Ma reggel kiderült, hogy a korábbi tojás mennyiséget nem
vettük észre, így ma reggel mindenki tojást evett ilyen vagy olyan formában.
Ugyan vettem egy kis baguettet is hozzá.
A reggeli után a nagyobbak már
indultak is petangozni, a kicsi meg a Sugi mamával a felfújható várba ugrálni.
Ma itthon hagytuk őket, hogy mi kettesben tölthessünk egy napot (és
fotózhassunk).
Valójában a fotózás volt az elsődleges cél, de menet közben
rájöttünk, hogy már régen voltunk kettesben is, így jókat beszélgettünk út
közben, és jól meg tudtuk beszélni a két hétben tapasztaltakat, levontuk a
konzekvenciákat a későbbi nyaralások szervezésére vonatkozóan, beszélgettünk a
gyerekekről, a fejlődésükről a követendő stratégiáról, stb.
Elsőként Fountaine de la Vaucluse –ba mentünk, ami a korábbi
célpontjaink csoportjához igen közel volt, de nem tudtunk róla, pedig nagyon
szép képeket leltem róla a neten. Most meglátogattuk. Az Isle sur la Sorgue
–ban talált csatornákban folyó patak itt fakad.
A faluban tehát szépen forognak
az öreg vízikerekek, a kristálytiszta vízben a zöld növények smaragd zöld
színnel lengedeznek a sodrásban, de egyéb nem nagyon történik. Elsétáltunk a
forráshoz, ami a hegyoldalban egy barlangi tóból táplálkozik, de eléggé
vízszegény volt most a patak.
A forrás egy barlang volt, ami izgalmasan nézett
ki, de nem volt mégsem fotogén, mert nem esett rá fény, és körbeállták az
emberek. A furcsa csak az volt, hogy nem kellett még fizetni sem.
De fotózni sem volt érdemes. Megnéztük, nem kellett
elrángatni ide a gyerekeket, így ok volt az élmény, de visszaindultunk.
Az autó
felé menet megálltunk egy pár árusnál, és az egyiknél találtunk olyan
napszemüveget, amilyent már két hete kerestem egy fotóhoz. Kiderült, hogy a
korábbiak azért nem álltak jól Orsinak, mert gyerek méret kellett neki ebből a
fazonból.
Az autóval pár perces távolságban voltunk csak Isle sur la
Sorgue-tól, attól a kis várostól, ahol a múltkor a csónakos versenyzőket láttuk
küzdeni a jelentős sodrással szemben, a híd alján járni, és egymást váltani.
Most nem emiatt mentünk, hanem tudtuk, hogy vasárnap van itt egy nagy és
elhíresült vásár. Főleg a régiségeket említik, de a többi témában is jelentős
volt.
A járgányt egy 100m-es távolságra tettük le, és gyalog ballagtunk a
színes forgatag felé. Érdekes volt, hogy a helyi éttermek utcai kiülői mennyire
összeolvadtak a piaci kirakodással.
Tehát kábé ez volt a ritmus: sajt árus,
ruhás, kalapos, étterem, levendulás, macaronos, grillcsirkés, antikos,
zöldség/gyümölcsös, virágos, táskás, étterem, stb.
A színes sokféleségben sokáig el lehetett volna bámészkodni,
akár egy egész délelőttöt is, ha ráérősen ballag az ember, és átnézi,
megkóstolja, kipróbálja. Mi csak forgattuk a fejünket, legeltettük a szemünket,
és amikor láttam valami szép kompozíciót vagy izgalmasat, vagy számomra
szokatlant, akkor lekattintottam.
Nem volt kis tömeg, de nem volt lökdösődés,
egymásra várakozás sem. Kellemesen lehetett sétálni, de a nap egyre melegebben
perzselt, és így fogyott a víz, és nem voltunk eléggé ráérősek. Pedig érdemes
lenne egyszer egy ilyen francia kis város, vagy falu ritmusába olvadni, hogy
jobban átérezze az ember a hangulatát.
Kb. ugyanazon a vidéken ballagtunk, ahol előző alkalommal, különleges
fűszereket, italokat, olajokat, illatszereket, gyümölcsöket, pékárut, öltözékek
végtelen sorát láttuk, majd mikor kikeveredtünk az utcákból, a csatorna mellett
inkább régiségeket láttunk sorban, egymás után.
Étkészlettől a régi játékokon
keresztül, az antik szerszámokig, ülőgarnitúrák, díszek, lámpák, sokféleségének
végtelenségén át.
Úgy tűnt, hogy pakolnak már többen, így talán még épp időben
jöttünk, de lassan végeztünk is már, és mentünk vissza az autóhoz.
Innen az utunkat Roussillon és Bonnieux felé vettük, mert
köztük volt az a középkori híd, ahol talán folytatva a kis folyó vonalát,
találhatunk elhagyott, de érdekes sziklaképződményekkel tarkított részeket.
Sajnos a fények nem voltak ideálisak, de pont ezért hoztam magammal egy
vagonnyi fotós eszközt.
Érkezésünkkor meglepően kevés embert találtunk a
helyszínen, ami nagy öröm, hiszen Orsit zavarja ha bámulják, de később az is
kiderült, hogy miért. Legutóbb amikor itt jártunk, ez a kis folyó kellemes
sodrással nyaldosta körbe a bokánkat, és azokat a furcsa szikla alakzatokat,
amiket simára mosott, és lyukasra, hullámosra, különlegesre formált.
Most
viszont majdnem üres volt a meder, de folyása egyáltalán nem volt. Ennek
megfelelően zöldesen, büdösen állt a mélyedésekben a víz… már ahol volt még. Ez
eléggé elszomorított, hiszen több, mint egy órát jöttünk idáig, hogy az
egyetlen fotózós napon tudjunk itt pár képet készíteni… Azért felmálháztam a
zsákomat vakukkal, derítőkkel, volt vagy 20kg, és mindenfelé fityegett rajta
valami. Orsi is minden kezében hozott valamit, és hátizsákot is kapott.
Becsülöm, amiért ilyen együttműködő, és erőt feszít az én kedvemért. Így
indultunk el a folyó mederben a folyás iránya felé, a hídtól távolodván, egy
eléggé elhagyott, és érdekes formájú környéket remélve.
Nem jutottunk messze.
Kb. 500m után úgy gondoltuk, hogy nagyon meleg van, nagyon nehezen járható a
part, a mederben meg hol a víz, hol az iszap miatt nem lehetett, szóval egy
közepes adottságokkal rendelkező részen letáboroztunk, és ott próbálkoztam
fotózni. Szerencse, hogy magammal vittem egy két méteres diffúz
lapot, mert az szépen megszelídítette a kemény kora délutáni fényeket, és
készítettem a képeket egymás után. Még épp csak elkezdtem, és Orsi rosszullétre
panaszkodott. Ivott és pihent, de a vércukor vagy más miatt, nem volt a toppon.
Tény, hogy borzasztóan meleg volt, és meredeken tűzött a
nap, így nem is akartam erőltetni a dolgot, csak egy kicsit csalódott voltam,
mert két hétig ezt a pillanatot vártam, és noha eredményesek voltunk, még
nyújtottam volna
Felmálháztuk hát magunkat ismét, és elindultunk visszafelé
az autóhoz, amiben volt víz, és klíma. Az útirányt Rousillon felé vettük ismét,
ahol az okker színű sziklák társaságában reménykedtem egy újabb jó fotóban, de
nem nagyon találtunk ennek megfelelő helyszínt.
Megálltam ugyan pár helyen, és
amíg Orsiba költözött valami lélek, addig én rohanvást fedeztem fel a hirtelen
magasságokra mászva, és a tüskés bozótokon keresztül vágtatva, de nem találtam
megfelelő helyet. Tovább mentünk, és rövidesen elértük az okkervárost ismét.
A parkolás nem volt gond, és kisebb csatangolásba kezdtünk,
abban reménykedve, hogy sok jó helyszínt nem találtunk meg utóbb, de nem
jártunk katartikus felfedezéssel. Végig jártunk pár utcát, nyaltunk egy fagyit,
benéztünk pár üzletbe, de nem kötött le, nem leltünk újabb fotó témát, vagy más
olyan érdekességet, amin még érdemes lett volna időzni.
Mivel időnk fogytában volt, és szerettem volna még egy
gabonaföldön is fényképezni a múltkor vásárolt kalappal felszerelkezve, így az
indulás mellett döntöttünk. Bonnieaux felé kanyarodtunk, amerre a Bor Mámor
Provance kastélyt látogattuk, reménykedve valami különlegesebb tájjal, de
meglepődve láttuk, hogy nem könnyű fotózásra alkalmas helyet találni, ahol
zavartalanul próbálkozhatunk.
Míg itthon jelentősebb összefüggő föld területek
vannak, itt kicsik, amelyek mindegyikéhez tartozik valami ház, tulajdonossal,
ami önmagában ellehetetlenít egy intimitást a fotózásban a mező közepén.
Keresztül-kasul bejártuk a környéket, de nem találtunk olyan helyszínt, ami
adta volna magát, és ezen a ponton eléggé leírtam a „híres Provence” –ben fekvő
lehetőségeket. Álmaimban a táj a végtelen, hullámzó, puha dombok sorozata, a
természet érintetlensége és megkapó szépsége, de őszintén szólva nem tudott ez
a táj semmi többet, mint egy Balaton felvidék.
Végül aztán csak megálltunk egy búza (?) mezőn, ahol a ház
viszonylag messze volt, és ugyan keretezte két út, és egy bicikli út (mindez
100m sugárban), de ez volt a legnagyobb összefüggő rész, és volt valami kis
borostyánnal benőtt épület rom rajta, ami búvóhelyként is jó lehetett volna.
Ezen a helyen tehát megtorpantunk a nap horizont alá bukása előtt kicsivel, és reménykedve
a jó fotóban, vittem magammal állványt, vakut, ruhát, derítőt, hátizsákot,
mindent.
Mire Orsi átöltözött, megjelent a francia őstermelő bácsi, és
érdeklődött a célunk iránt. Próbáltam mutatni neki, hogy csak fotóznánk, de nem
tágított. Kb. 3m távolságból tervezte nézni, ahogyan Orsit fotózom, így
lemondtam erről az esélyről is, és elkezdtem összerámolni a csalódottság és düh
keverékével. Órákig kerestük a helyet, a nap mindjárt lemegy, és az utolsó
esélyt ez a paraszt hiúsítja meg.
Végül csak elhúzta a belét, és készítettem a gyenge fényben
pár képet, de a tervezettet már nem volt módom elkészíteni. Ezek után beültünk,
és hazamentünk.
Már alaposan besötétedett mire hazaértünk. A gyerekek
élvezték a strandot Sugi mamával nap közben, így nem hiányoltak nagyon. Ez megnyugtató
volt. A vacsorát követően neki álltunk a szisztematikus pakolászásnak, hogy
felkészüljünk a másnapi indulásra, és hosszú utazásra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése