Hatodik nap Dél-Francia országban

A mai napon is követtük a szokásainkat, így reggel Éduával elmentünk pékhez, majd jót falatoztunk. Kis készülődés után úgy döntöttünk, hogy megnézzük az Orsi által korábban kinézett francia Grand Kanyonnak emlegetett természeti képződményt, illetve egy kis tavat, amiről azt írták, hogy érdemes megnézni. Próbáltunk rájönni, hogy hol is lehetnek ezek. Az autó beépített GPS-e sajnos ennél butább. A nagy városokat tudja, de az alap kiépítésben nincs semmi, még utakat sem jelez. Gondoltuk, hogy a táblák és a térkép elegendő segítséget nyújt majd, és mindezt megtoldottuk recepciós tanácsaival. A tavat egyáltalán nem sejtettük, hogy merre lehet, így már nem is terveztük, viszont a kanyonhoz elég jó itinert kaptunk, így tehát elindultunk. Nem kellett volna.

Magyarország van meg, meg a Benelux Államok cd, amit fel sem ismer.

Kiderült, hogy Szaint Maxime felé a dugó nem kikerülhető. A múltkori hegyi út nem egy rossz döntés, hanem az egyetlen eltérő alternatíva. Kicsit keringtünk a környéken, hogy más irányt találjunk, majd a tervezhetően 1ó+ időt igénybe vevő pár kilométeres dugót a hegyi útra cseréltük, ami nem bizonyult jó megoldásnak, annak ellenére sem, hogy a fele útra jobb megoldást találtunk, mert már az első félben 2-3x meg kellett állnunk. Többen rosszul lettek az autóban a kanyarok miatt, a lehúzott ablakok, és a többszöri figyelmeztetés ellenére, hogy kifelé nézzenek.

A bomba azután robbant, hogy elhagytuk ezt a szakaszt. Kb. fél órával később, mikor megálltunk egy kis wc-zésre egy bevásárló központ parkolójában, Bálint visszaadta a kakaót amiből reggelire nem keveset fogyasztott, és ezek után egy fél órás takarítás, ruha vásárlás, szellőztetés, regenerálódás következett.

Később folytattuk az utunkat, de mivel semmilyen tábla nem jelezte az útirányt, eléggé vaktában mentünk, és mivel egy olyan hegyi útra kerültünk, ami kilátástalan ideig folytatódott, minimális mértékben fogyasztva a távolságot, kétes sikerrel, így visszafordultunk, elég rossz hangulatban.
Délutánra értünk haza. Elpocsékolt nap, elpocsékolt üzemanyag, hányás, kosz, szenvedés, vergődés, és még csak nem is láttuk, amit kinéztünk.A délutánt a medencézés mentette meg, ahol végre volt időm olvasni egy kicsit, ami az évben is alig fordul elő.

Orsi kicsit elaludt a mellkasomon, Édua együtt játszott a külföldiekkel, Marci újra próbálkozott a fejes ugrással, Bálint pedig a kis öntöző kannájával játszott hosszan.Anyu finom ebédet is főzött, majd a pancsizás után dinnyét is ettünk, ami kb.4-5x annyiba került mint otthon, de legalább nem is volt az igazi. 

A kedvemet az hozta rendbe, hogy tudtunk egy kicsit fotózni. Elővettem a két méteres derítőlapjaimat, állványokat, jól körbe raktam Orsit, ő meg leküzdötte az ellenérzéseit, és a kedvemért kiállt a placcra, sminkben, hajigazgatás után, választott ruhában, és készült pár jó kép.

Utána pedig a nap utolsó sugarait elkapva még elmentünk a közeli Port Grimaud mólójára, hogy ott összeállíthassam és kipróbálhassam új, hordozható studio fényeket ígérő, minden eddiginél kompaktabb és könnyebb világításomat, és így tudjunk jó képeket fotózni. A project sajnos nagy kudarccal végződött, mert a fényképező vezérlője nem volt hajlandó elvillantani a vakut, és erre az egyre nem gondoltam.

Akárhogyan erőlködtem, nem jártam sikerrel, pedig mindenki készséges volt, még a gyerekek is lelkesen sétáltak velünk, még a cuccok hordozásában is segédkeztek. Átkoztam a napot. Aztán lemondtam arról a fényről, amire az egész út alatt izgatottan vártam, és más fotókat készítettünk. Azok nem lettek olyan rosszak, de nem kiemelkedőek. Mégis volt értelme azért az esti sétának.

Ellenpont volt, hogy a gyerekek közben tündérien játszottak, és miattuk nem lettünk idegesebbek vagy hasonló. Ahogyan lement a nap, a fotózás is oka fogyottá vált, és elindultunk visszafelé a kis falu, kanyargós, kövezett, stílusosan dekorált és épített, karbantartott utcácskáin, ahhoz a kis étteremhez, amit már jövetben kinéztünk.

Ez egy apró kiskocsmának tűnő hely volt, ahol elérhető áron láttunk ételt. Talpon álló asztalok, bár székek, kis ablakok, elsőre nem egy hívogató dolog, de mégis megvolt a saját kis bája. Egy angol srácé volt, aki vidáman és viccesen szolgálta ki a betérőket. Leültünk egy asztalnak használt hordó köré a gyerekekkel, és rendeltünk egy kis üdítőt, és fish&chips-et.

Az egyszerű étel, az egyszerű környezet, az alacsony ár, a jó hangulat olyan kellemessé tette a vacsoránk élményét, hogy a nap –bár nem nehéz- fény pontja volt ez a kis hami. Egyből utána a szomszédos fagyizóban dugóztuk le a vacsit, és közben egy olyan kutyuson kacagtunk, aki másfél méteres ugrásokkal érdeklődött minden neki mutatott cucc után, és ez minden gyerekünk osztatlan jókedvét okozta. Ezek után már nem voltak további események, csak aludni tértünk.