2014. április 7., hétfő

Tizennegyedik nap Dél-Francia országban

Ma reggel kiderült, hogy a korábbi tojás mennyiséget nem vettük észre, így ma reggel mindenki tojást evett ilyen vagy olyan formában. Ugyan vettem egy kis baguettet is hozzá.
A reggeli után a nagyobbak már indultak is petangozni, a kicsi meg a Sugi mamával a felfújható várba ugrálni. Ma itthon hagytuk őket, hogy mi kettesben tölthessünk egy napot (és fotózhassunk).
Valójában a fotózás volt az elsődleges cél, de menet közben rájöttünk, hogy már régen voltunk kettesben is, így jókat beszélgettünk út közben, és jól meg tudtuk beszélni a két hétben tapasztaltakat, levontuk a konzekvenciákat a későbbi nyaralások szervezésére vonatkozóan, beszélgettünk a gyerekekről, a fejlődésükről a követendő stratégiáról, stb.
Elsőként Fountaine de la Vaucluse –ba mentünk, ami a korábbi célpontjaink csoportjához igen közel volt, de nem tudtunk róla, pedig nagyon szép képeket leltem róla a neten. Most meglátogattuk. Az Isle sur la Sorgue –ban talált csatornákban folyó patak itt fakad.
A faluban tehát szépen forognak az öreg vízikerekek, a kristálytiszta vízben a zöld növények smaragd zöld színnel lengedeznek a sodrásban, de egyéb nem nagyon történik. Elsétáltunk a forráshoz, ami a hegyoldalban egy barlangi tóból táplálkozik, de eléggé vízszegény volt most a patak.
A forrás egy barlang volt, ami izgalmasan nézett ki, de nem volt mégsem fotogén, mert nem esett rá fény, és körbeállták az emberek. A furcsa csak az volt, hogy nem kellett még fizetni sem.
De fotózni sem volt érdemes. Megnéztük, nem kellett elrángatni ide a gyerekeket, így ok volt az élmény, de visszaindultunk.
Az autó felé menet megálltunk egy pár árusnál, és az egyiknél találtunk olyan napszemüveget, amilyent már két hete kerestem egy fotóhoz. Kiderült, hogy a korábbiak azért nem álltak jól Orsinak, mert gyerek méret kellett neki ebből a fazonból.
Az autóval pár perces távolságban voltunk csak Isle sur la Sorgue-tól, attól a kis várostól, ahol a múltkor a csónakos versenyzőket láttuk küzdeni a jelentős sodrással szemben, a híd alján járni, és egymást váltani.
Most nem emiatt mentünk, hanem tudtuk, hogy vasárnap van itt egy nagy és elhíresült vásár. Főleg a régiségeket említik, de a többi témában is jelentős volt.
A járgányt egy 100m-es távolságra tettük le, és gyalog ballagtunk a színes forgatag felé. Érdekes volt, hogy a helyi éttermek utcai kiülői mennyire összeolvadtak a piaci kirakodással.
Tehát kábé ez volt a ritmus: sajt árus, ruhás, kalapos, étterem, levendulás, macaronos, grillcsirkés, antikos, zöldség/gyümölcsös, virágos, táskás, étterem, stb.
A színes sokféleségben sokáig el lehetett volna bámészkodni, akár egy egész délelőttöt is, ha ráérősen ballag az ember, és átnézi, megkóstolja, kipróbálja. Mi csak forgattuk a fejünket, legeltettük a szemünket, és amikor láttam valami szép kompozíciót vagy izgalmasat, vagy számomra szokatlant, akkor lekattintottam.
Nem volt kis tömeg, de nem volt lökdösődés, egymásra várakozás sem. Kellemesen lehetett sétálni, de a nap egyre melegebben perzselt, és így fogyott a víz, és nem voltunk eléggé ráérősek. Pedig érdemes lenne egyszer egy ilyen francia kis város, vagy falu ritmusába olvadni, hogy jobban átérezze az ember a hangulatát.
Kb. ugyanazon a vidéken ballagtunk, ahol előző alkalommal, különleges fűszereket, italokat, olajokat, illatszereket, gyümölcsöket, pékárut, öltözékek végtelen sorát láttuk, majd mikor kikeveredtünk az utcákból, a csatorna mellett inkább régiségeket láttunk sorban, egymás után.
Étkészlettől a régi játékokon keresztül, az antik szerszámokig, ülőgarnitúrák, díszek, lámpák, sokféleségének végtelenségén át.
Úgy tűnt, hogy pakolnak már többen, így talán még épp időben jöttünk, de lassan végeztünk is már, és mentünk vissza az autóhoz.
Innen az utunkat Roussillon és Bonnieux felé vettük, mert köztük volt az a középkori híd, ahol talán folytatva a kis folyó vonalát, találhatunk elhagyott, de érdekes sziklaképződményekkel tarkított részeket. Sajnos a fények nem voltak ideálisak, de pont ezért hoztam magammal egy vagonnyi fotós eszközt.

Érkezésünkkor meglepően kevés embert találtunk a helyszínen, ami nagy öröm, hiszen Orsit zavarja ha bámulják, de később az is kiderült, hogy miért. Legutóbb amikor itt jártunk, ez a kis folyó kellemes sodrással nyaldosta körbe a bokánkat, és azokat a furcsa szikla alakzatokat, amiket simára mosott, és lyukasra, hullámosra, különlegesre formált.
 
Most viszont majdnem üres volt a meder, de folyása egyáltalán nem volt. Ennek megfelelően zöldesen, büdösen állt a mélyedésekben a víz… már ahol volt még. Ez eléggé elszomorított, hiszen több, mint egy órát jöttünk idáig, hogy az egyetlen fotózós napon tudjunk itt pár képet készíteni… Azért felmálháztam a zsákomat vakukkal, derítőkkel, volt vagy 20kg, és mindenfelé fityegett rajta valami. Orsi is minden kezében hozott valamit, és hátizsákot is kapott. Becsülöm, amiért ilyen együttműködő, és erőt feszít az én kedvemért. Így indultunk el a folyó mederben a folyás iránya felé, a hídtól távolodván, egy eléggé elhagyott, és érdekes formájú környéket remélve.
Nem jutottunk messze. Kb. 500m után úgy gondoltuk, hogy nagyon meleg van, nagyon nehezen járható a part, a mederben meg hol a víz, hol az iszap miatt nem lehetett, szóval egy közepes adottságokkal rendelkező részen letáboroztunk, és ott próbálkoztam fotózni. Szerencse, hogy magammal vittem egy két méteres diffúz lapot, mert az szépen megszelídítette a kemény kora délutáni fényeket, és készítettem a képeket egymás után. Még épp csak elkezdtem, és Orsi rosszullétre panaszkodott. Ivott és pihent, de a vércukor vagy más miatt, nem volt a toppon. 
Tény, hogy borzasztóan meleg volt, és meredeken tűzött a nap, így nem is akartam erőltetni a dolgot, csak egy kicsit csalódott voltam, mert két hétig ezt a pillanatot vártam, és noha eredményesek voltunk, még nyújtottam volna
Felmálháztuk hát magunkat ismét, és elindultunk visszafelé az autóhoz, amiben volt víz, és klíma. Az útirányt Rousillon felé vettük ismét, ahol az okker színű sziklák társaságában reménykedtem egy újabb jó fotóban, de nem nagyon találtunk ennek megfelelő helyszínt.
 
Megálltam ugyan pár helyen, és amíg Orsiba költözött valami lélek, addig én rohanvást fedeztem fel a hirtelen magasságokra mászva, és a tüskés bozótokon keresztül vágtatva, de nem találtam megfelelő helyet. Tovább mentünk, és rövidesen elértük az okkervárost ismét.
A parkolás nem volt gond, és kisebb csatangolásba kezdtünk, abban reménykedve, hogy sok jó helyszínt nem találtunk meg utóbb, de nem jártunk katartikus felfedezéssel. Végig jártunk pár utcát, nyaltunk egy fagyit, benéztünk pár üzletbe, de nem kötött le, nem leltünk újabb fotó témát, vagy más olyan érdekességet, amin még érdemes lett volna időzni.
 
Mivel időnk fogytában volt, és szerettem volna még egy gabonaföldön is fényképezni a múltkor vásárolt kalappal felszerelkezve, így az indulás mellett döntöttünk. Bonnieaux felé kanyarodtunk, amerre a Bor Mámor Provance kastélyt látogattuk, reménykedve valami különlegesebb tájjal, de meglepődve láttuk, hogy nem könnyű fotózásra alkalmas helyet találni, ahol zavartalanul próbálkozhatunk.
 
Míg itthon jelentősebb összefüggő föld területek vannak, itt kicsik, amelyek mindegyikéhez tartozik valami ház, tulajdonossal, ami önmagában ellehetetlenít egy intimitást a fotózásban a mező közepén. Keresztül-kasul bejártuk a környéket, de nem találtunk olyan helyszínt, ami adta volna magát, és ezen a ponton eléggé leírtam a „híres Provence” –ben fekvő lehetőségeket. Álmaimban a táj a végtelen, hullámzó, puha dombok sorozata, a természet érintetlensége és megkapó szépsége, de őszintén szólva nem tudott ez a táj semmi többet, mint egy Balaton felvidék.
 
Végül aztán csak megálltunk egy búza (?) mezőn, ahol a ház viszonylag messze volt, és ugyan keretezte két út, és egy bicikli út (mindez 100m sugárban), de ez volt a legnagyobb összefüggő rész, és volt valami kis borostyánnal benőtt épület rom rajta, ami búvóhelyként is jó lehetett volna. Ezen a helyen tehát megtorpantunk a nap horizont alá bukása előtt kicsivel, és reménykedve a jó fotóban, vittem magammal állványt, vakut, ruhát, derítőt, hátizsákot, mindent.
 
Mire Orsi átöltözött, megjelent a francia őstermelő bácsi, és érdeklődött a célunk iránt. Próbáltam mutatni neki, hogy csak fotóznánk, de nem tágított. Kb. 3m távolságból tervezte nézni, ahogyan Orsit fotózom, így lemondtam erről az esélyről is, és elkezdtem összerámolni a csalódottság és düh keverékével. Órákig kerestük a helyet, a nap mindjárt lemegy, és az utolsó esélyt ez a paraszt hiúsítja meg.
 
Végül csak elhúzta a belét, és készítettem a gyenge fényben pár képet, de a tervezettet már nem volt módom elkészíteni. Ezek után beültünk, és hazamentünk.
Már alaposan besötétedett mire hazaértünk. A gyerekek élvezték a strandot Sugi mamával nap közben, így nem hiányoltak nagyon. Ez megnyugtató volt. A vacsorát követően neki álltunk a szisztematikus pakolászásnak, hogy felkészüljünk a másnapi indulásra, és hosszú utazásra.

Tizenharmadik nap Dél-Francia országban

Vége felé közelít ez a nyaralás, és az újabb és újabb úti célok után most már azt nézzük inkább, hogy mik maradtak ki, és miket kellene még meglátogatni. Korábban keltünk a szokottnál, hogy hamarabb induljunk, mert sejtettük, hogy ma már kevesebb lesz a túrázni való, és bele szerettük volna szőni a terveinkbe a délutáni pancsolást és a helyi fesztivált, de persze másképpen alakultak a dolgok.
Reggel lementem a számítógéppel a recepcióhoz, ahol rendesebben van internet, hogy utána nézzek annak, hogy merre nem jártunk még. Találtam is pár olyant, ami érthetetlen, hogy kimaradt, meg olyant, ami egy irányban volt a tervezettel. A végére elég nagy kört tápláltam a gps-be. Rövid reggeli után el is indultunk.
Elsőnek egy kanyon felé vettük az utunkat. Egész meglepődtem, hogy ilyen előfordulhat a környékünkön, mert a látszólag egyenes felület vesz körül, ehhez képest a térképen nézve kb. a vonalunkban, mondjuk 20km-re a campingtől, már durva hegyi szerpentineken csavarodtunk felfelé, majd olyan éles vágásba leshettünk a kanyon aljára, mely már ijesztő volt. A kilométeres szélességű szikla hasadék alján –jelenleg- kis vízhozamú, gazdagon kanyargó folyón, százával úsztak a színes kajakok. Látható, hogy a kajak túra egy nagyon menő téma ezen a folyón, amely később a tegnapelőtti célt, a Pont du Gard-t  fogja elérni. A sziklaszirt szélén kanyargó hegyi úton sok kilátó sorakozott, ebből néhányon meg is álltunk, ahogyan a velünk zarándokló többi autós, motoros, és biciklis is.
Ennél a pontnál megállnék, és tennék pár elismerő szót a bringásokról. Nem véletlen azért az a Tour de France. Ezek azért durva utak bringás szemszögből. Nem kicsit meredekek, és nem kicsit hosszúak. Embert próbáló kihívás lehet végig tekerni rajtuk, és nem egy fanatikust látunk aki oda tévedt, hanem tömegesen bicajoznak itt is a franciák. Százával vannak a bicajosok ezeken a brutális terepeken, és emiatt visszavonom azt a gondolatomat, ami alapján első körben tréningező versenyzőknek gondoltam őket.
Nem, ezek biciklis nemzet. Náluk a biciklis ruha nem az egyetlen, amit megvesznek és megtesznek a biciklizés oltárán, hanem nagyon keményen sportolnak, az ország minden pontján, és minden viszonyok közt. Nagyon becsülendő.
A hosszas kanyargás után megérkeztünk a Pont d’arc-hoz, ahhoz a víz vájta lyukhoz, mely mára már hatalmas boltívként magasodik a folyó fölé, különleges látványt nyújtva, de egyben strandoknak helyet adva, és a kajaktúrák kiinduló pontjaként is funkcionálva. Számos camping is ráépült erre az iparra.
Mi csak egy képet akartunk készíteni minderről, de sajnos rá kellett jöjjünk, hogy a franciák ahogyan mindent, ezt is megvámolják. Kerítés és vámszedő vigyázott rá, hogy fizetés nélkül nehogy közel juss ahhoz a természeti képződményhez, amiért szerintem nem volna szabad pénzt kérni, ahogyan vízért, levegőért sem.
Lehet, hogy már én vagyok kiélezve erre, mert mindenhol a világon vannak olyan különleges helyek, ahova a belépő pénzbe kerül, de itt minden. Ha a hegyekben, elhagyatott helyen is van, akkor is biztosan számíthatsz rá, hogy mélyen a zsebedbe kell majd nyúlni.
Ok, ez azért nem volt olyan elhagyatott, elég sok embert vonz a vidék. Azért egy kilátó pontról készítettünk pár képet, de nem volt egyszerű, Bálint beverte a hisztit, mert sétálni kellett, de a többiek sem voltak igazán jól a hegyi utak után.
Innentől aztán folytattuk az utunkat Montelimarba, amelyik egy olyan kisváros, amit a nugátnak a hazájának mondanak. Hogy tisztább legyen a kép, ami nekem nem volt az, a nugát nem egy csoki fajta, hanem egy olyan édesség, ami valami mézes, édes, mogyoróval, pisztáciával, mandulával dúsított habszerű cucc, ami tehát világos és színes, édes krém, amit megkeményedés után szeletelnek csoki szerűen, vagy bonbonszerűen. Orsi nagyon szereti, így ide el szerettünk volna menni, hátha láthatjuk, hogyan is készül.
Út közben különleges tájakon járkáltunk, eleinte hegyi szerpentinen, majd tarka ültetvényeken, barack, szőlő, levendula, búza közt. Vicces, hogy otthon azt a tihanyi levendula mezőt ennyire számon tartjuk, miközben megtalálni sem nagyon lehet, közben itt akármerre megy az ember, mindenfelé levendulamezők jönnek szembe.
Vannak amiket gondoznak és rendben vannak, és vannak, amelyek vadon nőnek. A hegyről ereszkedve lila a völgy egy nagy hányada, és nem kell keresni őket. Úton, út félen szembe jön, és sokkal gazdagabbak, mint a kijelölt „levendula túrákon”. Minden esetre szép és különleges élmény ilyen tájon utazni.
Aztán egyszer csak egy apró faluba értünk, amin keresztül vezetett az utunk. Elsőre azt tűnt fel, hogy nagyon jó állapotú várromok magasodtak hirtelen a völgy fölé. Aztán elakadtunk kicsit, mert olyan keskeny utak vezettek rajta keresztül, hogy a kétirányú forgalom egy ponton épphogy képes volt egymás mellett elmenni mindenféle manőverezés árán.
Majd kis utcákat láttunk, amik a sima sikátoroknál is karcsúbbak, meg éhség is megfogalmazódott már, szóval megálltunk. Amíg Bálint aludt, mi a kis téren lévő apró étteremben rendeltünk valamit, és fényképezgettem. A kis falu nagyon csendes volt.
Olyan utcákat találtunk, amelyeket korábban már magánudvarnak, vagy pincelejárónak néztünk, de mégis folytatódott, és még tovább folytatódott. Találtam nagy szitakötőt fotózni, kislányt fekve a bejáratuk kövén, és magányosan játszva, öreg szikkadt faajtókat, mindenféle kis finomságot.
Közben Orsi és a gyerekek ettek valamit, vettünk levendula mézet, és felébresztettük Bálintot, hogy együtt tegyünk kisebb túrát a régi romok, és karcsú utcák közt. A kedves kis települést elhagyva aztán Montelimar következett.
Már reggel is találkoztunk jelentősebb dugókkal, amit francia sajátosságnak gondoltunk (ahogyan az már az Asterixben és Obelixben is látszott), de ennek igazi oka inkább a szombati piaci forgatagban lehetett. Montelimarban is piacra bukkantunk.
A hosszú platánfasorral szegélyezett park szegélyén leparkoltunk, és sétáltunk egyet a kirakodók közt. Itt aztán nagyon sok mindent kínáltak a helyiek. Ínycsiklandók, de elég borsosak voltak nekünk, így csak csínján vásárolgattunk.
Levendula termékek, péksütemények, sajtok, mézek, macaron változatok, nugát változatok minden mennyiségben, porcelánok, festmények, dekor cuccok, bonbonok, nugát forma ékszerek, és mindenféle érdekesből épült színes forgatag.
Kicsit bementünk egy játszótérre is, kicsit sétáltunk, kicsit kerestük a nugát múzeumot és egy miniatűr múzeumot is, amiket annyira kitábláznak, hogy félútig sejted merre lesz, de megtalálni már képtelenség, szóval kihagytuk.
Szerencsére még mielőtt beértünk a centre ville-be, rátaláltunk egy nugát készítő műhelyre is, ahol bevásároltunk az édességből.
Először azt hittük, hogy bezárták már a kis üzemet, mert olyan elhagyatott volt, kopottak a táblák, lepusztult az épület, de végül megpillantottuk az ouvert táblát (nyitva), és megkíséreltük a bejutást.

Az egésznek erősen Állami Pénzverő, és más hazai állami csődszéli üzem hangulata volt. Régi gépeket állítottak ki az előtérbe, és egy eladó tér volt még, ahol egy idősödő hölgy szolgált ki.
Ugyan csak franciául tudott, de próbáltam megtudni, hogy megtekinthető-e a munka ? Úgy tűnt, hogy a folyamatot nem nagyon lehetett látni. Kár, de ennek ellenére is azért nézelődtünk, és válogattunk.
Mire eljutottunk a Montelimar project végére, már elég késő lett.
Innen még egy kisebb körúttal mentünk volna haza egy levendula körúton, és egy érdekes pontot kiszemelve, de ezt végül kihagytuk, és a gyorsabb úton mentünk haza, fele idő alatt.
Itthon vacsiztunk a Montelimar mellett vásároltakból, majd előre fürdettünk, és utána mentünk le megnézni a Mornas –i fesztivált.
A falu amelyikben elvileg laktunk, eléggé kiesett, mert mi a hegyoldalban lakunk, ez pedig a főút mellett van. Nem kell rajta átmenni, nem esik útba, bármerre is indulunk, így most kifejezetten emiatt mentünk le. A behajtás le volt zárva, így leparkoltunk, majd átsétáltunk a fesztiválon, ami egy színpadot jelentett, körben pedig az utcára kitett, a helyi kávézó és éttermek asztalaiból.
Volt egy táncoktató rész is, ahol közös koreográfiát tanultak a vállalkozó kedvű falusiak. Amikor mentünk, mambót (asszem), amikor vissza, akkor valami speciális tánc félét. Elég jól nyomták, de olyan kis civil ügyetlenséggel. A két időpont közt mi felsétáltunk a falu magas hegyszirtjeinek tetején álló erődítményhez.
Meglátogattuk a helyi középkori templomot és temetőt a kis híddal ami az út fölött össze kötötte a régi temető két felét, és felmentünk volna a várhoz is, de az le volt az este okán zárva, hiszen nem volt aki ilyenkor vámot szedjen, és akkor ne is menj be. Nem is mentünk, és azon az áron nem is fogunk másnap sem, ami ki volt írva. Sétáltunk az utcákon még, a gyerekek nagyon jó kedvűen szaladgáltak és bohóckodtak, Bálint észre sem vette, hogy gyalogolnia kellett, sőt, meredek emelkedőn.
A kis falunéző túra után hazatértünk, és bealudtunk.