Ébredés után elbicajoztunk a pékhez Éduával, és Bálinttal.
Megvettünk, amit tudtunk, és gyors reggelit dobtunk. Nem álltunk neki
szendvicseket készíteni, inkább hamar indultunk, mert délelőtt még
rendelkezésünkre álltak a bringák, megpróbáltuk kihasználni. Rövidesen már az
egész család tekerte a drót szamarakat a napsütésben.
Észak felé indultunk, Grimaud felé, ahol tegnap este kincset
találtunk, de most nem álltunk meg ott, hanem folytattuk az utunkat Saint Maxim
felé. Menet közben campingek sorát fedeztük fel, de egyik sem ért fel külsőre a
miénkhez. Árnyékmentes, poros, bár biztosan olcsóbb helyek voltak. Tegnap
hazaérkezés ellőtt láttunk egy hívogatót, az lehet, hogy jó volt, de így a part
mentén nem láttunk egyet sem, amit érdemes lett volna kipróbálni.
Minden esetre
lehet komoly igény a campingre, ha ilyen sok van. Az út part felőli oldalán
tekertünk. Az úton a masszív dugó már így reggel is jellemző volt. A túloldalon
villák, magánházak és apartman telepek sorakoznak, nagyon igényesen, szépen
épített környezetben, virágzó növényerdőben telepítve.
Szép meg minden, de még
mindig nem értem, hogy ez a környék mitől a Cote d’Azure, mitől híres. Orsi azt
mondogatja, hogy mindent megad egy jól megválasztott Horvát tengerpart, amit
ez. Ha nem is igaz ez annyiból, hogy itt nem a beton és rozsdás vas a jellemző,
hogy a horvát kietlenséggel szemben itt mindenhonnan omlik a virág, viszont a
dugó, a drágaság, a zsúfoltság, a part közepes jellege, stb. egyáltalán nem
emeli ki számunkra, mint nyaralóhelyet.
Lehet, hogy a fiataloknak bulis, lehet,
hogy a pénzeseknek kalandos, de mi értetlenül állunk a hely hírével szemben. A bicajozás viszont kellemes volt. A meleg levegő körbe
simogatott, miközben a bringák csengőjének különböző hangjaival igazi koncertet
csengettyűztünk a gyerekekkel.
A bicikli út itt is védett volt, és nyugodtan
tudtunk kerekezni a parttal párhuzamosan, noha a sűrű beépítettség miatt alig
láttuk néha a vizet. Aztán eljutottunk egy kis öbölhöz, ahol egy apró világító
torony, és egy híd, már korábban is felhívta magára a figyelmemet. Gondoltam jó
terep lehet fotózni. Itt leláncoltuk a bringákat, és strandoltunk kicsit.
Medúzákat találtunk a partra sodródva. Zselés, átlátszó testüket a gyerekekkel
jól megnézegettük. Marci homok várat épített, Édua kagylót és kavicsot
keresett, Bálint pedig szépen elvolt, de tulajdonképpen nála soha nem tudni,
hogy mivel.
Aztán a megfelelő időpontban haza indultunk, hogy délre le
tudjuk adni a bicajokat. Mi pontosak voltunk. Ezek után kimentünk a strandra a
medencéinkhez, mely töretlenül vezeti a népszerűségi listát. Itt megéhezésig el
is voltunk.
Ugyan a tornamajom animációs programjáról lemaradtunk, de hosszan
pancsiztunk a gyerekekkel a gyerek medencében is a csúszdákon, pumpás vízi
játékokkal, miegymás, és a nagyobb medencében is, ahol Édua megtanult fejest
ugrani, és Bálint is biztonsággal közlekedik a mély vízben úszkálva a kerek
úszógumijával.
Ebédre Orsi curry-s husit készített nekünk rizzsel. Nagyon
népszerű volt, de még így is maradt. Jól megteltünk, és a sátor előtt
elnyúltunk a fűben. Én Orsi pocakján el is aludtam, és csak félig emlékszem rá,
hogy ők visszamentek a medencéhez, amikor én még mindig agonizáltam a
kiterített pokrócon.
Nem voltak ott sokat, de ennyi idő alatt magamhoz tértem,
és rendet raktam. A visszaérkező családdal összekészültünk, hogy elinduljunk
valami újat látni.
A közeli Grimaud-i vár mellett döntöttünk, ami kis középkori
faluként a szomszédos hegy csúcsán magasodott. Előtte megálltunk gyümölcsöt
venni egy Lidl-ben, ahol az árak nem voltak igazán elszálltak.
Utána elmentünk
Grimaud Village –ba, ahol a szűk utcákon kanyarogva alig találtunk parkolót.
Mikor megérkeztünk, felmentünk az erdős, ligetes kaptatón, meredek lépcsősoron
a hegycsúcsra. Olyan ez, mint Sümeg, csak erdőseb, és sokkal kisebb. A vár
inkább torony, de helyben már látni, hogy nem egy, hanem több épület együttese
volt.
Kár, hogy nagyon romos, és nem maradt belőle sok, mert különleges
lehetett eredetileg is. A megmaradt lépcső kezdemények a föld színének
magasságában, az ablak részletek, egy otthont körvonalaztak, ami izgalmassá
tette a múlt valós formáját, de nem igazán lehetett kivenni mégsem, hogy milyen
volt igazából.
A romokból láttuk, hogy szimfonikus előadás készülődik a
faluban, és hófehér díszegyenruhában érkező tengerészek érkeztek egymás után.
Ezt nem vártuk meg, ahogyan nem néztük meg a parkolón és temetőn túl látott
szélmalmot sem, mert a nap a horizont mögé hanyatlott, és látszott, hogy
rövidesen sötét lesz.
A fotózásra már nem volt megfelelő a fény, és a
gyerekekkel a séta kapcsán folyamatosan küzdeni kell. Hol az egyikkel, hol a
másikkal. Bálint még nem akar eléggé kitartóan sétálni, Marci elég lusta, ő
azért nem, Édua meg kitalál dolgokat, amin lehet hisztizni, így egy idő után
már tényleg nincs kedve az embernek őket azzal szívatni, ami őt érdekli, inkább
a kisebb ellenállás felé mozdulva, olyan programot keresünk, ami inkább őket
érdekli, és lemondunk a minket izgatóról.
Még pár utcácskát felfedeztünk a
környéken, de aztán autóba ültünk, és tovább álltunk. Ismét Port Grimaud-ba mentünk, ahova tegnap este bringával.
Autóval nem lehetett bemenni, így egy külső parkolóból sétáltunk át, ami így
este 8 után is fizetős volt persze.
Fagyizni mentünk első sorban, amivel nem is
volt gond, tele volt fagyizókkal a kis település, bár nem kiemelkedőkkel. Amíg
elnyalogatták a srácok a desszertet, a főtéren néztünk a minden parkban
jellemző Petangosokat.
A kis településre hidak vezettek be, és ezeknél
közlekedési lámpák szabályozták a nem létező autóforgalmat, viszont a lámpák
működtek. Így Bálint szigorú vezénylése szerint, csak zöld jelzésnél mehetünk
át a hidakon. Így jöttünk ki a faluból, és hazatértünk, ahol már nem csináltunk
újabb programot magunknak, hiszen késő éjjel volt már. Alvás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése