A harmadik napon

Másnap reggel kipróbáltuk a szálloda reggelizési lehetőségét, de igen szánalmas fajta volt. Az volt a tervünk, hogy elmegyünk délelőtt látni valamit Dubaiból, majd délután a számomra egyetlen fontos programpontot, a sivatag felfedezésére irányuló szafarit próbáljuk ki. Nos mivel Dubai nem érdekes az épületeivel igazán, valami autentikusat vagy érdekeset próbáltunk találni, és így a választásunk a fűszer soukra jutott, ami egy fűszer piac lenne elvileg. Hívtunk taxit, és megmondtuk neki, hogy mi is érdekel, de ő nem nagyon fogta az adást, csak a gold souk-ot ismételgette, ami engem hullára hidegen hagyott, de mivel megígérte, hogy mellette van a fűszerpiac, így belementünk. Érdekes, hogy nem volt messze tőlünk az egész, bár az állandósult dugóban így sem volt könnyű oda jutni. Amikor megérkeztünk, akkor egy szűk, és fából ácsolt tetőszerkezettel árnyassá tett utcákból álló környékre találtunk. A ronda arany gagyi úgy lógott minden kirakatban, hogy sárga volt konkrétan az egész látványa. Kicsit fényképezgettünk, mert a járókelők és az árusok forgataga érdekes volt, de fűszer piacot nem láttunk. Sugi kinézett magának egy görbe orrú papucsot, ami miatt pár helyen megtorpantunk, s közben mint az Egri várvédők, sokszoros túlerő ellenére hősiesen fejeztük le a méterenként felbukkanó Rolex és egyéb másolatokat árusító indiai neppereket. Ez őszintén szólva elég zavaró volt, de nem foglalkoztunk velük. Aztán betértünk egy bó’tba, ami nem volt nagy, de kb. 50 pár görbe hegyű papucsot elé pakoltak Suginak, viszont egyik sem lett jó. Ebben a körben viszont nekem is lehetőségem lett egy kicsit hosszabban nézelődni a kereskedők elöli menekülés nélkül, és így egész jó dolgokat fedeztem fel, amire érdemes volt költeni. Így lett, hogy Orsinak vettem egy komplett estélyi ruhát kb. egy tízesért, meg pár pólót, s hasonlókat. Itt jegyezném meg, hogy az egész úton görcsösen kerestem szuvenyíreket az otthon maradottaknak, de az Emirátusokban ez azért elég nehézkes dolog, mivel itt nem készül semmi, ugyan lehet kapni készletet a hét emírség homokjából, de valljuk be nem túl hasznos ajándék, és eléggé egysíkú is mindenkinek homokot hozni. Sugi mindent megvett ami tevés volt, s így egy idő után új bőröndöt kellett vásárolni, én pedig vadásztam az arab feliratú, vagy jellegzetességeket ábrázoló dolgokat. S emellett még azt is lehatároztam, hogy személyre szóló cuccokat fogok találni, ami hellyel közzel még sikerült is. Lett tehát póló, bögre, kendő, szatén sál, estély ruha, svájci csoki Dubai épület ábrával, meg ilyen bolondságok… tisztára, mint egy Sláger rádiós ajándék választék.

Szóval járkáltunk a suokban, és amikor már láttuk, hogy azért a fűszer souk sehol, akkor végül még kérdezősködtünk is, de senki nem tudta. Így elindultunk egy irányba, amerre megtaláltuk a Dubaiba befolyó, folyó hatású öblöt, amin mindenféle vízibuszok jártak. Úgy döntöttünk, hogy mi is kipróbálunk egyet. Tetszett volna az a tetővel ellátott hosszú csónak, amin sorban ültek a népek, látszott, hogy az a tradicionálisabb, bár kényelmetlenebb és tömöttebb megoldás, de egyszerre sokkal izgalmasabb is, viszont mi még sem arra kaptunk jegyez, hanem egy légkondis üveghajóra, ami menetrend szerint járt ide-ode a két part közt és bizonyos állomásokat érintve.
Így is láttuk a város pár épületét és part szakaászának egy kis részét, de nem sokat. Ami érdekes volt, hogy éppen érkeztek jellegzetesen indiai vagy olyasmi hajók a tengerről, amik jobban hasonlítottak egy középkori bárkára, mint egy high-tech hajóra, olyan módon megpakolva plazma tv-kkel, mint ahogyan a cigánykaraván rámol, félő volt, hogy bármelyik pillanatban leomlik a rakomány. Hogy ez hogy bírta ki a tenger közepén, ne adjisten egy viharban… ? Láttunk a nagy és luxust hirdető épületek tövében nyomorú lakónegyedet is hajókból. Nem tudom biztosan, hogy az nyomor negyed volt-e, de a hajók azok a régi roskatag dzsunkák voltak, és tömegével álltak egymáshoz kötve, hogy egy nagy területen csak vízen lebegő fából készült hajó – masszát lehetett látni. Ez biztosan megért volna egy körutat, de sajnos sem időben, sem térben nem volt elérhető. A hajónk kikötött tehát a másik oldalon, és ott sem volt semmi érdekes, csak a hajókat és az épületeket fényképezgettük kicsit, majd mentünk tovább. Időnk fogytán fogtunk egy taxit, és vissza mentünk a szállásunkra, ami eleinte komoly fejtörést okozott a taxisnak a kártyára nyomtatott térkép ellenére, mert nem tudta, egyáltalán merre lehet, de a szokott telefonos megoldás végül eredményt hozott. Persze ő is eltévedt az utolsó háztömböt szaggató kis utcákban, mert ez olyan Füles rejtvény újsághoz hasonló labirintus féle volt, amikor a nyuszit össze kell húzni a répával, szóval tudod, hogy merre kellene menni, de arra nem lehet, és máshonnan sem, így kell pár perc, mire rátalálsz a megfelelő útra (hacsak nincs egy terepjáród, ahogyan nekünk előző nap volt). A szállóba visszaérve elkezdtünk készülni a sivatagi túrára.
Hamarosan szólt a portás, hogy megjöttek értünk. Izgalommal indultam el, mert erre vártam mióta megérkeztünk. Leérve megpillantottam egy nagy terepjárót, egy hétszemélyes hatezer köbcentis, 8 hengeres rettenetest. Szerencsére még nem ült benne senki, és én jól beültem a sofőr mellé, mert úgy gondoltam, hogy a dűnéken én hánynék, ha nem lennék elöl (ahogyan már tapasztaltam korábban, ez megóv). Később ez briliáns döntésnek bizonyult. Kicsit kavarogtunk még a dubai forgalomban, és meglátogattunk még egy szállót, ahol újabb utasok kerültek elő, és megtelt az autó. Volt egy indiai házaspár, és két iráni srác. Ezek közül az egyiknek műtötték a térdét, és nyafogott, hogy neki a hátsó ülések nem jók, de erősen markoltam a székemet, nagyon aggódtam érte.
Autóztunk egy órát egy autópálya félén a sivatagban, majd elérkeztünk egy pihenőhöz, ahol a turistákra specializált létesítményt találtunk. Homokfutókkal lehetett próbálkozni a dűnéken, volt sólyom, teve, beduin öltözékes csacsi és hasonlók. Itt lehetett időt húzni, ami nekem nem nagyon tetszett, mert kezdett lemenni a nap, és én meg az edvencsör és a fotózás miatt jöttem, az értékes lapos fények pedig veszélybe kerültek. Szóval sajnos a jó fényeink el is mentek mire elindultunk. Szegény Sugi (anyám) került hátra a műtött térdű helyére önfeláldozva, de én megtarthattam a helyem. A sofőr leengedte a gumikat, hogy a homokban jobban kapaszkodjon az autó, és elindultunk. Bevágtunk az út melletti dűnék közé. Nagy ívű, lendületes kanyarokkal kapaszkodtunk a homokfalakra fel. Kihasználtuk mind a négy kerék - hajtást, és mind a 6000 köbcit. Üvöltött a motor, és nehezen kapaszkodott a gép, közben a finom porhomok körbe örvénylette a kasznit, ahogyan a kerekek hányták ki maguk alól. Nem voltunk egyedül, 5 autó alkotta a csoportunk konvojban mászta meg a dűnéket. Jól láttuk a többieken, hogy ömli körbe őket a homok, és milyen íveken vesznek lendületet, hogy felkapaszkodjanak az oromra, melyen aztán 90fokos átbukással esve át, egy pillanat alatt eltűntek a túloldalon. Az egész egy műrepülés félére emlékeztetett. Nagy lendülettel kanyarodtunk, miközben a kanyarban jelentősen bedőlt az autó a homok hegy oldalán, majd meredek emelkedés, és hirtelen zuhanás. Sokszor orral beleálltunk a völgybe, de egyes esetekben szükség volt az oldalazós ereszkedésre, vagy egyéb trükkökre, így hol jobbra, hol balra zuttyantunk. Két lábamat izomból feszítettem a lábtér falának, hogy stabilan legyek, és tudjak fényképezni. Sajnos a fotók a megfogyatkozott fény és a belső kivitel miatt nem adják vissza azt a dinamikus erőlködős túrát, amit tapasztaltunk. Kintről is kellett volna fényképezni, de nem egy területen autóztunk, hanem céllal vágtunk át a sivatagon. A távolban mindenhol végtelen dűnék. Nagyon koncentráltam, hogy ne legyek rosszul, főleg miután a hátsó sorokban felmerült az igény az első nylon zacsikra, ami utána már olyan ütemben fogyott, hogy az út végére elfogyott a jelentős készlet. Egy tengeri beteg társasággal utaztunk, akik egy egy fordulónál vagy átesésnél újabb röhögésből fuldoklásba torkolló hangokat kiadva élvezték és szenvedték az utat. Nagy szerencsém volt, hogy elöl ültem, esélyem nem lett volna elkerülni a sorsukat hátul. Sugi volt az egyetlen aki nem hányt, de órák kellettek, mire össze szedte magát a kaland után.
Már sötétedett, amikor megálltunk egy sziklás részen, és mindenki kiszállhatott. Sajnos nem voltak már jó fények, pedig a táj elragadó volt. A legtöbben csak leültek, és néztek maguk elé. Én igyekeztem fényképezni, de már nem sok sikerrel. A sofőr oda ment és kinyitotta a motorház tetőt, hogy ne robbanjon fel a túlerőltetett erőmű. Kis pihi után elindultunk tovább, és rövidesen mint egy delta torkolatban, autók sokasága jelent meg a különböző utazási irodák terepjárói, hogy egy útra találjanak. Eddig nem láttuk egymást a sivatagban, de most vagy 50 terepjáró gyűlt össze, és a szürkületben számos lámpa fénye bukdácsolt a dűnéken, majd egyre nyugodtabban egyre közelebb érve egymáshoz, végül egy sorba rendeződve találtuk meg az aszfaltos utat, ami átvágott a senki földjén. A leeresztett gumik miatt az autó imbolyogva gurult, de már lehetett relaxálni. Besötétedett, és motorizált karavánunk fénykígyóként tartott a sivatagi tábor felé, ahol az estét terveztük eltölteni.
Rövidesen egy rövidebb homokfutásra került ismét a sor, csak ezúttal sötétben. Pár percnyire az úttól egy tábort találtunk, ahol már vártak minket. Olyan 50 terepjáró futhatott be, és egy kerek elkerített részhez vittek minket. Ugyanúgy langyos homok volt mindenhol (cipő és zokni nélkül volt értelme járkálni a mély homokban), de egy kerítésen belül. Középen nagy és kerek színpadféle, körben sugarasan asztalok, mint küllők, s mellettük nagy párnák, melyeket ülésnek lehetett használni az 50cm magas asztalok mellett. Már volt is valami bevezető műsor, dudásokkal és dobosokkal, de egy csomó egyéb turistaváró bódé sorakozott körben: henna, ital, vízipipa, meg ilyenek. Sugi elég ramatyul volt, nekem sem volt nagyon kedvem járkálni, inkább a műsort vártam. Rövidesen elkezdődött az étkeztetés, és a nagy sorok ellenére eléggé lendületesen történt a kiszolgálás az arabos (nekem ízlő) kajákból. Italból korlátlan fogyasztás volt, így üdítővel a kézben mentünk kajálni az asztalokhoz. Mikor aztán elkezdődött a műsor, hol a fényképezőért, hol a kajáért nyúlkáltam.
Sok műsor volt: hastánc, dervis tánc, zenés előadások, megint hastánc és hasonlók, tradicionális botos és más előadások, szóval szórakoztattak minket, és összességében a sok kajával, programmal, műsorral és a feledhetetlen homoki „műrepüléssel” mindenképpen megérte a kb. 10 000 Ft összegű beugró. Egyetlen kritikám, hogy kissé ipari volt a dolog jellege, én jobban szeretem amikor párunkról szól az esemény.
Amikor mindennek vége lett, akkor lassan elindulgattak a népek. Megtaláltuk az útitársainkat, és vidám hangulatban indultunk haza. Viccelődtünk az újabb homoki kihívásokon, hogy ez az egész csak azért volt, mert a kiürült gyomrokat most újra töltötték, és mehet tovább a hullámvasút, és így tovább. Vissza úton hátra ültem, de ott sem volt kényelmetlen, viszont már kevesebb volt a hullámzás, és nem lett rosszullét belőle. Valamikor félúton felfúvatták a gumikat, és lassan haza csorogtunk. Elég későn érkeztünk meg a szállóhoz, majdnem 11-kor.
Még ezen az éjjelen hajnal 1 körül lett egy üzleti jellegű megbeszélésünk, így a reggel hatos kelés megpecsételte a haza utunkat.
Másnap korán kiértünk a reptérre. A vámmal nem volt nagyon sok gondunk, visszaváltottuk a kauciónak ott hagyott dirhamot, majd megkaptuk a táskánkat, és szuvenírt vásárolgattunk, amíg nem indult a gép. A repcsin egész sorok voltak üresen, így tudtunk aludni egy kicsit hazafelé. Bécsben a vám ismét el kellett töltsünk pár órát, és szívni egy csomó ismeretlen procedúrával, de túl lettünk rajta, és itthon aztán elnyúlhattam. 3 napig aludtam.