2011. április 6., szerda

Túra Pilisszentkeresztnél, a tanösvényen...

Sugi és János viszonylag gyakran mennek kisebb, gyerekes társasággal erre az erdei ösvényre, ahol hidak sokasága, és ismeretterjesztő táblák sora teszi érdekessé az utat.

Sajnos egész nap lógott az eső lába, de szerencsére csak nem szakadt ránk az ég.

A gyerekek élvezték a túrát. Marci eleinte tartott Fánitól (Sugiék kutyája), és menekült minden közelítésre, de szerencsére csak megszokta.

A patakot gyakran keresztezni kellett, ami külön mókásnak hatott mind a gyerekek, mind a kutyák számára... és még nekem is tetszett.

Legalább 8 hídon mentünk keresztül, de a terep viszonyok így is érdekes kihívást jelentettek az apróknak.

A sziklák közt egyre több növény előbújt már a tavaszi hőmérsékletre, és így egyenként nézegettük a gyerekekkel a lila, sárga, és fehér virágocskákat. Még hóvirágot is találtunk.

A túra végén keksz osztás volt, amire sorban álltak a távot teljesítő gyerekek... és a kutyák is. :-)

Nikita nagyon elfáradt, már nem a régi fürge kiskutya. Nehézkesen jött ki a patakból, és nem rohangált fel-le, ahogyan régen.

Már nem tudta tartani a tempót a kajla Fánival, de csak ezekben a szélsőséges helyzetekben tűnik annak a 13 éves kutyusnak ami, egyébként ugyanolyan mint egy évtizeddel ezelőtt.

Az apróságok jól érezték magukat. Kicsit átfáztak, és már nagyon jól jött az autó, amikor megérkeztem vele, és beszállhattak az előfűtött szűkös, de otthonos üléseikbe. Hazáig szinte mindenki be is aludt. Én szerencsére nem. :-)

Nyári boboztunk Visegrádon...

Kihasználva a hosszú hétvége lehetőségeit, elmentünk Visegrádra, hogy kiélvezzük a hirtelen támadt jó időt, és szívjuk a lakáson kívüli tiszta levegőt. Reggel indultunk, és kanyarogva keltünk át a Pilis szerpentinjein, míg meg nem érkeztünk Visegrádra, ahol együtt örültünk a fellegvárnak, majd a Nagyvillám mellett a bob pályának.

Nem volt kis tömeg... erre számítottunk, de nem gondoltam, hogy hosszan kell majd sorban állni, és ez nem volt egyszerű a három gyerekkel, de szerencsére a kis játszótér segített. Bálintom felfedezte a csúszdát, ami új élmény volt neki, de nem ijedt meg tőle, és teljesen egyedül, félelem nélkül vette birtokba a játékot. A többiek segítettek neki ha kellett, ha nem, és közben lestük a lefelé száguldó, vagy éppen bandukoló bobokat.

Aztán egyszer csak sorra került Orsi, és elkapva Éduát már mentek is fel, de ami a lényeg: lefelé is, és hát élvezték nagyon :-) Nem csoda, mindkét lány imádja az efféle finomságokat !

Amíg Marcika sorra került, mi beálltunk a büfé sorába, ahol mindenféle kekszeket szereztünk, hogy a sorukra váróknak könnyebben menjen az idejük. Bálintot mindenképpen le kellett foglalni, de a nagyobbak is örültek a közös majszolásnak.

A langyos szélben a nagy sebesség is jól esett. Marcinak eleinte kis félelem lapult a szívében, de a pálya végére már felszabadult, és vigyorgott, mint a vadkörte.

Szerencsére aki egyszer már bejutott, annak nem kellett olyan sokat várnia, és gyakrabban került sorra, így emberi idő alatt lefutott a 6 lesiklás. Épp időben, mert Bálint türelme kezdett fogyni.

Bobozás után kedvünk lett volna egy ebédre, de végül egy szentendrei fagyizás mellett döntöttünk. A part mellett leparkoltunk, és mindenki nyalhatott egy gombóccal. Amíg fogyott az édesség, lementünk a Duna partra. Sajnos elég koszos, rendezetlen és igénytelen a Szentendréhez egyáltalán nem méltó szintű sétány alatti part szakasz.

Mindenféle iszap színű szemetek közt elmanővereztünk a vízig, és a gyerekek köveket hajigáltak amíg egy fenyegető viharfelhő meg nem közelített bennünket. Ekkor útra keltünk, és majdnem hazaértünk, de előtte még megtorpantunk Attiláéknál, hogy megtekintsük nyaralásuk képeit, gyermekeink meg a körbejárható akváriumot, ami hosszan jelentette az érdeklődés tárgyát az aprólékoknak.