Kisebb reggeli után aztán berámoltunk az autóba, és elindultunk. Láttunk egy élére állított frizbi forma házat, amit a helyiek fánknak és hasonló furcsáknak neveznek hihetetlen és megdöbbentő formája alapján. Abu-Dhabinak végleg búcsút intve Al Ain felé fordultunk egy autópálya féle úton. Az emirátusokban a nagy hely miatt, vagy tervezve a jövővel – nem tudom – de mindenhova 2x6 vagy 8 sávos utakat építenek. Amin most mentünk, ez sem volt keskeny, legalább 4 sávos úton gurultunk, amin a gyér forgalom éles kontraszttal vált el. Az úton homok, a táj félsivatagos alig lakott vidék és homokdűnék vörösessárga végtelene. Beszélgettünk folytatva ahol tegnap abba hagytuk, és gyorsan elfogyott a 150km körüli távolság az Oman határvárosaként is funkcionáló településig.
Al Ainban aztán jól nem találtuk meg a teve piacot, aztán mikor rátaláltunk a hűlt helyére, érdeklődésünkre sok bizonytalan választ kaptunk csupán. Viktort elérve online segítséget kértünk, s míg annak eredményében reménykedtünk, addig elautóztunk a közeli hegyhez (Jabel Hafeet), hogy a helyi forró vizű természetes forrást megtekintsük (Mubazzarah). A tájon különleges megjelenésű, 
kopár, de vad, csipkés és cakkos sziklákkal szaggatott hegyláncokat pillantottunk meg, melyek nagyon jó fotótémának bizonyultak, s egyetlen fájdalmam csak az volt, hogy a fény: pont a délben jellemző derékszögben érkezett, és nem rajzolta az árnyékokkal még drámaibbá a szaggatott formákat. Meglátogattuk tehát a hővíz forrást, 
ahol a meglepően zöld és üde színű völgyben a szokott tömeghez képest alig volt egyáltalán valaki rajtunk kívül. Talán a hétköznapi dátum, és dél körüli időpont miatt. Itt kiszállva a csapat megmártogatta a lábát a vízben, 
és Dominik némi strandélményt nyerhetett. Ismételten előfordult az a – számomra – meglepő fordulat, hogy egyszer csak megjelent valahonnan egy nő egy tálcával, és hűtött vizet és mangó levet hozott nekünk, persze mindenféle ellenszolgáltatás várása nélkül. Nem hiszem, hogy ez simán turistacsalogató lenne, hasonlót sokszor és egészen eltérő helyeken tapasztaltam. Rendben, hogy a benzin költség nulla, nincs áfa, és sok minden ingyenes a lakosságnak, és így nem magasak az árak, de ez nem csupán pénz kérdése, a vendég fogadás egy speciális helyi jellegzetességének maradékát sejtem mögötte. 
Egy szó, mint száz, jól esett, ittunk. Meleg volt, vagy 35fok. A telepített napernyők alól fotózgattam a tájat, és a szomszédságunkban piknikező Vizi piával és trécseléssel időt múlató, csadoros arab nők beszélgetését hallgattuk.
Mikor mindenki az indulási oldalon sorakozott már, beszálltunk az autóba, és ráküldtük a légkondit. J A csipkés sziklák tövében Heléna vett pár „arab kenyeret” (palacsinta lapos tárcsa), és azt darabokra szaggatva okoztunk örömet az ottani tavacskában úszkáló halak tömegének, és Dominiknek. Innen felkapaszkodtunk a bolond módon emelkedő, és össze-vissza kanyargó szerpentinen a kopár hegyre, melyen persze folyamatos építési munkálatok folytak. 
Többször megálltunk visszapillantani egy-egy parkoló-kilátó kapcsán, de a táj nem volt lenyűgöző, csak vad és kopár. Viszont hirtelen magasan voltunk. A levegő sajnos párás (vagy/és) homokkal teli volt, így nem lehetett ellátni Budapestig, de még Al Ainig is alig. Minden esetre a szerpentin is érdekes keskeny szalagként kanyargott alattunk. A hőmérséklet itt fenn már érezhetően lehűlt, csak ha kiszálltunk az autóból, akkor volt ugyanaz a rohadt meleg :-D
Ekkora már megtudtuk, hogy a teve piac létezik, csak máshol, és este 4-ig nyitva is van. Igazából arra számítottam, hogy lesz egy központi karám, ahol az arabok egymást túlüvöltve licitálnak egy – egy igazán kiváló telivérre, aggódtam is miatta, hogy lemaradunk az eksönről. Megtalálni persze most sem volt egyszerű, tankoltunk, érdeklődtünk, majd egy áruház (Mall) mögött találtunk valamit, egy területet, melynek kapujában eligazítottak minket.
Sajnos nem olyan volt a piac mint amire számítottam. Buszpályaudvar szerű tetők alatt sorakoztak a nagy, szoba méretű ketrecek, melyekben tucatjával álltak, feküdtek, zabáltak a tevék. Nem volt nagyon új élmény, rácson keresztül már láttam azért ilyet. Megálltunk mellettük, és észre vettük, hogy: mint öngyilkos merénylet után, össze – vissza fexenek az ománi tevepásztorok a ketrecek közti átjárókban megpróbálva túlélni a meleget az árnyékban. 
Gondoltuk egy kicsit azért fotózunk, és elrugaszkodtunk Sugival a ketrecek közé. Innentől kezdve kicsit felgyorsultak az események. Először csak két barna srác jött oda, hogy csinál rólunk is képet, ami még nem tűnt furcsának, persze a markukat tartották aztán, és már csaptam is a homlokomra, hogy miért ilyen barátságosak. Na jó, vissza mentem az autóhoz, és kiszedtem pár dirhamot nekik, de abban reménykedtem, hogy lezárult ez a része a látogatásunknak.
Kisvártatva egy elszabadult tevére lettünk figyelmesek, ami után emberek érkeztek, majd segítettek etetni, majd elvittek egy hatalmas tevéhez, aminek a térde lehetett olyan mell magasságban, majd még beljebb vittek, és már kezdtek olyan gondolatok forogni a fejemben, hogy na: most leütnek és kifosztanak, csak az tartotta bennem a bizalmat, hogy ez egy nagyon biztonságosnak mondott hely. Szóval egyre beljebb kerültünk a ketrecek közti dzsungelbe, mikor megállt pár beduin kísérőnk egy rács előtt, és beinvitáltak a sűrű teve erdőbe. 
Nem vagyunk olyan ijedősek, akkor hurrá, és már indultunk is, bár a tevék baromi nagyok voltak, és egyik sem beszélt egy kicsit sem magyarul. Szóval az rendben, hogy a pásztor ellökte a teve bazi fejét, és átment kettő közt, de nem akartam tovább idegesíteni őket, én inkább lapos kúszásban próbáltam kijátszani a szörnyek figyelmét. Sugi meg inkább szorította a rácsot, és nem mozdult, amíg vissza nem jöttek érte, és tiltakozása ellenér bevitték a centrumba. Addigra én már egy tevén ültem, amit jól fel is állítottak. Ez kívülről nem is tűnik olyan nagy dolognak de a fényképezőm a 70-200 2,8IS obival elég értékesnek és kurrva nehéznek tűnt ahhoz, hogy első sorban arra figyeljek az imbolygó felállás közben, így csak a térdeim összeszorításával tudtam védekezni a háztető forma gerinces hát hereszorító nyomása ellen. Igyekeztem nem elgyötört ábrázatot vágni, és azonnal fotókat, majd még a zsebemből előbányászott kamerával mozgó képet is rögzíteni az alattam apróra zsugorodott világról. 
Nem volt ez a teve sem olyan alacsony, mint fekve kinézett, na. Leszállhattam végre, és Sugit is majdnem rávették, hogy megismételje az előbbi produkciót, de gesztusaitól megrettenve inkább visszahőköltek. Ekkor kaptam egy turbánt a fejemre, és készült pár fotó rólunk. Itt nyugodtabb voltam, hogy nem futnak el a fényképezőnkkel, mert mégiscsak rácson belül voltunk. Na, itt jött a jó ötletem, és megkértem, hogy ne ők fotózzanak már minket, hanem mi őket, és ezzel született pár egészen jó képem róluk. Ezért érte meg az egész izgalom, aminek még nem volt vége. Emelkedtek a kezek, s mutató és hüvelyk ujjak dörzsölgetésével akartak valamit elmutogatni, amit igyekeztünk nem érteni, de végül is járt, hiszen bevittek, meg minden. 
Mondtuk, hogy az autóban, amit ugyan nem értettek, de mondtuk, hogy arra, és elindultunk vissza, sietve. Jó nem futottunk, de siettünk. Ekkor, mint David Wasserkopf autója KIT, nagy fekete autó jelent meg, és Hollywoody belépővel fordult elénk nagy porfelhőbe burkolózva. Mi deszantos módjára ugráltunk be a tele pakolt utastérbe való beszállást gátoló ezer kis táska közé, gyorsan fizettünk, és már startoltunk is kereket kipörgetve, mert az ablakon benyúló kezek Heléna fehér bőrét kissé dinamikusan cirógatták, és mi sem voltunk nagyon kíváncsiak a folytatásra. Ablak felhúz, csend, hűvös… Huhhh, ez izgi volt.
Az innen max. 300méterre levő luxus áruház volt a következő megálló, ahol első körben a wc-re mentem, ahogyan a többiek is, és mostam magam ahol bírtam. Nem vagyok finnyás, de egy olyan édeskés rohadó szag ült rám a tevekaland során, amitől nem tudtam megszabadulni még egészen a Dubai szállásunk tusolásáig. Nem baj, időszakosan megszabadultam a kosz érzésétől, és kicsit shoppingoltunk. Sikerült gyermekemnek végre venni propelleres repülőgépet, és hasonló dolgokat a kollégáknak, asszonykámnak, és így tovább. No, ezek után lehetett újra gondolni a kofferek térkihasználási stratégiáját. Az autóra kitettük a végképp megtelt táblát.
Haza indultunk. Dubai nem volt közel, de mire elkezdett sötétedni, már benn sorakoztunk mi is a metropolisz egyik 8 sávos álló dugójában. A távolban a Burj Dubai, a világ legmagasabb épülete, mely szigonyszerűen magasodott az ég felé. Sikerült egészen jól olvasnom a térképet, és a retteget építkezések miatti folyamatos és valószerűtlen tempóban alakuló térképmódosítások sem szóltak annyira bele a navigációba, mint amennyire féltünk tőle. Nem haladtunk gyorsan, de eljutottunk a szálló közelébe, és ugyan megtalálni nem lehetett (és ez a további alkalmakkor az összes taxisnak is megfejthetetlen feladatot jelentett), egy telefonhívás után mégis megtaláltuk a helyszínt. Szerencse, hogy terepjáróval voltunk, mert nem a hagyományos útvonalon közelítettük meg az épületet, de az eredmény a lényeg nem ?
A reptéren már jól ismertük a járást, és elmentünk a vámra. Majdnem elküldtek, de végül csak mégsem, és 20perc alatt lenyomtuk a kötelezőket. Írtunk, mutattunk, mértünk, bizonygattunk, és nem volt gond. Ott hagyhattuk a táskát, vigyáztak rá. Még a letett kauciót is visszakaptuk, mintegy negyedmillió ft értékű dirhamot, amit aztán feszített iramban a hajunkra kenhettünk. 
Mi a frászt csináljunk ennyi dirhammal ??? Már elég késő volt, 10 óra körül. A vámot elhagyva körbe fényképeztük a dubai-i repteret, ami kb. mint egy űrállomás, úgy néz ki az éjjeli fényekben, és folyamatosan változtatja a színét, és a fények a helyüket. 
Szóval bohóckodtunk kicsit, majd kipróbáltuk a két hete elkészített metrót. Sokkal olcsóbb volt még a taxinál is. Az ultra modern állomáson kívül egyébként nem volt semmi komoly érdekessége. 
Így aztán majdnem láttunk valamit Dubaiból, de nem, mert éjjel volt. A 24-es megálló után jött egy nagyon hosszú szakasz, már azon kezdtem gondolkodni, hogy Al Ainba visz minket vissza, de kitartottunk, mert a 25-ös megálló volt a miénk. Aztán csak megérkeztünk… a 32-es megállóba. A korábbiak még nem voltak készen. óóó afffene, no nem baj, ellen irány. Nagyon vegyes népekkel találkoztunk, csak szemkilátszós utolsó divat szerint metszett fekete csadoros nőtől az Indiain keresztül az atlétás rövidnacis, strandpacskeros európai kopaszig minden volt. 
A 24-esen leszálltunk, és elindultunk a rossz irányba. Kicsit mentünk, míg el nem jutottunk egy olyan útcsomópontig, mint az M3-as végén a vidámpark mellett, csak a túloldalra jutást az nehezítette még egy kicsit, hogy összefüggő építkezés volt mindenhol, aminek a kerítésén való átjutását nem gondoltuk megkockáztatni. Így aztán palánk mellett addig vonultunk, míg egy étkezőhöz nem jutottunk, ahova be is vetődtünk. Kértünk valamit, meg valamit, és még inni is. Sugi ennek eredményeképpen szendvicset evett, én meg valami arab pizza félét, és mindketten valami coctail jellegű hűtött üdítőt. Körülöttünk vizipipázó népek nézték az arab vs. arab meccset. Mikorra betermeltük a tápot, már elég álmosak voltunk. Elmagyaráztattuk, hol lehet taxit fogni, és ők jól el is mondták, aminek kb. annyi volt az értelme, hogy: Aaaarrra wazze ! Így aztán pont arra mentünk, de nem találtunk semmi taxit, és mindegyik aki véletlen arra járt, az is elment előttünk. Na, oszt végül mégiscsak megszánta a szegény hülye túristákat az építkezés negyed közepén egy autó, és befogadott minket egy fuvarra. Fordult 180 fokot, pont az ellenkező irányba amerre eredetileg tartottunk, és elszállított a hotelig, ami nem is volt olyan közel. Nem kellett bíztatni, tudtunk aludni, de előtte még megszabadultam az Al Ainból importált édeskés rohadásszagtól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése