőtt, vagy délután bementünk Sozopolba vagy a strandra, de ma úgy döntöttünk, hogy itthon maradunk, mert a gyerekek a legnagyobb élményként minden esetben, a saját medencében való fürdőzést emelték ki. Szóval egyből mentünk fürdeni.

Édua továbbra is a búvár szerkóját teszteli, és gyakorolja a mellúszást, Marci pedig a lapátjával igyekszik: hol a felfújható hajóját mozgásra bírni, hol homokvárat építeni. Mivel a naptej ellenére is leégtem, én első sorban menekültem a naptól, és az árnyékban sokat gyakoroltam Éduával a keresztrejtvény betűinek beírását, majd lerajzolt egy általa választott gyümölcsöt, és leírtuk a betűkkel a nevét.

Sokszor fagyiztunk, és Éduának megmutattam az őszibarackot. Ez azért érdekes, mert alapból minden hasonlóval elutasító, és így egy falat emel, amin csak a megfelelő pillanatban lehet átjutni, és én szúrtam neki egy tust. Nagyon rákapott, és Marcival együtt szürcsögték a jó ízű gyümit. Később szőlőt, cserkót is toltunk. Este Stoian-unk készített egy nagyon Bulgárnak kikiáltott rizses húst. No jó, egy kicsit itt-ott meg volt bolondítva a kaja, de a korábbiakhoz képest ahhoz képest, hogy ez mennyire be lett ajánlva, nem volt olyan extra. A tegnapi grillhús bezzeg bazzeg !

Nap közben egyébként még sokat beszélgettünk a hotel vezetésében sokat munkálkodó lánnyal, aki egyetlen angolul beszélőként sokat segít, és ha látjuk egymást, akkor egyből kérdezi, hogy tehet-e valamit értünk. Kedves. Rájöttünk, hogy ez egy családi hotel, és a családnak valami köze lesz Írországhoz. Cecily, anyukája és apukája egy család ezzel a lánnyal, csak ők dolgoznak hét közben, és csak a lány van itt nyári munkán, miközben szerintem Írországban él. Azért tépi úgy az angolt. No, szóval a csaj nagyon segítőkész. A kérdésemre, hogy szeretnénk autót bérelni, és látogatni helyeket, egy csomó lehetőséget lekutatott nekünk, és külön ablakokban megnyitogatta az interneten.

A konferencia terem még nincs kész, de itt található két öreg számítógép. Az egyik még működik is, és ugyan bulgár billentyűs, ezen lehet próbálkozni a netezéssel. Sajnos a hirdetett wifi az nincs, de legalább nem sokkal töltök többet a gép előtt, mint ennek a levélnek a megírása. Vicces volt, hogy az itt megírt szöveget az a pc egy mozdulattal konvertálta ciril betűssé (mikor mailben el akartam küldeni) , és vagy 10 percig szenvedtem, mire megtaláltam a megoldást.

Szóval ma sokat lubickoltunk a medencében, bár Marci nem volt olyan aktív. Több ízben is levittem a gépemet a vízbe, és próbáltam tapasztalatot gyűjteni a víz alatti kezelés és képminőség fejlesztésének reményében.

Orsi próbált témaként jelen lenni, de sem az én manőverezési képességem nem volt jó, sem a búvárszemüvegen át a lyukon át a képszerkesztés esélye, sem pedig az ő mozgásának szabadsága nem volt 100-as. Neki hamar elment a kedve, amikor már az orrán át tele lett mindene vízzel, s akkor jött Édua. Sok kép készült, de csak utólag jövök rá, hogy az obi előtt van egy pára folt, hogy a lencse elé belóg a tok karimája, és hasonlók, szóval szenvedős.

Na, a nap tehát elment, ettünk, úszkáltunk, napoztunk, és készültünk a kóborlós napokra.

2010. augusztus 1., vasárnap

BULGÁRIA 5. NAP

Reggel napsütésre ébredtünk. Ismét jól bereggeliztünk, és mindenféle gyümölcsöket is egyre többet eszünk. Ennek két oka van. Az egyik, hogy vettünk, és van, a másik, hogy itt a nap is süt, nem csak az eső esik, és az eper igazi zamatos, a barack eteti magát, a cseresznye fekete, a dinnye is újabbat kíván, és így tovább. No mindegy, szóval nagyot ettünk, majd elindultunk Sozopol belvárosa felé, hogy megvegyük a búvár szemüveget Éduának (és nekem), hogy a víz alatt is lássunk (és fényképezhessünk), illetve a kék lapátot Marcinak, ami a homokvárak építésében fog komoly szerepet játszani.

Gyalogoltunk. Ugyan már reggel is éreztem, hogy húzódik a vállam a túlzott UV behatástól, de úgy gondoltam, hogy a ruha és a krém valamelyest megóv, de ezt gondoltam a korábbi napokon is, így igyekeztem árnyéktól árnyékig vonulni. Orsi ismét mesélt, és gyorsan elrepült az a fél óra, ami strandig kellett. Amikor elértünk a partig, már elég sokan kinn voltak ezen a tömegeket vonzó parton, de nem bántuk, főleg amikor már ott voltunk, mert nem volt olyan nagy a népsűrűség, hogy emiatt már inkább rosszul érezzük magunkat, mint jól.

A homokos parton leterítettünk egy pokrócot, és bevágtáztunk a vízbe. Marci és Édua nagyon értékelte a hullámzást és a mélyebb vízben nagyon élvezték a természetes vízmozgásokat. Hamar elkezdtek fázni, és kivonultunk, ahol Bálint már otthonosan mozgott, és igyekezte megkóstolni a kagylókat, de többnyire sikerült elhárítani a próbálkozásait. Később még megpróbáltuk a gyerekeket rávenni egy kis fürdőzésre, de lehűltek, és nem volt kedvük, viszont éhesek lettek, így elindultunk a közeli parti sétány irányába, ahol első körben rávetettük magunkat egy vízi játékokat árusító kereskedőre, akitől megvettük a legkisebb búvárszemüveget Éduának, és a legprofibbat nekem (persze ez is elég olcsó volt a helyi árak mellett). Emellé kapott még Édua egy pipát, Marci pedig egy fanyelű lapátot.

Ezután elmentünk a tegnap már letesztelt cukros fánkocskákért, amiből most a csokisat is kipróbáltuk, majd Orsinak vettem valami lenge ruhát, és később ebéd gyanánt megettünk még két nagy palacsintát. Ezekben az alkalmakban a családom sugárzik a jókedvtől, és látszik, hogy imádnak nyaralni. Sima pénzköltésnek is lehetne hinni ezeket az eseményeket, de Marcim 3 napig könyörgött a lapátért, Éduának is válogatjuk már pár napja a szemüveget (még Barbisat is), és Orsi is szabadon szárnyal, hogy eszünk itt is egy kis finomságot, ott is veszünk egy kis gyümölcsöt, sétálunk, a gyerekeink boldogak, aranyosakat mondanak, meleg van, süt a nap, pihenünk, szeretjük egymást, nincs épp semmi gond, s ez maga a boldogság. Orsi mosolyogva néz rám, libben a hosszú szőke haj a tengeri levegő szellőjében, és ezért önmagában is érdemes volt eljönni ide.

A kóborlást követően megtaláltuk a két nappal ezelőtt taxist, aki örömmel vette, hogy ismét rá gondoltunk, és már fejből tudta, hova kell minket vinni. A gyerekek letekert ablaknál élvezték a meleg menetszelet. Bálint is kurjongatott. Bár őt nem nehéz mosolyra fakasztani. A vonaton a szomszéd család azt mondta, hogy soha nem láttak ilyen jó kisgyereket, de tény, hogy 27 órán át egy zokszava nem volt. És most is. Ha csak rápillantunk, azonnal elővillantja huncut hatfogas vigyorát. Testvérei esetenkénti túlzott paskolásait teli szájas vigyorral díjazza, és örömmel kóstol és gyűröget mindenféle „játékot”, amit neki szánunk. Jól érzi magát.

Hazaérve megtanítottam Éduának, hogy hogyan kell pára mentesíteni a búvárszemüveget, rászereltem a pipát, és belegyógyítottam a víz alatti tokomba a kamerát, hogy ne egyből az 5d-t áztassam el, ha nem működne tökéletesen. Ha nem is láttam pontosan, hogy mit vesz a gép, Éduának nagyon tetszett a búvárkodás, és ezt sikeresen meg is örökítettem. Ezek után már nem féltem (annyira) beletenni a nagy fényképezőt a tokba (ami elvileg pont egy ekkora géphez készült), de azért többször ellenőriztem mindent. A tok tökéletesen működött. Bele tudtam nézni, el tudtam exponálni, és vissza tudtam nézni a képeket, így aztán vagy 150 képet ellőttem a víz alatt is. Sajnos csak egy zoomállásban, de kezdetnek így is sok jó képet hozott. A téma „Édua úszni tanul” volt, és a végére tényleg össze is állt a mozgás sor egy folyamattá. A pipa sokban segítette a biztonság érzetét, bár neki ebben a közegben soha nem voltak gondjai. Nyaltunk egy fagyit.

A medencés órák után eljött a homokvár építés ideje, és Marci méteres lapátjával nagy vizes árkot ástunk, és több emeletes várat emeltünk, a római Angyalvár mintájára. J Híddal zászlóval, várfallal, meg ami kell, csak meglehetősen kevés volt a kellék, hiszen az apartman szálló területén még minden steril, és egy gallyat sem sikerült nagyon találni. Amikor ez is megvolt, megrendeltük Pedro (Stoian)-tól a vacsit. Shopska salátát, többféle grillezett húst (spec. Bulgár kaja), csirke falatokat a gyerekeknek, Orsinak apró halacskákat kértünk. Kellett rá várni viszonylag hosszan, de tudtuk, hogy így lesz, ezért jó előre leadtuk a megrendelést.

A vacsora már megint túl jó volt, és túl sok volt. Ráadásul Stoian megdobott egy nagy tál tejszínhabbal díszített dinnyével, és így valóban feladta a leckét. Hát nem akarom fokozni, de mindenkinek én ettem meg a maradékát. Orsi salijának, a gyerekek nuggets-ének, és szinte az összes dinnyét is. Szóval ismét csak nehezen gurultam el a szállásunkig hálás köszöneteink és fizetségünk átnyújtása után. Édua addigra már nagyban játszott Cecily-vel a labdákkal, Marci pedig mesézett a nappaliban. Így zárult a mai nap. Kényelmesen, nyugalomban, szeretetben.