2013. október 28., hétfő

Sokkoló, szomorú, de szép...

Alig telt el pár hét, hogy évek betegeskedésétől megszabadulva Orsi nagyija megkönnyebbülhetett.
A nagypapa ezzel szemben fitt volt, és bár eleinte nagyon összetört lelkileg, de látszott, hogy alakul a jövőképe.
 De hát 60 év együtt az 60 év. Felfogni sem nagyon tudjuk.
 Hallgatott hát a hívó szóra, és éjjel mikor szépet álmodott, nem tudott és nem akart nemet mondani a hívogatásnak.
 Elaludt, és békésen távozott a párja után, hogy újra egymást ölelhessék.
 Nyugodjatok békében ! Együtt.

Bálint névnapi hétvége, több felvonásban...

Bálintkának eljött a neve napja, s mivel mindig is katica fiúnak neveztük a hosszú szempillája, göbölyűcske formája miatt, nem volt kérdés, hogy a fincsi marcipán torta milyen alakot öltsön.
Nagyiékkal már a hétvége első estéjén nekiálltunk az ünneplésnek, hiszen tudtuk, hogy nem csak Bálintnak, de az unokatesónak is szülinapja van ugyanekkor, és több felvonásban várható a család apraja nagyja a következő napokban.
Itt ugye mindenkinek egyértelmű, hogy Bálintnak visszapillantó tükrei vannak ?
  A kisfiamnak az oviban gondjai vannak (voltak) a szobatisztasággal, amihez kikértük a szakértő tanácsát. Noha azt mondják, hogy ezzel nincs nagy gond, mert gyakori, mégis egy kis puha jószágot javasoltak a gyermeknek, ami a többiek érdeklődésének is nagyon megfelelt.
 Megérkezett hozzánk az a puha, félős kislány, akit Mazsinak neveztünk el az intravénásan adagolt Anna,Peti,Gergő, vagy ahogyan nálunk olvassuk: Édua,Marci,Bálint történetek alapján.
 Mazsi nagyon barátságos, és nagyon ijedős (volt eleinte), így nem lehetett könnyen elkapni, vagy megfigyelni, ezért el kellett távolítani a házának a tetejét, és úgy lesni, hogy éppen mivel tengeti a napjait.
 Elég apróként, gyermekként érkezett hozzánk, de a családnak nagyon megtetszett, és mindenkinek van egy jó szava, vagy finom falatja, akárhányszor felé jár. Az uborka a kedvence. Néha már idegesítő nyafogással követeli, de ha megkapja, eldugózza egy időre. A srácok imádják kiszedni egy kis simogatásra, de azért a malac első sorban a helyén tartózkodik.
 Másnap érkeztek az uncsitesók, és átmentünk a nagyiékhoz, hogy ott várjuk őket.
 Elég hideg, de szép napos idő köszöntött ránk. Ennek ünnepére kimentünk az udvarra egy kicsit bicajozni, szaladgálni, és végül összeült a kupak tanács.
 Mindenki más színekkel fogalmazta meg mélyen szántó és filozofikus gondolatait, és tartós adat hordozóra vetette, hogy magvas gondolataik az utókor is láthassa.
 Később város tervezési terveiket modellezték, és megvitatták a jövő útjait a srácok.
 Végül a kerek asztal lovagocskái maguk köré gyűjtve mecénásaikat, és a korábban többször kinyilvánított akaratuk szerinti kötelező jutalmazást, kegyesen elfogadták.
 Énekeltünk össze - vissza mindenféle dallamokat, de a lényeg akkor is a közös játék, és a gyertya fújás volt. No meg az ebéd utána.
 Nem is kellett sok időnek eltelnie, hogy újabb látogatók jelenjenek meg a zeniten. Sugi mama és János papa elhozták hozzánk az unokatesókat, és elzarándokoltunk ama szent helyre, ahol a maga falusi realitásában, bemutatásra kerültek azon különleges hüllők, melyek nagy érdeklődésre tartottak számot az apró nép körében.
 Tény, hogy nem volt a környezet királyi, vagy hangulatában a témához alakítva. Nem volt illatos füvekkel és hangulatos fényekkel feldobva az esemény, de az is jó volt, hogy a művház ezen szobájában a gyér látogatottság kapcsán a figyelem fókuszálható volt kis csapatunkra.
 Így aztán nem kellett versengenünk a tömeggel, hogy nyakba kaphassunk valami puha mocorgót, vagy futtassunk magunkon valami kapaszkodósat, esetleg vonatoztassunk valami kullogósat, vagy simogassunk valami tüskéset, vagy csodálhassunk valami színeset, és így tovább.
 Azt kell mondjam, hogy roppantul élvezték a srácok ezeket az impressziókat, de talán mindebben az emberi közelség és tapinthatóság élménye volt az igazán lényeges.
 Ma a szuper produkciók és látvány korában egyre kevesebb jut a valódi tapasztalásból, és egyre több a piros szőnyeges csillogásból. Az átkos valószínűleg sokkal jobb gyerek kort adott nagyszüleinknek, szüleinknek, még ha nem is volt iPhone-ja mindenkinek.
 Miután lezsibbasztottuk az idomár bácsit, és fényesre simogattunk minden varánuszt (nem akartam ide írni, hogy políroztuk a gyíkot), haza felé indultunk.
 Otthon aztán újra köszöntés, újra torta (by fater), és ismét közös muzsikálós, dalolós pillanatok.
 Majd a bontogatás öröme. A bontogatásnál viszont sokkal fontosabb és érdekesebb, ha lehet nyitogatni és csukogatni, vagy emelni, süllyeszteni valamit.
És ebben a kérdésben egy ilyen masszív, elektromos ürítési funkcióval, nyitható alkatrészek sorával, villogókkal és lendkerékkel ellátott csodajárgány verhetetlennek bizonyul.

2013. október 26., szombat

Kis hétvégi vedégeskedés...

Orsi angol tancsinénije eljött játszani egy kicsit a gyerekeivel a miéinkhez. Ehhez a gyerekek nagyon készülődtek. Kakaós csiga és más finomságok készültek.





:-)

Dédimama végül megkönnyebbült :-(






Szánkós Vasárnap...

Vadásztam a havas hétvégéket ! Sajnos ritkán esik a hav, és még kevesebbszer van olyan minőségben a hétvégére, hogy alkalmas legyen egy kis mókára, és épp ráérjünk. Most sikerült elcsippenteni.








2013. október 23., szerda

Jól indul az év...

Nem szeretek visszajárni már megismert helyekre, mert olyan sok látnivaló van a világban, és olyan kevés a szabadidő, hogy minél több irányba szeretnék járni. Mégis van pár hely, ami újra és újra visszahív. Ilyen a Szigetköz, és ilyen Szlovénia.
Kicsit eltévedtünk a gps hülyeségének meghajolva... :-)
 Valójában nem is ide akartunk idén télen jönni síelni, de egy baráti házaspárral lebeszéltük, hogy hova és mint, ennek megfelelően formáltuk a terveinket, és az utolsó pillanatban lemondták, amivel persze minden tervünket felborították árban, helyszínben, szállásban, stb.
 Ezért a már bevált szállásaink egyike felé vettük az irányt, ami ugyan kicsit szűkösebb és drágább, mint amit terveztünk, de kisimulnak a ráncok, amikor megérkezik az ember abba nyugalomtól és csendtől hangos, természethez oly közeli, szépséges környezetbe, ami már vagy 20 éve elrabolta a szívemet, és a családomét is.
 Sugi mamával és a gyerekekkel bepakoltunk a kisautónkba, betettük a sífelszerelést, és a tavalyi sikerélményen felbuzdulva, már annak biztos tudatában, hogy nem csak a gyerekek oktatása, de a közös szórakozás miatt megyünk, tele voltunk várakozással.
 Sajnos nem volt annyi hó, mint amennyiben reménykedtünk, sőt kb. semennyi hó nem volt, de tudtam, hogy a Bohinji tónál magasba törő sílift olyan magasra kapaszkodik, hogy ott már mindenképpen lesz.
 Így is volt. Alul semmi hó, kellemes langyos meleg, fenn pedig összefüggő hóréteg. Ennek megfelelően a gyerekek máris készen voltak a siklásra, de még felszerelést kellett bérelni, hiszen náluk minden évben újat kellene venni, így ezzel nem bajlódunk, és nem cipekedünk.
Jó kis előjel volt, amikor a felszerelés bérlését követően azt a mentőhelikoptert leshettük, aki valaki póruljártért érkezett a pályára.
 De utána (kis gimnasztikát követően) a nagyobbak már kérdés nélkül siklottak, mintha csak tegnap hagytuk volna félbe. Bálint ekkor kérlelhetetlenül kihisztizte, hogy neki is legyen sífelszerelése, és együtt már könnyedén követhettük a nagyokat.
 A síeléshez persze hozzá tartozik a tejszínhabos forró csoki, és az sem baj, ha az ebéd is mellé csúszik. Ezért aztán a közeli turista házban töltöttünk egy felszabadítóan kellemes fél órát, melegedve, iszogatva, eszegetve, pihengetve.
 A következő napokon úgy próbáltuk alakítani, hogy Bálint ne legyen a napi sí program része, mert ő azért még nem jön magától, így az egész családot korlátozná. Hol Orsi, hol Sugi mama volt vele tehát, és így alkalmunk volt a nagyokkal sokat gyakorolni.
 A gyerek pályát követően aztán átmerészkedtünk a meredekebbekre is, ahol persze a felvonók sem olyan egyszerűek. Egy egészen meredek, bár rövidebb, és egy hosszabb, de lankásabb piros pálya közt ingáztunk főleg, és mindkét lurkó szépen haladt.
 Néha persze elestek, és akkor gyakoroltuk a felállást, a bakancs talpról és a nyakunkból a hóeltávolítást,amik mindegyike elég szokatlan, és bonyolult művelet egy csúszós, ferde talajon, de ezek nem szegték hosszú távon a síkedvet, aminek nagyon örültem. Sokan már az első ilyennél feladták volna.
 A kakaózás, ebédelés, nassolás, pihenés, összegzés, sztorizás, minden nap nagyon jól esett.
 Mindenki elmeséli ilyenkor, hogy mik a legnagyobb élmenyei, melyek voltak a legkomolyabb kihívások amikkel szembesült, mi pedig próbáljuk őket elméleti síkon is oktatni, meg vicces történetekkel biztatni. Valójában pompás a hangulat, szóval nagy szükség nincs a bátorításra.
 Szegény Marcit néha tényleg elkedvetlenítette egy kiló porhó illetlen helyekre hatolása miután az orrával rajzolta fel a pályára a nyomát, de ezeket a rövid intermezzo-kat szerencsére hamar feledtette a száguldás.
 Szóval hó volt. A pályán egészen rendesen, a völgyben semmi. Nem tudtuk megismételni a tavalyi hóangyalos, hóember építős, csöndes éjben roppanó lépős kergetőzős estéket, de így is szerettünk sétálni az éjszakában, és a reggeleken is a közért felé, vagy sétára menve.
 Edyék, a házigazdáék mindenféle házi készítésű ital különlegességekkel vártak érkezésünkkor, és később is több esetben volt módunk belekóstolni a finomságaikba, amit Édua épp az imént említett a képeket nézve. A közértben is helyi finomságokat kapni a szokványosak mellett, amiket mi nagy élvezettel próbálgatunk.
 Minden alkalommal van egy kis kulináris élményem, mert itt sokkal természetesebbek az ízek, mint otthon. Kis túlzással azt lehet mondani, hogy a helyi terelőktől vásárolunk, akire -gondolom- rászól a szomszéd, ha nem az igazi a termék, és ezért nem a térfogat növelők, a természetazonos aromák és színezékek, illetve a tartósítószerek jelölik ki az utat, hanem kb. természetes az eredmény. És ez érződik. Vagy legalábbis van különbség.
 Ami viszont -mióta megtaláltuk azt a kis éttermet anyósomékkal- már második évben tényleg komoly gasztronómiai élmény nekünk, az a kis erdei étterem, ahova idén is visszamentünk. Nincs közel a szállásunkhoz, mert egy órányit kell hozzá autózni, de a tavalyi sikeren felbuzdulva elhatároztuk, hogy hazafelé menet -amikor kevésbé esik ki- csak elmegyünk már ismét kipróbálni.
 A kis étteremben egy házapár süt-főz és felszolgál. Ismét egy konstelláció, ahol a saját arcukba kapják a kritikát, így inkább jót csinálnak, és barátságosak, és ennek meg is van az eredménye, a visszajáró vevő. Pl. mi. :-) Azt viszont nem tudtuk, hogy egy pompás kis tavacska van a hely közvetlen közelében.
Nagyon rövid erdei sétával jutottunk el egy álomszép tavacskához, amit havas hegyek vettek körbe. A türkiz színű vizet átvilágította a nap, fapallós járda keretezte, és kacsák úszkáltak rajta, melyek lelkesen zabálták a nekik már mások által odakészített, etetésre bedobálható finomságokat.
Megmásztuk a kilátót, megetettük az állatokat, és hosszan csodáltuk a szépséget, majd vissza ballagtunk az étteremhez, ahol rendeltünk. Akkor támadt az az őrült ötletem, hogy amíg Sugi mama vigyáz a gyerekekre, mi Orsi anyuval kiszaladhatunk még egyszer a tópartra, és készíthetünk pár képet.
Kicsit meg is lepett, hogy mindenki készséges volt, és sikerült nyélbe ütni a dolgot. Természetesen az elhagyott tóhoz épp ekkor talált oda egy pár fős másik társaság, de miután leléptek, az én asszonykám, páratlan szépségű mátkám, gyors mozdulatokkal vetette le magáról a téli öltözéket, és fel a nyárias estélyi jellegű ruhát a piros körömcipővel egyetemben, hogy a férje őrült ötleteihez hozzájárulhasson. Köszönöm neki innen is.