2009. november 30., hétfő

A harmadik napon

Másnap reggel kipróbáltuk a szálloda reggelizési lehetőségét, de igen szánalmas fajta volt. Az volt a tervünk, hogy elmegyünk délelőtt látni valamit Dubaiból, majd délután a számomra egyetlen fontos programpontot, a sivatag felfedezésére irányuló szafarit próbáljuk ki. Nos mivel Dubai nem érdekes az épületeivel igazán, valami autentikusat vagy érdekeset próbáltunk találni, és így a választásunk a fűszer soukra jutott, ami egy fűszer piac lenne elvileg. Hívtunk taxit, és megmondtuk neki, hogy mi is érdekel, de ő nem nagyon fogta az adást, csak a gold souk-ot ismételgette, ami engem hullára hidegen hagyott, de mivel megígérte, hogy mellette van a fűszerpiac, így belementünk. Érdekes, hogy nem volt messze tőlünk az egész, bár az állandósult dugóban így sem volt könnyű oda jutni. Amikor megérkeztünk, akkor egy szűk, és fából ácsolt tetőszerkezettel árnyassá tett utcákból álló környékre találtunk. A ronda arany gagyi úgy lógott minden kirakatban, hogy sárga volt konkrétan az egész látványa. Kicsit fényképezgettünk, mert a járókelők és az árusok forgataga érdekes volt, de fűszer piacot nem láttunk. Sugi kinézett magának egy görbe orrú papucsot, ami miatt pár helyen megtorpantunk, s közben mint az Egri várvédők, sokszoros túlerő ellenére hősiesen fejeztük le a méterenként felbukkanó Rolex és egyéb másolatokat árusító indiai neppereket. Ez őszintén szólva elég zavaró volt, de nem foglalkoztunk velük. Aztán betértünk egy bó’tba, ami nem volt nagy, de kb. 50 pár görbe hegyű papucsot elé pakoltak Suginak, viszont egyik sem lett jó. Ebben a körben viszont nekem is lehetőségem lett egy kicsit hosszabban nézelődni a kereskedők elöli menekülés nélkül, és így egész jó dolgokat fedeztem fel, amire érdemes volt költeni. Így lett, hogy Orsinak vettem egy komplett estélyi ruhát kb. egy tízesért, meg pár pólót, s hasonlókat. Itt jegyezném meg, hogy az egész úton görcsösen kerestem szuvenyíreket az otthon maradottaknak, de az Emirátusokban ez azért elég nehézkes dolog, mivel itt nem készül semmi, ugyan lehet kapni készletet a hét emírség homokjából, de valljuk be nem túl hasznos ajándék, és eléggé egysíkú is mindenkinek homokot hozni. Sugi mindent megvett ami tevés volt, s így egy idő után új bőröndöt kellett vásárolni, én pedig vadásztam az arab feliratú, vagy jellegzetességeket ábrázoló dolgokat. S emellett még azt is lehatároztam, hogy személyre szóló cuccokat fogok találni, ami hellyel közzel még sikerült is. Lett tehát póló, bögre, kendő, szatén sál, estély ruha, svájci csoki Dubai épület ábrával, meg ilyen bolondságok… tisztára, mint egy Sláger rádiós ajándék választék.

Szóval járkáltunk a suokban, és amikor már láttuk, hogy azért a fűszer souk sehol, akkor végül még kérdezősködtünk is, de senki nem tudta. Így elindultunk egy irányba, amerre megtaláltuk a Dubaiba befolyó, folyó hatású öblöt, amin mindenféle vízibuszok jártak. Úgy döntöttünk, hogy mi is kipróbálunk egyet. Tetszett volna az a tetővel ellátott hosszú csónak, amin sorban ültek a népek, látszott, hogy az a tradicionálisabb, bár kényelmetlenebb és tömöttebb megoldás, de egyszerre sokkal izgalmasabb is, viszont mi még sem arra kaptunk jegyez, hanem egy légkondis üveghajóra, ami menetrend szerint járt ide-ode a két part közt és bizonyos állomásokat érintve.
Így is láttuk a város pár épületét és part szakaászának egy kis részét, de nem sokat. Ami érdekes volt, hogy éppen érkeztek jellegzetesen indiai vagy olyasmi hajók a tengerről, amik jobban hasonlítottak egy középkori bárkára, mint egy high-tech hajóra, olyan módon megpakolva plazma tv-kkel, mint ahogyan a cigánykaraván rámol, félő volt, hogy bármelyik pillanatban leomlik a rakomány. Hogy ez hogy bírta ki a tenger közepén, ne adjisten egy viharban… ? Láttunk a nagy és luxust hirdető épületek tövében nyomorú lakónegyedet is hajókból. Nem tudom biztosan, hogy az nyomor negyed volt-e, de a hajók azok a régi roskatag dzsunkák voltak, és tömegével álltak egymáshoz kötve, hogy egy nagy területen csak vízen lebegő fából készült hajó – masszát lehetett látni. Ez biztosan megért volna egy körutat, de sajnos sem időben, sem térben nem volt elérhető. A hajónk kikötött tehát a másik oldalon, és ott sem volt semmi érdekes, csak a hajókat és az épületeket fényképezgettük kicsit, majd mentünk tovább. Időnk fogytán fogtunk egy taxit, és vissza mentünk a szállásunkra, ami eleinte komoly fejtörést okozott a taxisnak a kártyára nyomtatott térkép ellenére, mert nem tudta, egyáltalán merre lehet, de a szokott telefonos megoldás végül eredményt hozott. Persze ő is eltévedt az utolsó háztömböt szaggató kis utcákban, mert ez olyan Füles rejtvény újsághoz hasonló labirintus féle volt, amikor a nyuszit össze kell húzni a répával, szóval tudod, hogy merre kellene menni, de arra nem lehet, és máshonnan sem, így kell pár perc, mire rátalálsz a megfelelő útra (hacsak nincs egy terepjáród, ahogyan nekünk előző nap volt). A szállóba visszaérve elkezdtünk készülni a sivatagi túrára.
Hamarosan szólt a portás, hogy megjöttek értünk. Izgalommal indultam el, mert erre vártam mióta megérkeztünk. Leérve megpillantottam egy nagy terepjárót, egy hétszemélyes hatezer köbcentis, 8 hengeres rettenetest. Szerencsére még nem ült benne senki, és én jól beültem a sofőr mellé, mert úgy gondoltam, hogy a dűnéken én hánynék, ha nem lennék elöl (ahogyan már tapasztaltam korábban, ez megóv). Később ez briliáns döntésnek bizonyult. Kicsit kavarogtunk még a dubai forgalomban, és meglátogattunk még egy szállót, ahol újabb utasok kerültek elő, és megtelt az autó. Volt egy indiai házaspár, és két iráni srác. Ezek közül az egyiknek műtötték a térdét, és nyafogott, hogy neki a hátsó ülések nem jók, de erősen markoltam a székemet, nagyon aggódtam érte.
Autóztunk egy órát egy autópálya félén a sivatagban, majd elérkeztünk egy pihenőhöz, ahol a turistákra specializált létesítményt találtunk. Homokfutókkal lehetett próbálkozni a dűnéken, volt sólyom, teve, beduin öltözékes csacsi és hasonlók. Itt lehetett időt húzni, ami nekem nem nagyon tetszett, mert kezdett lemenni a nap, és én meg az edvencsör és a fotózás miatt jöttem, az értékes lapos fények pedig veszélybe kerültek. Szóval sajnos a jó fényeink el is mentek mire elindultunk. Szegény Sugi (anyám) került hátra a műtött térdű helyére önfeláldozva, de én megtarthattam a helyem. A sofőr leengedte a gumikat, hogy a homokban jobban kapaszkodjon az autó, és elindultunk. Bevágtunk az út melletti dűnék közé. Nagy ívű, lendületes kanyarokkal kapaszkodtunk a homokfalakra fel. Kihasználtuk mind a négy kerék - hajtást, és mind a 6000 köbcit. Üvöltött a motor, és nehezen kapaszkodott a gép, közben a finom porhomok körbe örvénylette a kasznit, ahogyan a kerekek hányták ki maguk alól. Nem voltunk egyedül, 5 autó alkotta a csoportunk konvojban mászta meg a dűnéket. Jól láttuk a többieken, hogy ömli körbe őket a homok, és milyen íveken vesznek lendületet, hogy felkapaszkodjanak az oromra, melyen aztán 90fokos átbukással esve át, egy pillanat alatt eltűntek a túloldalon. Az egész egy műrepülés félére emlékeztetett. Nagy lendülettel kanyarodtunk, miközben a kanyarban jelentősen bedőlt az autó a homok hegy oldalán, majd meredek emelkedés, és hirtelen zuhanás. Sokszor orral beleálltunk a völgybe, de egyes esetekben szükség volt az oldalazós ereszkedésre, vagy egyéb trükkökre, így hol jobbra, hol balra zuttyantunk. Két lábamat izomból feszítettem a lábtér falának, hogy stabilan legyek, és tudjak fényképezni. Sajnos a fotók a megfogyatkozott fény és a belső kivitel miatt nem adják vissza azt a dinamikus erőlködős túrát, amit tapasztaltunk. Kintről is kellett volna fényképezni, de nem egy területen autóztunk, hanem céllal vágtunk át a sivatagon. A távolban mindenhol végtelen dűnék. Nagyon koncentráltam, hogy ne legyek rosszul, főleg miután a hátsó sorokban felmerült az igény az első nylon zacsikra, ami utána már olyan ütemben fogyott, hogy az út végére elfogyott a jelentős készlet. Egy tengeri beteg társasággal utaztunk, akik egy egy fordulónál vagy átesésnél újabb röhögésből fuldoklásba torkolló hangokat kiadva élvezték és szenvedték az utat. Nagy szerencsém volt, hogy elöl ültem, esélyem nem lett volna elkerülni a sorsukat hátul. Sugi volt az egyetlen aki nem hányt, de órák kellettek, mire össze szedte magát a kaland után.
Már sötétedett, amikor megálltunk egy sziklás részen, és mindenki kiszállhatott. Sajnos nem voltak már jó fények, pedig a táj elragadó volt. A legtöbben csak leültek, és néztek maguk elé. Én igyekeztem fényképezni, de már nem sok sikerrel. A sofőr oda ment és kinyitotta a motorház tetőt, hogy ne robbanjon fel a túlerőltetett erőmű. Kis pihi után elindultunk tovább, és rövidesen mint egy delta torkolatban, autók sokasága jelent meg a különböző utazási irodák terepjárói, hogy egy útra találjanak. Eddig nem láttuk egymást a sivatagban, de most vagy 50 terepjáró gyűlt össze, és a szürkületben számos lámpa fénye bukdácsolt a dűnéken, majd egyre nyugodtabban egyre közelebb érve egymáshoz, végül egy sorba rendeződve találtuk meg az aszfaltos utat, ami átvágott a senki földjén. A leeresztett gumik miatt az autó imbolyogva gurult, de már lehetett relaxálni. Besötétedett, és motorizált karavánunk fénykígyóként tartott a sivatagi tábor felé, ahol az estét terveztük eltölteni.
Rövidesen egy rövidebb homokfutásra került ismét a sor, csak ezúttal sötétben. Pár percnyire az úttól egy tábort találtunk, ahol már vártak minket. Olyan 50 terepjáró futhatott be, és egy kerek elkerített részhez vittek minket. Ugyanúgy langyos homok volt mindenhol (cipő és zokni nélkül volt értelme járkálni a mély homokban), de egy kerítésen belül. Középen nagy és kerek színpadféle, körben sugarasan asztalok, mint küllők, s mellettük nagy párnák, melyeket ülésnek lehetett használni az 50cm magas asztalok mellett. Már volt is valami bevezető műsor, dudásokkal és dobosokkal, de egy csomó egyéb turistaváró bódé sorakozott körben: henna, ital, vízipipa, meg ilyenek. Sugi elég ramatyul volt, nekem sem volt nagyon kedvem járkálni, inkább a műsort vártam. Rövidesen elkezdődött az étkeztetés, és a nagy sorok ellenére eléggé lendületesen történt a kiszolgálás az arabos (nekem ízlő) kajákból. Italból korlátlan fogyasztás volt, így üdítővel a kézben mentünk kajálni az asztalokhoz. Mikor aztán elkezdődött a műsor, hol a fényképezőért, hol a kajáért nyúlkáltam.
Sok műsor volt: hastánc, dervis tánc, zenés előadások, megint hastánc és hasonlók, tradicionális botos és más előadások, szóval szórakoztattak minket, és összességében a sok kajával, programmal, műsorral és a feledhetetlen homoki „műrepüléssel” mindenképpen megérte a kb. 10 000 Ft összegű beugró. Egyetlen kritikám, hogy kissé ipari volt a dolog jellege, én jobban szeretem amikor párunkról szól az esemény.
Amikor mindennek vége lett, akkor lassan elindulgattak a népek. Megtaláltuk az útitársainkat, és vidám hangulatban indultunk haza. Viccelődtünk az újabb homoki kihívásokon, hogy ez az egész csak azért volt, mert a kiürült gyomrokat most újra töltötték, és mehet tovább a hullámvasút, és így tovább. Vissza úton hátra ültem, de ott sem volt kényelmetlen, viszont már kevesebb volt a hullámzás, és nem lett rosszullét belőle. Valamikor félúton felfúvatták a gumikat, és lassan haza csorogtunk. Elég későn érkeztünk meg a szállóhoz, majdnem 11-kor.
Még ezen az éjjelen hajnal 1 körül lett egy üzleti jellegű megbeszélésünk, így a reggel hatos kelés megpecsételte a haza utunkat.
Másnap korán kiértünk a reptérre. A vámmal nem volt nagyon sok gondunk, visszaváltottuk a kauciónak ott hagyott dirhamot, majd megkaptuk a táskánkat, és szuvenírt vásárolgattunk, amíg nem indult a gép. A repcsin egész sorok voltak üresen, így tudtunk aludni egy kicsit hazafelé. Bécsben a vám ismét el kellett töltsünk pár órát, és szívni egy csomó ismeretlen procedúrával, de túl lettünk rajta, és itthon aztán elnyúlhattam. 3 napig aludtam.

2009. november 18., szerda

Hiba ?

Sajnos a második nap beszámolója hibás lehet, van akinél látható, van akinél nem.
Emirátusokban kellene lennie bevezetésnek, utazásnak, kiállításnak, a kalandozás első napjának, a kalandozás második napjának, külön-külön.
Kérek visszajelzést, kinél mi látszik !

Köszi !
Sziasztok !
Dani

2009. november 15., vasárnap

A kalandozás második napja...

Másnap korán keltünk. Még láttuk Viktort, és tudtam pár képet készíteni a családról cserébe a sok kedvességért. Kisebb reggeli után aztán berámoltunk az autóba, és elindultunk. Láttunk egy élére állított frizbi forma házat, amit a helyiek fánknak és hasonló furcsáknak neveznek hihetetlen és megdöbbentő formája alapján. Abu-Dhabinak végleg búcsút intve Al Ain felé fordultunk egy autópálya féle úton. Az emirátusokban a nagy hely miatt, vagy tervezve a jövővel – nem tudom – de mindenhova 2x6 vagy 8 sávos utakat építenek. Amin most mentünk, ez sem volt keskeny, legalább 4 sávos úton gurultunk, amin a gyér forgalom éles kontraszttal vált el. Az úton homok, a táj félsivatagos alig lakott vidék és homokdűnék vörösessárga végtelene. Beszélgettünk folytatva ahol tegnap abba hagytuk, és gyorsan elfogyott a 150km körüli távolság az Oman határvárosaként is funkcionáló településig.

Al Ainban aztán jól nem találtuk meg a teve piacot, aztán mikor rátaláltunk a hűlt helyére, érdeklődésünkre sok bizonytalan választ kaptunk csupán. Viktort elérve online segítséget kértünk, s míg annak eredményében reménykedtünk, addig elautóztunk a közeli hegyhez (Jabel Hafeet), hogy a helyi forró vizű természetes forrást megtekintsük (Mubazzarah). A tájon különleges megjelenésű, kopár, de vad, csipkés és cakkos sziklákkal szaggatott hegyláncokat pillantottunk meg, melyek nagyon jó fotótémának bizonyultak, s egyetlen fájdalmam csak az volt, hogy a fény: pont a délben jellemző derékszögben érkezett, és nem rajzolta az árnyékokkal még drámaibbá a szaggatott formákat. Meglátogattuk tehát a hővíz forrást, ahol a meglepően zöld és üde színű völgyben a szokott tömeghez képest alig volt egyáltalán valaki rajtunk kívül. Talán a hétköznapi dátum, és dél körüli időpont miatt. Itt kiszállva a csapat megmártogatta a lábát a vízben, és Dominik némi strandélményt nyerhetett. Ismételten előfordult az a – számomra – meglepő fordulat, hogy egyszer csak megjelent valahonnan egy nő egy tálcával, és hűtött vizet és mangó levet hozott nekünk, persze mindenféle ellenszolgáltatás várása nélkül. Nem hiszem, hogy ez simán turistacsalogató lenne, hasonlót sokszor és egészen eltérő helyeken tapasztaltam. Rendben, hogy a benzin költség nulla, nincs áfa, és sok minden ingyenes a lakosságnak, és így nem magasak az árak, de ez nem csupán pénz kérdése, a vendég fogadás egy speciális helyi jellegzetességének maradékát sejtem mögötte. Egy szó, mint száz, jól esett, ittunk. Meleg volt, vagy 35fok. A telepített napernyők alól fotózgattam a tájat, és a szomszédságunkban piknikező Vizi piával és trécseléssel időt múlató, csadoros arab nők beszélgetését hallgattuk.

Mikor mindenki az indulási oldalon sorakozott már, beszálltunk az autóba, és ráküldtük a légkondit. J A csipkés sziklák tövében Heléna vett pár „arab kenyeret” (palacsinta lapos tárcsa), és azt darabokra szaggatva okoztunk örömet az ottani tavacskában úszkáló halak tömegének, és Dominiknek. Innen felkapaszkodtunk a bolond módon emelkedő, és össze-vissza kanyargó szerpentinen a kopár hegyre, melyen persze folyamatos építési munkálatok folytak. Többször megálltunk visszapillantani egy-egy parkoló-kilátó kapcsán, de a táj nem volt lenyűgöző, csak vad és kopár. Viszont hirtelen magasan voltunk. A levegő sajnos párás (vagy/és) homokkal teli volt, így nem lehetett ellátni Budapestig, de még Al Ainig is alig. Minden esetre a szerpentin is érdekes keskeny szalagként kanyargott alattunk. A hőmérséklet itt fenn már érezhetően lehűlt, csak ha kiszálltunk az autóból, akkor volt ugyanaz a rohadt meleg :-D

Ekkora már megtudtuk, hogy a teve piac létezik, csak máshol, és este 4-ig nyitva is van. Igazából arra számítottam, hogy lesz egy központi karám, ahol az arabok egymást túlüvöltve licitálnak egy – egy igazán kiváló telivérre, aggódtam is miatta, hogy lemaradunk az eksönről. Megtalálni persze most sem volt egyszerű, tankoltunk, érdeklődtünk, majd egy áruház (Mall) mögött találtunk valamit, egy területet, melynek kapujában eligazítottak minket.

Sajnos nem olyan volt a piac mint amire számítottam. Buszpályaudvar szerű tetők alatt sorakoztak a nagy, szoba méretű ketrecek, melyekben tucatjával álltak, feküdtek, zabáltak a tevék. Nem volt nagyon új élmény, rácson keresztül már láttam azért ilyet. Megálltunk mellettük, és észre vettük, hogy: mint öngyilkos merénylet után, össze – vissza fexenek az ománi tevepásztorok a ketrecek közti átjárókban megpróbálva túlélni a meleget az árnyékban. Gondoltuk egy kicsit azért fotózunk, és elrugaszkodtunk Sugival a ketrecek közé. Innentől kezdve kicsit felgyorsultak az események. Először csak két barna srác jött oda, hogy csinál rólunk is képet, ami még nem tűnt furcsának, persze a markukat tartották aztán, és már csaptam is a homlokomra, hogy miért ilyen barátságosak. Na jó, vissza mentem az autóhoz, és kiszedtem pár dirhamot nekik, de abban reménykedtem, hogy lezárult ez a része a látogatásunknak. Kisvártatva egy elszabadult tevére lettünk figyelmesek, ami után emberek érkeztek, majd segítettek etetni, majd elvittek egy hatalmas tevéhez, aminek a térde lehetett olyan mell magasságban, majd még beljebb vittek, és már kezdtek olyan gondolatok forogni a fejemben, hogy na: most leütnek és kifosztanak, csak az tartotta bennem a bizalmat, hogy ez egy nagyon biztonságosnak mondott hely. Szóval egyre beljebb kerültünk a ketrecek közti dzsungelbe, mikor megállt pár beduin kísérőnk egy rács előtt, és beinvitáltak a sűrű teve erdőbe. Nem vagyunk olyan ijedősek, akkor hurrá, és már indultunk is, bár a tevék baromi nagyok voltak, és egyik sem beszélt egy kicsit sem magyarul. Szóval az rendben, hogy a pásztor ellökte a teve bazi fejét, és átment kettő közt, de nem akartam tovább idegesíteni őket, én inkább lapos kúszásban próbáltam kijátszani a szörnyek figyelmét. Sugi meg inkább szorította a rácsot, és nem mozdult, amíg vissza nem jöttek érte, és tiltakozása ellenér bevitték a centrumba. Addigra én már egy tevén ültem, amit jól fel is állítottak. Ez kívülről nem is tűnik olyan nagy dolognak de a fényképezőm a 70-200 2,8IS obival elég értékesnek és kurrva nehéznek tűnt ahhoz, hogy első sorban arra figyeljek az imbolygó felállás közben, így csak a térdeim összeszorításával tudtam védekezni a háztető forma gerinces hát hereszorító nyomása ellen. Igyekeztem nem elgyötört ábrázatot vágni, és azonnal fotókat, majd még a zsebemből előbányászott kamerával mozgó képet is rögzíteni az alattam apróra zsugorodott világról. Nem volt ez a teve sem olyan alacsony, mint fekve kinézett, na. Leszállhattam végre, és Sugit is majdnem rávették, hogy megismételje az előbbi produkciót, de gesztusaitól megrettenve inkább visszahőköltek. Ekkor kaptam egy turbánt a fejemre, és készült pár fotó rólunk. Itt nyugodtabb voltam, hogy nem futnak el a fényképezőnkkel, mert mégiscsak rácson belül voltunk. Na, itt jött a jó ötletem, és megkértem, hogy ne ők fotózzanak már minket, hanem mi őket, és ezzel született pár egészen jó képem róluk. Ezért érte meg az egész izgalom, aminek még nem volt vége. Emelkedtek a kezek, s mutató és hüvelyk ujjak dörzsölgetésével akartak valamit elmutogatni, amit igyekeztünk nem érteni, de végül is járt, hiszen bevittek, meg minden. Mondtuk, hogy az autóban, amit ugyan nem értettek, de mondtuk, hogy arra, és elindultunk vissza, sietve. Jó nem futottunk, de siettünk. Ekkor, mint David Wasserkopf autója KIT, nagy fekete autó jelent meg, és Hollywoody belépővel fordult elénk nagy porfelhőbe burkolózva. Mi deszantos módjára ugráltunk be a tele pakolt utastérbe való beszállást gátoló ezer kis táska közé, gyorsan fizettünk, és már startoltunk is kereket kipörgetve, mert az ablakon benyúló kezek Heléna fehér bőrét kissé dinamikusan cirógatták, és mi sem voltunk nagyon kíváncsiak a folytatásra. Ablak felhúz, csend, hűvös… Huhhh, ez izgi volt.

Az innen max. 300méterre levő luxus áruház volt a következő megálló, ahol első körben a wc-re mentem, ahogyan a többiek is, és mostam magam ahol bírtam. Nem vagyok finnyás, de egy olyan édeskés rohadó szag ült rám a tevekaland során, amitől nem tudtam megszabadulni még egészen a Dubai szállásunk tusolásáig. Nem baj, időszakosan megszabadultam a kosz érzésétől, és kicsit shoppingoltunk. Sikerült gyermekemnek végre venni propelleres repülőgépet, és hasonló dolgokat a kollégáknak, asszonykámnak, és így tovább. No, ezek után lehetett újra gondolni a kofferek térkihasználási stratégiáját. Az autóra kitettük a végképp megtelt táblát.

Haza indultunk. Dubai nem volt közel, de mire elkezdett sötétedni, már benn sorakoztunk mi is a metropolisz egyik 8 sávos álló dugójában. A távolban a Burj Dubai, a világ legmagasabb épülete, mely szigonyszerűen magasodott az ég felé. Sikerült egészen jól olvasnom a térképet, és a retteget építkezések miatti folyamatos és valószerűtlen tempóban alakuló térképmódosítások sem szóltak annyira bele a navigációba, mint amennyire féltünk tőle. Nem haladtunk gyorsan, de eljutottunk a szálló közelébe, és ugyan megtalálni nem lehetett (és ez a további alkalmakkor az összes taxisnak is megfejthetetlen feladatot jelentett), egy telefonhívás után mégis megtaláltuk a helyszínt. Szerencse, hogy terepjáróval voltunk, mert nem a hagyományos útvonalon közelítettük meg az épületet, de az eredmény a lényeg nem ?

Elbúcsúztunk Helénától, édesanyjától és Dominiktől, és megközelítettük a szálló recepcióját. Itt először nem hitték el, hogy ilyen olcsón foglaltuk a helyet, meg egyáltalán, hogy foglaltunk, de végül a számítógépen, a konfirmáció alapján szomorúan beleegyeztek, hogy meghúzzuk magunkat arra a két éjszakára. Miután ledobtuk a sok cuccot, felnyaláboltuk az ékszeres táskát és a fényképezőket, és elmentünk a reptérre taxival. A taxis majdem hanyatt esett, amikor kérdésére válaszolva elmondtam, hogy Magyarországon 1 fok van, és esett a hó pár helyen. Neki az is újdonság volt, hogy nálunk 4 évszak van. Kicsit büszke voltam, hogy angolnak hitt, mert szerinte az angolom jó. Legalább ilyent is hallok, ha valamit félre is értett, de azért örültem. A reptéren már jól ismertük a járást, és elmentünk a vámra. Majdnem elküldtek, de végül csak mégsem, és 20perc alatt lenyomtuk a kötelezőket. Írtunk, mutattunk, mértünk, bizonygattunk, és nem volt gond. Ott hagyhattuk a táskát, vigyáztak rá. Még a letett kauciót is visszakaptuk, mintegy negyedmillió ft értékű dirhamot, amit aztán feszített iramban a hajunkra kenhettünk. Mi a frászt csináljunk ennyi dirhammal ??? Már elég késő volt, 10 óra körül. A vámot elhagyva körbe fényképeztük a dubai-i repteret, ami kb. mint egy űrállomás, úgy néz ki az éjjeli fényekben, és folyamatosan változtatja a színét, és a fények a helyüket. Szóval bohóckodtunk kicsit, majd kipróbáltuk a két hete elkészített metrót. Sokkal olcsóbb volt még a taxinál is. Az ultra modern állomáson kívül egyébként nem volt semmi komoly érdekessége. Így aztán majdnem láttunk valamit Dubaiból, de nem, mert éjjel volt. A 24-es megálló után jött egy nagyon hosszú szakasz, már azon kezdtem gondolkodni, hogy Al Ainba visz minket vissza, de kitartottunk, mert a 25-ös megálló volt a miénk. Aztán csak megérkeztünk… a 32-es megállóba. A korábbiak még nem voltak készen. óóó afffene, no nem baj, ellen irány. Nagyon vegyes népekkel találkoztunk, csak szemkilátszós utolsó divat szerint metszett fekete csadoros nőtől az Indiain keresztül az atlétás rövidnacis, strandpacskeros európai kopaszig minden volt. A 24-esen leszálltunk, és elindultunk a rossz irányba. Kicsit mentünk, míg el nem jutottunk egy olyan útcsomópontig, mint az M3-as végén a vidámpark mellett, csak a túloldalra jutást az nehezítette még egy kicsit, hogy összefüggő építkezés volt mindenhol, aminek a kerítésén való átjutását nem gondoltuk megkockáztatni. Így aztán palánk mellett addig vonultunk, míg egy étkezőhöz nem jutottunk, ahova be is vetődtünk. Kértünk valamit, meg valamit, és még inni is. Sugi ennek eredményeképpen szendvicset evett, én meg valami arab pizza félét, és mindketten valami coctail jellegű hűtött üdítőt. Körülöttünk vizipipázó népek nézték az arab vs. arab meccset. Mikorra betermeltük a tápot, már elég álmosak voltunk. Elmagyaráztattuk, hol lehet taxit fogni, és ők jól el is mondták, aminek kb. annyi volt az értelme, hogy: Aaaarrra wazze ! Így aztán pont arra mentünk, de nem találtunk semmi taxit, és mindegyik aki véletlen arra járt, az is elment előttünk. Na, oszt végül mégiscsak megszánta a szegény hülye túristákat az építkezés negyed közepén egy autó, és befogadott minket egy fuvarra. Fordult 180 fokot, pont az ellenkező irányba amerre eredetileg tartottunk, és elszállított a hotelig, ami nem is volt olyan közel. Nem kellett bíztatni, tudtunk aludni, de előtte még megszabadultam az Al Ainból importált édeskés rohadásszagtól.

2009. november 6., péntek

A kalandozás első napja...

Na, ezen a reggelen már úgy keltünk fel (elég korán, hogy pakoltunk össze, mert azt terveztük, hogy a következő 3 napot nem a toronyházaktól és épületektől zsúfolt Abu-Dhabiban töltjük, hanem átmegyünk Dubaiba, hogy lássunk mást is a sok híres épületből, meg szigetből, és hasonlókat. Sugi mindenképpen erőltette az Abu-Dhabi nagy mecset megtekintését, de én úgy gondoltam, hogy nagyon nem érdemes, inkább indulgattam volna, de mivel úgy tudtuk, hogy az ingyenes Emirates busz délután 2-kor indul Dubai felé, nem kapkodtunk. Lementem a szálló portájára fizetni, ahol megtudtam, hogy még akár este 4-ig is maradhatunk a szobában, és megkértem őket, hogy kérdezzenek utána, hogy honnan és mikor indul a busz pontosan, illetve hívtunk egy taxit a mecset felé. Mikor az autó megjött, beugrottunk, ezúttal csak egy táskával, és ez nagyon meglepő volt.

A mecset szinte a kiállító helynél volt, így az út nem volt rövid, még el is szenderedtünk. Közben hívott a szálloda, hogy a busz már elment, és a következő csak holnap megy. Ez rossz hír volt, mert akkor megint kifizethetünk egy taxit a 160km-re. A mecsethez érkezve egy hatalmas fehér kupolákkal tarkított oszloperdőt leltünk. Már kintről is izgalmas volt, tudtam, hogy lehet majd pár absztraktot és hasonló ritmusos képet csinálni. Suginak fel kellett venni a fekete csadort, ami már önmagában fotó téma volt, de a gazdagon aranyozott oszlopfők, és a felettük ívelő, kapu szerű kialakítás sorozatos rövidülő összhatása igen megkapó volt, és sok képet készítettünk.

Az épület alapvetően négyzetes formájú, minden oldalfal egy tripla oszlopsor, két folyosóval tehát, kb. 100m hosszan. Az egyik fal a négyből egy templom épület, de ezt később. Középen nagy márvány borítású alakuló tér, a márványban növényi motívumok intarziaként. Az épület sarkaiban mozgó lépcső visz le a wc-khez (ez már megint minek). A mennyezet gazdagon faragott, kupolákkal tarkítva, homorú felületén arab feliratok és ornamentika.

Az épület területén a látogatók nagyon eloszlottak, nem volt nehéz olyan fotót csinálni, ahol nem voltak emberek, és olyat sem, amin voltak mutatóba, hogy érzékelni lehessen a hatalmas tereket. A mecsetet további fogpiszkáló szerű karcsú és magas tornyok díszítik a sarkokon. Ami nem fehér az arany, illetve a padlón és oszlopokon színes virág festés vagy intarzia. A falakon, azaz oszlopsorokon kívül geometrikus medencék, mint vizes árok – veszi körbe az épületet, ami érdekes hatású a tükörképpel, amit az épületről ad.
Járkálás és fotózás végeztével átkeltünk a hatalmas márvány téren, és bementünk a templomba, ahol sok cipő várta már, hogy mi is ledobjuk a magunkét.

Belépve megismerkedhettünk egy újabb leggel, a világ legnagyobb egybe szőtt szőnyege, színes mintákkal tarkított, puha imaszőnyeg, kb. 1000 négyzetméter, közte oszlopok gyöngyház intarziával. A falakon mozaikok, festések, gazdag ornamentika a kupolákkal teletűzdelt mennyezeten, sok szín, puha fények, kellemes otthonos hangulatú csarnok. Kicsit sok a szín és a részlet, de nem zavaróan, csak olyan arabosan.


Itt is sok fénykép készült, de valahogyan épp úgy érkeztünk, hogy rövidesen kiküldtek minket zárás okán (gondolom valami déli szieszta féle), és kimentünk, viszont tudtunk pár olyan képet csinálni még, ahol bent is nulla ember. Érdekes, hogy ez az épület olyan tiszta szép és igényes volt a hatalmas méretei és arabos stílusa ellenére, hogy nagyon jó döntésnek éreztem, hogy nem hagytuk ki. A képeket a mai napig szívesen nézegetem, holott engem az épület fotók egyáltalán nem szoktak izgatni, és utólag törölni szoktam a legtöbbet. Ennek kuriozitása és szokatlan jellege miatt, illetve méretei és fénye alapján készíthető jó fotói, kompozíciós lehetőségei miatt igen tetszetős emlékképekkel örvendeztetett meg.


Visszatértünk taxival a szálláshoz. Gondoltuk még van egy kis időnk a Dubai indulás előtt, még elmegyünk enni valahova. Szerettünk volna a kellemes kis közeli kifőzdébe menni, de mivel terveztük, hogy viszünk szuvenyírt, a közeli nagy bevásárló központ felé vettük az utunkat (Abu-Dhabi Mall), ahol végül az Indiai kaját választottuk a nálunk is szokványos étkező terem ezerféle lehetőségéből.

Kicsit sétálgattunk, és találtunk érdekes fotó témákat, mint a lokális sivatag imitációt egy csarnokban, ahol brutál terepjárókkal építettek fel beduin kávézós életképet, érdekes üvegkupolát, teraszt a tenger felé, üvegcse formában kivágott falat egy parfüméria kirakataként, vagy egyet az oly’ kedvelt kristály boltok kínálatából, a méteres üveg szobrászati remekek közül.
Végül persze találtunk ajándék boltot is, de nem sok ízléses dolgot találtunk, még kevesebbet, ami Abu-Dhabis volt, és még kevesebbet, ami arab volt. Így csak pár dolgot sikerült venni, de már ettünk, és mennünk kellett, szóval visszamentünk a szállásra. Hívtunk taxit Dubaiba, de még felküldtek a szobába, ahol még ránéztünk az e-mailekre, ami azért volt érdekes és fontos pontja a napnak, mert az utolsó pillanatban kaptunk Helenáéktól (a kiállításon megismert magyarok) meghívást egy két nappal későbbi Abu-Dhabiból induló kirándulásra egy teve piacra, és természetes hőforráshoz, amit nem szerettünk volna kihagyni, de nem nagyon tudtuk, hogyan valósítsunk meg. Némi telefonálgatás és hasonlók eredménye képpen végül kiderült, hogy holnap is mehetnénk, de valahogyan Dubaiból megint vissza kellene ide jönni (ott már a szállást lefoglaltuk és leelőlegeztük), de mindenképpen nehézkes lett volna ezt az oda-vissza utazgatást megoldani, főleg, hogy egy nagy táska ékszert is kalkulálni kellett, nem is beszélve a sok kofferról a kiállítási anyaggal.

Végül kedves gesztussal Helenáék olyan ajánlatot tettek, amit nem tudtunk vissza utasítani, bár féltem, hogy ez nekik kényelmetlenséget okoz. Meghívtak magukhoz, hogy aludjunk ott, és együtt menjünk kirándulni, majd még el is visznek Dubaiba. Ez nekünk nagyon kellemesen hangzott, de nekik komoly áldozatokat jelenthetett, így nagyon hálásak vagyunk miatta.
Tehát lemondtuk a már érkező taxit, kifizettük a számlát, és egy taxival elindultunk a dugóban a megjelölt helyszín felé, melyet a taxis persze nem tudott, hogy hol van, s többszöri telefon hívás eredményeképpen sem nagyon tudott eléggé lokalizálni. Ennek egyik oka az új építésű lakópark új jellege, a másik, hogy itt hetenként változik a térkép, így jobbára nem posta cím, hanem telefonszám a címzés, és személyes egyeztetés mindennek a kulcsa. Érdekesség, hogy az angol olyan elterjedt, hogy arab az arabbal is angolul kommunikál. No, elénk jöttek Helenáék, és átrámoltuk a busznyi cuccunkat a szép fekete terepjáróba, és bevetettük magunkat az új házak közé kialakított útvesztőbe, melyen Helena is csak Ariadné fonalát gombolyítva jutott haza. A ház kellemes és lakájos, nagy, több szintes, nekem Európaias, de milyen is legyen egy Magyar család háza ?  Kis kert, kis pad, kis medenceféle, vízesés, aprók, a hangulat kedvéért, de mindezt gyakorlatilag a sivatagban, nem szokványos dolog. Dominik a család első porontya másfél éves baba, aranyos kis kölök, de még tartott tőlünk, így egy kis bevezető játékkal gyorsan egymásra hangolódtunk, főleg, hogy nekem már nagyon hiányzott a három apróm otthonról. Sokat mesélt Helena a környezetről és a viszonyokról, amiket mi száraz szivacsként ittunk be, hogy valamit valóban megtudjunk a helyről, ahol már egy hete tartózkodtunk virtuálisan. Viktor, Helena férje nagyon színpatikus fiatal pasi, okos magyarként jó állásban itt meg fizetik, és így már évek óta kinn él a család.

Este még sétáltunk egyet a környékbeli, már majdnem elkészült parkokban, szép esti díszvilágított környéken, amjd hazai hangulatú vacsival kedveskedtek nekünk, és jót beszélgettünk. Kicsit az ékszer biznisz egyéni útjai is szóba kerültek, ami ismét egy nem várt kellemes fordulat, és esély ígérete volt a kevésbé jól sikerült kiállítás után. Saját hálót és fürdőt kaptunk Sugival, nagyon kényelmesen aludtunk miután Orsival és a gyerekekkel még videofonáltam egyet. Másnap túra, alvás.

2009. november 5., csütörtök

A kiállítás...



A kiállítás épülete is a többi monumentális, extra modern és vadi új épülethez hasonló volt. Még félkészen állt, mint a halál csillag a Birodalom Visszavág-ban a tornya, ami egy valószerűtlen S hajlatot formázott, de a kiállítói részen nem látszott, hogy mi nem lenne még kész.

Bent persze a 17 fok. Kis keresés árán megtaláltuk a már hangról é névről jól ismert szervezőt (Raya), aki megmutatta a standunkat, és megkért, hogy ha kész, fizessük ki a fennmaradó összeget, ami csak azért volt némileg gázos, mert egy petákunk nem maradt, de ezt nem árultam el neki. Nagyon szép kis stand volt, sok vitrinnel ahogyan kértük, asztal és szék, s ezzel már messze felül múlta pl. a párizsi kiállítást, ahol meg nem volt csak 3 fal. Üvegtisztítás, ékszer kipakolás, stb., kezdődhetett a program. Ekkor kaptam egy sms-t, amit már 2 hónapja vártam. Visszautalták a párizsi elmaradt kiállítás előlegemet. Épp akkor !!! Szóval lazán mint a Riga lánc, mentem fizetni. Ugyan először a dupláját akarták levenni, de nem sikerült nekik, mert azért annyim mégsem volt, és némi egyeztetés után mindenki megkapta, ami járt. Eléggé éheztünk meg ilyenek, így Sugi vásárolt egy csomó ezt-azt, és ettünk is. Elég jól ráértünk, mert az arabok simán elmentek mellettünk, bár az ékszercipők mint érdekesség nekik is tetszett, de egyébként nem nagyon zavarták a köreinket. Viszont aki európai arcú volt, az mind jött ujjongani, hogy nagyon tetszenek a dolgok, és a miénk a legszebb, meg hasonlók. A nap végén összepakoltunk, és haza mentünk a város centrumig az ingyenes kiállítói busszal, majd onnan taxival, aki persze ugyanúgy nem tudta, hogy mi merre van, de kb. már el tudtuk neki magyarázni. Kicsit még aludni is volt módunk az este, meg fürödni, meg ilyenek. Másnap dél előtt kicsit kolbászoltunk, a környéken, de az egyforma épületek és a felbontott utcák nem voltak nagyon hangulatosak. Aztán megint kiállítás, és vissza. Ezt ismételgettük. Említésre az volt méltó, hogy az utolsó előtti napon, amikor én már eléggé el voltam keseredve, mert úgy tudtam, hogy én most megcsinálom a szerencsémet az arabokkal és nem, bezzeg körben folyt a pénz, mert a fél kilós arany gagyit vásárolták kiló számra, este oda jött egy arab fickó, és megkért, hogy másnap korán jöjjünk, mert a sejk (a helyi hűbazz) felesége jönne, és hát szeretne egy VIP túrát tenni, amikor nincs még senki. Csak ne legyen ott pasi, csak nők lehetnek. (Itt ez a kérdés eléggé oda teszi mindenre a bélyegét, talán erről még később bővebben). Szóval erre egészen ráizgultam, Sugi meg kb. azonnal agyvérzést kapott, hogy neki kell majd a céget angol tudás nélkül képviselnie a királynő előtt, szóval elkezdtünk rá készülni. Cetliket gyártottam este az összes ékszerhez adatokkal, hogy ne kelljen nagyon magyarázni (? g, milyen díjakat nyert, gyémánt vagy gyöngy, stb.) Reggel ki is nyomtattuk, felvágtuk, csak a sejkné nem jött. Szóval így futott le a kiállítás.

Azért sok olyan érdeklődőnk volt, akiből még lehet valami, de a legnagyobb hozama az egésznek két dolog volt: az egyik egy valóban használható tapasztalat, mert ezen az arab pénzes zsákon lehetne azért lyukat ütni, csak kell talán hozzá valami spec. technikai, és ez a most nyert tapasztalatok híjján nem megy. A mi ékszereink az itteni, pár tíz éve még sátrakban lakó arab tahóknak nem alkalmas, bár pénzük simán lenne rá, ahogyan otthon is a legtöbben vagy nem tudják megfizetni, vagy nem értékelik a designt és a minőséget, csak a grammárakat figyelik. Valszeg az araboknál is van egy olyan réteg, aki nem grammra vásárol, hanem designra, az értéket figyeli, nem az árat/kilót. A másik említésre méltó dolog a magyar látogatók voltak. Egy nap 5 külön csapattal találkoztunk, amiből vicces helyzeteket kovácsoltunk, de két fontos beszélgetés hangzott el. Az egyik egy Dubai kereskedelmi fejlesztési csapat volt, akik a Herendi porcelán népszerűsítését, és pár egyebet csinálják, és szerintem esélyes, hogy együttműködésben a Splendor – ékszereket is kitegyék a Herendi mellé ha jól alakulnak a dolgok. A másik, egy kedves lány (Heléna) és édesanyja látogatása volt, akik Abu-Dhabiban laknak. Egy darabig csak kellemesen elbeszélgettünk, de későbbi napokban aztán náluk aludtunk és együtt kirándultunk, s emellett még esélyes, hogy megpróbáljuk rajtuk keresztül is elérni azt a bizonyos réteget, akit itthon is nehéz. Voltak persze érdeklődők és más sok biztató dolog, de ezeket emelem ki.