A két testű, széles ülő felülettel rendelkező, ponyvával fedett hajók sorban álltak egymás mögött a stégnél, és olyan szépen felszippantották a busz utasait, hogy a második hajóban igen sok hely is maradt amikor indultunk, így könnyen választhattunk jó helyeket. Elől ültünk. Elég hűvös volt, és szél is lengedezett, de elviselhető volt.
Az utazás 1 órás volt. Fél órán át tartottunk a folyó tengeri torkolatához, majd vissza. A víz nyugodt volt, csak néha törte meg egy szembe jövő másik csónak hullámzása, s a csöndet a hajó dudák éles hangja. A táj nem volt lenyűgöző, csak szigetközitől némileg elmaradó összhatású nád és fák tengere. Egyetlen érdekességnek kikiáltott részlet egy hegy csúcsán látható szikla képződmény, mely nagyban hasonlított egy oroszlán profiljához. Amikor kiértünk a tengerre, a szél újult erővel tépte le rólunk hő auránkat, és innentől kezdve fázott a csapat. Előszedtünk minden rongyot, becsomagoltuk a családot, és visszafelé inkább kibírtuk az utat. A kikötőben már úgy kellett kiszállni, mint metróból a Deák téren, és a parkoló is úgy tele volt, hogy alig találtunk ki belőle. Tehát jó időpontban jöttünk. A gyerekek élvezték, kár lett volna kihagyni.
Haza mentünk pár melegebb ruháért, és elindultunk Nessebar felé, hogy megnézzük a különlegesnek mondott városképet. Több ponton is dugón kellett átverekednünk magunkat, de végül csak megérkeztünk. Tábla alig segítette tájékozódásunkat, a főutakon akkora gödrök tették szlalom versennyé az utat, hogy képtelenség volt akár tempósan haladni, akár kikerülni őket, és a városba érve olyan tömegbe kerültünk, hogy jobbnak láttuk minél hamarabb leparkolni, ami ugyancsak nem volt egyszerű történet.
A kis utcákon eljutottunk a tengerpartra, ahol legalább 2km-t sétáltunk a kietlen betonozott part menti úton, mire eljutottunk Nessebar szimbólumaként ismert nagy szélmalomig. Ekkora már erősen éhezett a társaság, így az első árusnál vásároltunk a gyerekeknek egy-egy pohárba fejtett kanállal kinyerhető vajjal és sóval ízesített főtt kukoricát, ami megdöbbentő áron futott, de ezen még simán átléptem. A következők sora viszont már nagyon ellenszenves volt.
A kis félszigetre vezető úton dugó állt. Végig gyalogoltunk, és hétköznap ellenére is rettenetes turista tömeggel találkoztunk. Gondoltuk eljutunk egy étteremig, de majd egy kevésbé tömeges helyen. Ennek ellenére becsalogattak egy hangulatmentes és nagyon drága helyre, ahol aztán igyekeztünk keveset fogyasztani, és utunk folytatásával sem lett sokkal pozitívabb a kép. Gagyi árusok folytak mindenhonnan elő, minden 3-4x-es áron volt a mi nyaraló körzetünkhöz képest, a régi épületek, romok, szinte láthatatlanok voltak a tömegtől, mint Rómában a Trevi kút vagy a Spanyol lépcső esetében. Sajnos a Bulgárok még durvábban nem érzik a határt. Ok, a halászbástyába épített ronda Hiltonnál semmi nem ocsmányabb, de itt Nessebár szimbóluma a turista lenyúlásnak. Felfogták, hogy sok ember jön, és aránytalanul nagy a mennyisége a drága szuvenírnek, miközben a lényeg elsikkad. Antik épületeket áttörnek a klíma, vagy tányérantenna kedvéért, az autókat nem tiltják ki a sétáló utcának szánt karcsú sikátoros negyedből, minden 5m-en rád ugrik egy árus… áhh, nem is folytatom.
Nessebár tehát egy turista csapda, nem tudom ajánlani.
Visszaballagtunk tehát a lepukkant: beton, rozsdás vas és tégla kombinációból épült kilométeres parti sétányon, dacolva az erős széllel, és a természet hívó szavával, mert folyó ügyeinket még abban az étteremben sem végezhettük el ingyen vagy értelmes áron, ahol ettünk. A „sétány” végére már sietősen haladtunk, egyszer mert Bálint kérlelhetetlen sírásba kezdett, másszor meg, mert az egész nap, lógó lábú eső apró szemekben, de egyre fokozódó mértékben kezdett minket szórni. Az autóba már fejest ugrottunk a zápor elől, és hazafelé olyan zuhatag kapott el, amivel a leggyorsabb ablaktörlő fokozat sem bírt el. Azóta is szakad folyamatosan, csak a szél viharos jellege fokozódott olyanná, hogy a szállás minden eresztékében fütyül.
Hazafelé be szerettünk volna még ugrani Csernomorecre, ami Nessebar ellentétje, és az egyik olcsó, és hangulatos étteremben megvacsorázni, ahol tudomásunk szerint este kalózok szolgálják fel az élelmet, de mivel minden gyermek elaludt az autóban, másképpen alakult. Megálltunk Burgasban egy Billában (osztrák közért, ahol a kedvenc lekváromat árulják), és bevásároltunk a haza útra, és a vacsorára egyaránt. A gyerekek hazáig aludtak, és csak akkor ébredtek fel, amikor visszatankoltuk a hiányzó gázolajat a másnapi visszaadáshoz. Valami nem volt rendbe ezzel a Forddal. Teli tankkal kaptuk a kocsit, és összesen szerintem 3-4 órát autóztunk vele 90km/ó-s tempó mellett országúton, tehát szerintem 4-5l-t kellett volna fogyasztani a kb. 60l-es tankból, és így elfogyasztani max. ¼-ét a tanknak, ehhez képest viszont több mint a fele fogyott ki… Az is furcsa volt, hogy egy 10-12 éves kocsi elhasználtságát mutatta ahhoz képest, hogy a papírja szerint 2005-ös volt, de ezt a bérautó jellegére fogtam, bár a külső és belső műanyagok fakulása törése, a kormány kopása, a tükrök fityegése, stb. azért nem magyarázható feltétlenül mindenképpen ezzel. Szóval nem csak Nessebar, de a Ford fogalma is esett a „tőzsdén”.
Haza érve nagyot ettünk a sok finomságból, amit Orsi vásárolt, amíg a gyerekek a parkolóban aludtak. Később aztán lementünk a bárba egy kis fagyiért, ahol Pedro alias Stoian nagy gomba forma szakácskalapban dolgozott, és vitte szobára a kész ételeket a benn vacogó vendégeknek, és láthatóan ki volt világítva a személyzet többi tagjához hasonlóan, akik a hőérzet hiányát folyékony kabáttal oldották meg. Engem is megkínáltak egy kis borral, amit nem utasítottam vissza, holott nem élek a hasonló, alkoholtartalmú tudatmódosítókkal. A gyerekek fagyit kaptak, és megcsodálták a szállásunkat by night. Ők még nem látták sötétben a kivilágított medencéket és kertet, így új élményt jelentett számukra. Mesét néztünk még, míg beállt a napi alvástól elodázott álmosság, és nagy nehezen lefektettük őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése