2011. július 30., szombat

Montenegrói nyaralás, 2. nap

Reggel arra ébredtünk, hogy a nagyobb gyerekeink már rúgják a strandlabdát, persze benn, aminek erős puffanása mindenkinek ébresztőt fújt. Általában hétkor kelek a gyerekek miatt, és akkor is, ha valamiért tovább aludhatnék, így itt sem alhattam volna sokkal tovább, de talán ahogyan pihenünk ez is megváltozik majd.

Reggelire megettük a tegnap a péknél vásárol szezámmagos zsömléket (kicsit édeskés volt), és összekészültünk a strandolásra. Elég sok cuccunk lett, de mivel a part nincs messze, vállalhatónak tűnt. Mindenki megkapta a 30-as faktorú napkrémet, és kiballagtunk a plázsra.

Még nagyon kevesen voltak, s ugyan a homok nem égetett még, a nap már tűzött, bár nem tűnt gyilkosnak a sugár. Édua és Marci megtámadták a kis Hong-Kongból hozott szörfdeszkánkkal (kb. olyan méretű, mint egy wakeboard deszka) a tengert, amíg én felállítottam az új Dechatlonos fél-sátrunkat, amit eleinte kicsit luxusnak éreztem, de rá kellett jöjjek, hogy ez egy pompás kis találmány. Mivel ez is a kerekre hajlított kidobós változat, igen rugalmasan állt ellen a folyamatos keleti szélnek, a cövekekkel viszont jól rögzíthető volt, és bele tudtam tenni a féltettebb csomagjainkat, illetve mi is be tudtunk bújni a nap elől, bár erre ekkor még nem volt nagy szükség. Amire viszont igen, hogy itt biztonságosan lehet objektívet cserélni. Talán nem tudja mindenki, hogy a lencse csere az egyik legkényesebb feladat, mert ha por megy a finom mechanikába és a digitális érzékelőre, a gép tönkre mehet, a képen pedig látszódhatnak a szennyeződés nyomai. Itt a parton a szélben szálló finom homok pedig gyilkos fenyegetésnek számít. A sátor pedig elég komoly védelem ellene.

A környezet számos témát nyújt a „megjöttem-fotótól” a stock képeken át (üres part, dekoratív ritmikus elemek, kék ég, hullámos homok, tenger, játszadozó gyerekek, stb.) a családi fényképekig, és csak azért nem komolyabb divatfotókra gondolok, mert arra azért rá kell készülni, pedig a szélben lobogó haj, a végtelen horizont, lapos fények, stb., mind jó alapot adhatnának.

A gyerekek önfeledten játszottak órákon át. Bálinttal felmásztunk és lejöttünk többször egy sokszínűre festett vizi mentős toronyra, majd régi vizi bicikliket vizslattunk, aztán kicsit ismerkedtünk a vízzel, a hullámokkal, de nem kellett a témát kutatni, Marcinak pl.: annyira tetszett a meleg homok, hogy csak fetrengett benne órákig. Édua pancsolt inkább, de vagy egy fél órán át fényképeztem, ahogyan egy fehér kendővel táncolt, ami ezerrel lobogott a szélben körülötte. Idilli látvány volt.

Aztán hazamentünk ebédelni 11 körül, hogy a déli durva UV-t kihagyjuk, meg ne éhezzünk, és aludjunk egy kicsit. Sajtos tésztát és Bolognait ettünk, majd megpróbáltam Bálintot elaltatni, ami egy órán át nem ment, aztán Orsi leütötte, és 5 perc után már horpasztott. Ezt persze nem hiszem el, hiszen nekem nem akart elaludni. Mire elvileg ez megtörtént, én már rég aludtam, és mire felébredtem megint ébren volt, szóval szerintem nem is aludt. A gyerekek közben mesét néztek, és mesekönyvet hallgattak.

A csendes pihenő után ismét kivonultunk a partra egy fagyival a kézben (kisebbeknél ez nem korlátozódott egy testtájra). A szél iránya ugyan nyugatira változott, de a jellege most is az a kifújt, viszonylag erős, sárkányeregetésre alkalmas változat volt.

Nosza, össze is raktuk a piros háromszög sárkányt, és egy mozdulattal fenn is volt a tiszta kék égen. Nem kellett sok idő, már mindkét teljes spulni letekeredett, és messze felettünk táncolt a szélben Süsü.

A gyerekek is kipróbálták, noha nem volt olyan könnyű irányba tartani, de megoldották ők is. Párszor aztán lezuhant, nagyot csapódott a homokba, de sokszor felküldtük, és a szerkezete bírta.

A fények már laposak voltak, a nap heve nem volt teljes, de így is színünk lett. Szerencsére nem égtünk meg jelentősen. Kicsit strandoltunk, fotózgattam, de nem volt obi csere sátram, így csak lightosan.

Aztán visszaindultunk a szállásra, mert azt találtuk ki, hogy bemegyünk Ulcinj óvárosba, hogy ott találkozzunk Marcinak azzal az ovis társával, akiktől az Ulcinj tippet kaptuk. Visszaérve tetten értük a takarító nőt, aki nagyon kedves volt a gyerekekkel, és mindent szépen rendbe rakott, illetve felszerelte pár extrával az egyébként alacsony felszereltségű apartmanunkat (mosogatószer, szivacs, stb.).

Átöltözés után autóba ültünk, és elmentünk az óvárosba. Nem volt egyértelmű az odaút, mert a városrész meredek falú öbölben van, és egy út megy le igen kanyargósan a partra, amit véletlen azonnal megtaláltunk, de a helyi laza szabályok miatt nem volt egyértelmű, hogy melyik behajtani tilos irányba kell folytatni az utat ? Amerre a fizető parkolót ígérte, vagy amelyik távolodott a városközponttól? Végül megtaláltunk egy magaslati parkolót egy csodaszép beton emlékmű mellett, mely egy igazi kommunista maradék lehetett. A kb. 10m-es bomba szárnyakat ábrázoló tömbök 30m-rel az óváros felett elég jó tájékozódási pont volt. Innen leballagtunk, de ebből az irányból nem volt túl sok izgalmas a városban, nem volt sem hangulatos, sem szép. A szűk öbölben kis homokos part volt, de nyilván zsúfolásig tele a turistákkal nap közben, most meg csak az ápolatlan helyiek (vagy igénytelen túristák) lődörögtek.

Erősen kerestünk a szemünkkel a büfék meg gagyi árusok közt valami biztatóbb éttermet, hogy onnan csörögjünk rá Andiékra, hogy találkozzunk velük, majd mikor kiválasztottunk egy fa ácsolatú éttermet a vár alatt, akkor megpillantottuk Andiékat is, akik ugyanott vertek tábort egy vacsi erejéig. Nosza, mi is lehuppantunk, rendeltünk, a gyerekek pedig egymásra találva játszani indultak. Bálint és én bank automata keresőbe indultunk, amíg készült a vacsora, ami megint grillhús és shopszka saláta lett. Felmértem a környéket. Amerre sétáltunk, nem volt rossz, kicsit zsibongó, de több érdekes árussal tarkított meredek utca, egyre növekvő esti sétálóval.

Elég messze találtunk ATM-et, de megvolt a vacsi ára, és visszasiettünk elfogyasztani azt. A kaja már megint nagyon jó volt, és kisámfáztuk magunkat. Utána a gyerekek Andiékkal vattacukroztak egyet, ami után popsi törlő kendőkkel vakartuk le az arcukról a cukormázat, illetve egy órán át hordoztuk még a fapálcákat (talán erre nincs hurkapálcika, de kb.: 5x5mm-es fahasábokra pörgették fel a vattacukrot), mert kukát sehol nem látni. Valamiért nincs nagy szemét mégsem, de azért több, mint szükséges. Ahogyan egyre sötétebb lett, egyre szépült a város, eltűntek a beton és rozsda mogorva színei és felváltotta a sötétben világító fények romantikája.

A gyerekekkel kicsit nézegettük a műanyag géppisztolyokat, a tapsoló fülű elemes kutyákat, bizsukat és starndcucc árukat, majd Orisnak vettünk egy érdekes rucit (óccsóér’), aztán egy dinnylt holnapra, és haza indultunk, mert a gyerekek már nagyon fáradtnak tűntek.

Alig ültünk az autóba, mindhárom feje félre fittyent, és már nem láthatták, ahogyan magunk mögött hagytuk Ulcinj óvárosának fényeit. Itthon aztán behoztuk őket, és mindenki horpaszt csöndesen.

Jó éjszakát gyerekek, aludjatok jól ti is ! ;-)

2011. július 29., péntek

Montenegrói nyaralás, 1. nap

Hááát… az utazás napja mindig tortúra, hiszen ott a sok csomag, keresni a címet, és lebeszélni a félreértett foglalásokat, stb., de ez a mai másképpen volt nehéz. Kimerítő volt, hogy most a billentyűkig is alig látok. Azért írok, mert kértétek, de csak röviden…

Szóval már hetek óta várjuk az indulást, mert az utóbbi hetek-hónapok hétvégézések és túlórázások tömegét jelentette, és megváltásként jött a nyaralás.

Azt találtuk ki, hogy éjfélkor indulunk. Mivel az út 12-13 órát vesz igénybe, és idén a tavalyi vonatos megoldással szemben (ahol frissen érkeztünk az éjjeli alvás után) magunk vezetjük le az utat, ami egyszer kimerítő, másszor viszont a gyerekeknek beszíjazva várhatóan egy rémálom. Szóval azt találtuk ki, hogy éjfélkor indulunk, hogy munka után tudjak még vagy 5 órát aludni, a gyerekeknek pedig csak 4-5 óra aktív aszalódást jelentsen az út, miután átaludták a nagy részét.

Szerintem most sem csinálnám másképpen, de egy kis porszem csúszott a jól megtervezett gépezetbe. Bálint ugyanis nem volt hajlandó aludni, és késő éjjelig fürmölődött, és üvöltött amikor visszatettük az ágyába, pedig általában 8-kor letesszük, és alvás van nyugalomban reggelig. Most persze nem, és így mi sem nagyon tudtunk aludni.

Fél úton leköltöztem a nappali kanapéra, hogy ott kevésbé zavar, de az üvöltését a fejemre húzott kispárnán keresztül is élveztem, így 1-2 órát tudtam csak aludni. Ez ugyan megadta az illúzióját a kipihentségnek, de később egyértelművé vált, hogy ez nem a valóság.

Szóval elindultunk. Az autót már 1 nappal korábban előkészítettük, és este már csak az utolsó cuccokat szórtuk be., tehát nem kellett nagyon rámolni hajnalban, megfogtuk az alvó gyerekeket, betettük az autóba, és indultunk.

A gps mutatta az utat, forgalom nulla, időjárás ideális. Ráálltunk az M6-osra, amin kb. egy órát nyertünk a gps kalkulált időhöz képest, mert nem ismerte az M6 befejezésének a tényét, szóval haladtunk ezerrel. Még annak ellenére is, hogy az első 100km-t valszeg nyitott csomagtartóval tettük meg, ami egyszer csak jól felnyílt, és mint az Airplane (repülős katasztrófák) sorozatban, a nyomás különbség miatt, azonnal önálló életre kelt A4-es papírok tömege itt is előbújt rejtekhelyéről, és katasztrófa hangulatot árasztva tanácsolta a csomagtartó ajtajának biztosabb zárását. Pillanatok alatt átértünk Horvátországba. Ugyan a gyerekek fel-felébredtek, de alapvetően az alvás volt a jellemző… kivéve kinél ? Bálint nem aludt megint, persze. Ja, és Orsi sem. Tehát az egyébként is fáradt legkisebb megint renitens, és a váltó sofőröm sem pihen…

Már Szerbiában jártunk, amikor a hajnal első sugaraival napszámba indult a nép, kaszálni, miegymás. Így tettek azon rendőrök is, akik saját szakállukra kaszálták a gyorshajtókat, és így elém is kiugrottak egy kanyar után. Szinte futott a rend őre, hogy mindenképpen megálljak, de azt, hogy hogyan bírt sebességet mérni, nem tudom, hiszen a szűk ívű hegyi kanyarban egyszer csak előbukkantam. Állítólag 110 felett mentem, és ezt mutatta a lézerpisztoly is, de ez elég hihetetlennek tűnt, mivel egy meredek és kanyargós szakaszon haladtunk felfelé a kis Citroen Saxso-val, 3 gyerek tele csomagtartóval és tetőboxszal, szóval tudtam, hogy nem tökéletes a képlet, de állítólag volt valahol egy 50-es tábla, amit nem láttam, és annál tényleg többel mehettem. Egyértelmű volt, hogy pénz szerzésről van szó, és eljöve az alkudozás ideje. Nem vagyok tájékozott az útszéli lánykák és fijúcskák tarifáiban, de ez a (nem túl) szépszál huszár 400 EUR-ra tartotta magát, de ki kellett ábrándítsam, mert a 40 EUR-mat lobogtatva egyértelművé tettem, hogy nekem azért nem az esetem. Aztán lejjebb és lejjebb ment a tarifa, majd 90 EUR-nál búcsúztunk. Nem örültem igazán, de hát megyünk nyaralni, így nem engedtem magunkat idegesíteni az ügyön. Minden esetre jobban vigyáztunk, és jól is tettük, mert a következő 100km-es szakaszon kb. 6-7 (!!!) kaszást láttunk még, akik mind a mi 400EUR-ra várt, de szerencsésen elhajoltunk a lehetőségek elől. Azért a számuk megdöbbentett ezen a hajnali órán.

Mire kifogyott a benya, Orsival megreggeliztünk, és váltottunk tankolás közben. Próbáltam aztán aludni, de nem nagyon ment. Lehet, hogy ennek az volt az oka, hogy kizárólag egy pózban tudtam ülni a sok körém és alám zsúfolt cucctól, de lehetett az is, hogy Bálint hangot adott fáradtságának, és nem volt könnyű így ellazulni. Minden esetre mikor feladtam a pihenési szándékaimat, észre vettem, hogy egy órát veszítettünk a gps szerint. Ezt nem tudom hova tenni, mert elvileg követtük a kijelölt útvonalat, csak az iránytévesztést tudom gyanúba keverni, de Orsi nem olyan béna, én meg bizonyítékot nem láttam, szóval arra fogtuk, hogy más útra lettünk terelve. Volt ugyanis egy pár kilométeres autópálya szakasz, aminek hamar vége szakadt, és kis utakra lettünk terelve. Mivel az egész szláv világ egy folyamatos építkezés, és rom minőségű utak, kereszteződések és hasonlók szövevénye, egyáltalán nem tűnt újnak vagy furcsának, hogy ott nem folytatódik az út, úgy tűnt, hogy ezzel az 5km-rel vannak kész 15 éve, és már mindenki megszokta az állapotot.

Lényeg a lényeg, hogy csodaszép üde zöld erdőkön, meredek szirteken és szerpentineken át vitt az utunk hosszan, majd megérkeztünk egy olyan pontra, ahol egy szakadék körül körbe vitt a gps, majd vissza egy olyan pontra, ahol már voltunk, és ezt a kört örömmel megismételte volna velünk párszor, de túljártunk az eszén, és kitaláltuk, hogy merre kellene leválni erről a körforgásról. Itt visszacseréltük a sofőr szerepet.

Ennek az örömnek akkor szakadt vége, amikor a választott utacska egyre kisebbnek és kisebbnek kezdett hatni. A gps elvileg helyeselt az irányt illetően, de az út 2 sávosból egy sávossá vált, hihetetlen éles kanyarokat vetett, és nem nagyon volt patkája sem, ami csak azért tűnt vészesnek, mert jobb kézről szívó mélységként tátongott a szakadék, másik oldalról pedig hegy és erdő. Még ezzel sem bizonytalanodtam volna el így, de az út minősége –finoman szólva- hagyott némi kívánni valót maga után. Pontosabban: voltak szakaszok, ahol az aszfalt borítás megszűnt, és töredezett köves, kavicsos szakasz jött, de szerencsére mindenhol igen röviden, kb. úgy, mintha valami esőzés kapcsán egyszerűen a szakadékba csúszott volna egy kis útdarab. Óóó – mondom – engem ez nem ijeszt meg, láttam én már TV-ban ennél sokkal durvábbakat is Dél-Amerikában. Így tehát: nem ijesztett annyira meg, hogy visszaforduljunk. Az sokkal jobban zavart, hogy erre a szakaszra a gps több, mint 100km-t írt, és kb.: 30km/h –val tudtunk közlekedni, szóval erősen aggódtam, hogy mennyit veszítünk. Főleg ha rossz az irány, de mivel nem volt jobb ötletünk, és nem kellett időre menni, próbáltunk jó képet vágni a dologhoz, a hegy felöli oldala felé trapézoltunk az autónak, hogy ha billen, akkor se guruljon egyből, és haladtunk amerre a műszer is mondta.

Múltkor hatalmas esőben motoroztam Mo. déli határánál, és az egyetlen szembe jövő motoros nagyon magasra emelve integetett (ahogyan motorosok közt egyébként szokás is). A különösen magas integetés az lehetett az oka, hogy valami ilyen gondolat cikázott át az agyán: „Na, még egy fanatikus állat, aki ebben az ítélet időben motorozik. Én tudom milyen sz@r neked haver, sorstársak vagyunk, HELLÓÓÓ !!!”

Na, ezen a vad (reményeink szerint már Montenegroi), de teljesen jelöletlen, és látszólag Venezuelai tájon egyszercsak felbukkant négy motoros, és mind egyszerre integettek nekünk ilyen magasat… Egyből nem értettük, hiszen autóban ültünk, de aztán hátrafordulva láttuk, hogy magyarok. Akkor már késő volt megkérdezni, hogy honnan jönnek, mire számítsunk, megfordulni meg nem lett volna hely. Szóval mentünk tovább, és sokáig nem változott a terep. Aggasztóan lassan elfogyott 15km a fennmaradó 85 mellől, mikor eljutottunk egy határátkelőhelyhez, ami látszólag mindent megmagyarázott. Tehát ehhez a Pun háborúk idején elefántokkal bevehetetlennek bizonyuló hágóhoz hozott a mi kedves kis gps-ünk. Így egy kicsit optimistábbra váltottunk, de azt még most sem értem, ha ez egy nemzetközi összekötő út, akkor hogy lehet ilyen harmadik világbéli ?

Kedves pecsételő néni integetett Éduának, míg átlapozták az útleveleinket, majd ráküldtek egy igen gyengének tűnő fa pallós hídra, amin nem mertük átlépni a 10-20km/h-t, de látszólag ezt sokan megteszik napi szinten, mert egymás után jöttek szembe is. Az azért elgondolkodtató, hogy mi miért találkoztunk 2-3 autóval összesen a csigaként vánszorgó idő alatt, amíg legyúrtuk azt a pár kilómétert a szirt szegélyén ? Talán azok voltak a túlélők ? No mindegy, lényeg: hogy mi megúsztuk, és a másik oldalon a fő is zöldebb volt, és az út is szélesebb, így máris jobban voltunk. Azért hazafelé erre nem jönnék sötétben (ha tényleg erre kellett).

És ekkor jött egy újabb kis nehézség: a határ másik oldalán egy másik jugó volt utódállam képviselője ránk ragasztott egy éves érvényességű matricát, ami potom 10 EUR-ért volt kötelező a határ átlépés mellé, csakhogy az utolsó fizetős szakaszon minden centünk elfogyott, és csak egy 500-as bankjegy volt nálunk. Ez elég nagy címlet, pl.: Versailles-ban anno mindenféle belső motozás és festékrétegvastagság, geiger sugárzás mérés és hasonlók eredményeképpen voltak csak hajlandóak felváltani a helyi IKEÁ-ban. (érthetőbben: nehezen)

Hát itt sem tudtak vele mit kezdeni. ATM nem volt, bank kártyát nem tudtak elfogadni, 500-ast szerintem még nem is láttak, így nem csak az átváltás volt a gond, de szerintem a valódiságát is kétségbe vonták. Summa summarum: csak lekapargatták a matricát (ami aztán a kutya nem kért vagy ellenőrzött), és hagyták, hogy menjünk.

Itt egy csodálatos része következett az útnak. Először is szélesedett az út, és még felfestés is került rá, de nem ettől volt olyan csodás az élmény, hanem a vágtázó azúr színű hegyi folyó felett kanyargó utunk úgy volt a sziklákba vájva, hogy természetes sziklába vágott alagutak során mentünk egy órán át. Volt, hogy 100m hosszon 3 is volt. Kicsi, nagy , sötét és lyukacsosra faragott, stb. Lényeg, hogy eljutottunk, és egyre kijjebb jutottunk a folyó völgyéből, és így a tenger közelébe.

Ennél a pontnál el kell mondjam, hogy –ugyan még nem nagyon ismerem a helyi erők kulturális, vagy lelki felkészültségét, vendég várását, kedvességét, de ha csak az autó vezetési szokásokról kellene következtetéseket levonni, azt mondanám, hogy hihetetlenül primitívek.

Pár példa:
- én már gyerekkoromban megtanultam a hazai sofőr alapszabályt: „Jobb kanyarban csak a balf@sz előz”. Itt ez valszeg macsó virtus, de tény, hogy egyenesben záróvonal, jobb kanyarban szaggatott, egyéb esetekben a záró vonal melletti szaggatásra ráfestettek egy bizonytalan második vonalat, így nem tudod eldönteni, hogy épp szabad előzni, vagy dupla záró vonal miatt mégsem ? Minden esetre ha jobb kanyar van, akkor a bátraké a szerencse, és az kivétel. Főleg ha két autót előzöl, és közben szembe is jönnek, mert akkor az amerikai párbaj nyertese dupla pontot kap… szóval nem egy példát láttam erre.

- egyszer egy kisteher a seggembe tolt orral elkezdett rám villogni, hogy menjek már. Jelzem finoman, hogy azon kívül, hogy a megengedett 80-nal mentem a rendőröktől erősen mérgezett szakaszon, volt előttem közvetlenül még három másik autó, és nem volt előzni sem lehetőség. Mikor még közelebb jött a köcsög, és villogott, akkor ráijesztettem egy fékezéssel, amire még többet villogott, és dudált (szaporiságából azt deriváltam, hogy remegő kézzel), de jobban lemaradt, így legalább tudtam, hogy a csomagtartóba tett eper egy része megússza, ha mégis fékezni kell, és a kisteher nagy terhet kezd jelenteni a kis autónknak.
- a kereszteződések és körforgalmak szabálya: bátraké és gyorsabbaké az előny

Szóval elérkeztünk Podgoricába, ami már mindenképpen a célunk közelét jelentette. Ezt a helyet a szívembe zártam. Emlékszem annak idején a háború után, mikor Belgrádban jártam, már akkor is döbbenten figyeltük, hogy hogyan lehet egy város ilyen igénytelen, ótvar és nyomasztó. Akkor a háborúra fogtam, de a tavalyi látogatásomkor ismerőként üdvözöltem ugyanazt a hangulatot. No, ha Belgrád gáz, akkor Podgorica az ő nagyapja. Durván maszatolt betonból tapasztott repedező és máló lakótelep, rozsdás nyílászárókkal és kerítésekkel, folyamatos útfelbontásokkal (vagy még nem fejezték be?), nem működő lámpákkal, keresztbe álló autókkal a kereszteződésekben. Index nélkül álmosan padkáról a folyamatos forgalomba húzódó kivénhedt rozsdaverdákkal, ott felejtett konténerekből kisközértté és más trafikokká alakított üzletsorral, Dubai végeláthatatlan befejezetlen építkezéseihez hasonlóan: szürke por és barna homok, folyamatosan szálló porához és füstjéhez hasonló nyomasztó kietlensége az utcákon, hajléktalan külsejű zombik az út szegélyén, és így tovább. Persze nem tartottam városnézést, lehet, hogy rossz irányból mentünk át a városon, és egyébként egy Velence, de innen nem volt szexi. Egyébként is nyomasztónak élem meg a szláv és görög világ beton és rozsda kombinációját, de ez a település szimbóluma lehetne ezeknek.

Ekkor már eléggé el voltam csigázva a 12óra vezetéstől (súlyosbítva az előtte levő hetek fáradtságával), és a vinnyogó gyerekekkel egyetértésben már csak oda akartam érni. Sajnos Dénes barátom leírásának megfelelően valóban nem lehet haladni Feketehegyen. Ha valahol elől beáll a sorba egy teherautó, annak nincs helye félre állni, de egyébként sem érdekli, szóval mehet mindenki 40-nel. Így is volt. Szerencsére a gyerekek bealudtak. Mind. Ez megváltás volt nekik is, és nekünk is, hiszen mindenki a végét járta. És így lassan, de biztosan megérkeztünk Ulcinjba.

Azt persze el kell mondjam, hogy a táj csodás, és nem csak a hegyekben, de a tengerpart környezetében is a hegyláncok sziluettje, a mocsarak érdekes zöld növénytömege, a kék tenger, szóval minden szép és jó lenne, csak az az igénytelen és kaotikus beton és rozsda kontraszt ne lenne…

Az utazás filmjének utolsó kockáinak depressziós hangulata miatt elkezdtem abban is kételkedni, hogy hosszadalmas és részletes kutatásunk eredményeképpen választott szállásunk, és maga a tengerpart milyen is lesz.

Azt kell mondjam, hogy pesszimista gondolataim katalizálták ugyan az örömömet, de mindenképpen egy baromi jó helyet találtunk !!!

A negatív jelzőkkel megbombázott épületekhez képest a miénk új, és igényes. A –nyilván- régebbi hotel jelentős kertjében épített külön bejáratú apartman házai olyan új, légkondicionált és kulturált kis épületek, amire nem is számítottam. A frigóról én szedtem le a nylont, hogy elsőnek dugjam a hálózatra, a csapokon soha egy csepp víz vagy szennyeződés nem volt, és így van ez mindenen. Kellemes, és pompás. Ok, akkor a szállás jó lesz, van terasz, két háló, konyha, fürdő, de milyen a tenger ?

Kipróbáltuk. Várakozáson felüli !!!!!

Az apartmanjaink őrzött parkolójából az útra lépve egy beépítetlen zöld környezetbe jutottunk. Egy kb.: 100m-es gyaloglásnak eredményeképpen a strandon vagyunk. A finom homok ugyan nem korall liszt finomságú, sötét barna, de a könnyű szél hordja, szóval elég finom. A part kb.: 30m széles homok, emberek alig. Napernyők foglalják el a part szélességének 10m-ét, hosszának 70%-át, de ezek 80%-a kihasználatlan. Közte pallókból összeállított járda visz, tudtuk a babakocsit tolni, nem égett le a bőr a forró homok miatt a talpunkról.


Több féle napernyő stílust látni, csoportokban. Nyilván egy cég megvesz egy partszakasz bérleti jogát, épít egy büfét, és ehhez állít stílusban passzoló napernyőket és napágyakat. Ahol nincs is ilyen kiépítés, ott sorban a parton állnak a vízi mentő tornyok, ami számomra szokatlan, és így érdekes is. A napernyőket nem szoktam szeretni, de annyira kevesen vannak az emberek (szombat, június vége), hogy így még pozitív is, hiszen jelleget ad a partnak.

A víz meleg, nem kellett idő a megszokásához. Zöld zászló mellett a hullámverés játéknak a gyerekekkel már jó, felborítja őket, de nem jelentős. A homok finom és jól ásható, formázható. Növények és egyéb biológiai maradékok vannak ugyan, de nem zavaróak sétánál, látványuk esetenként gusztustalan ha valami fél halra találsz, de egyébként tök ok. Jobban zavart a szemét, ami nem zavaróan sok, de néha láttam a hullámok kifutásánál ott hagyott nylon zacsit, vagy hasonlókat. Nem volt „szemetes part” élményem, Bulgáriánál sokkal jobb, de nem tökéletes. A szárazföld irányába a parttól beljebb a szemét mennyisége nő.

A parton volt édesvizes zuhany, büfék, fagyi, ilyesmi, de nem láttunk egy éttermet sem így első nap a 100m –es séta során. Majd ha holnap nem leszünk így kidögölve, akkor jobban felmérjük.

Ja, a Velika Plaza nevű partszakasz (amin vagyunk) egyébként valami 13+km hosszú összefüggő part, szóval talán ezért nincs nagyon egymás szájában a tömeg. De ezt még teszteljük, ma csak szúrópróba volt.

Szóval landoltunk. Olyan fáradtak vagyunk, hogy a partról vissza alig tudtunk jönni, elhúztuk magunkat egy közértig, vettünk tejet, tésztát stb. Majd egy osztott pályás, középen pálmák sorát felvonultató úton (olyan, mint a híres filmekben, csak az elcseszett gagyi jelző rá a megfelelő… de ez így passzol, Montenegró nekem ilyennek tűnik, és ezért így bájos :-) találtunk egy pékséget, ahol vettünk valamit reggelire. És mivel étteremnek is mondták magukat, rendeltünk Sopszka Salit, meg sültkrumplit, meg grillhús mixet, amiből a sültkrumplit már nem készítettek, mert késő volt szerintük (kb.: 7ó), grillhúst még nem vállaltak, majd mégiscsak, és ez nagyon sok és finom volt 20EUR-ért két tálnyi. Kaptunk hozzá egy fél friss kenyeret is, ami viszont úgy fogyott el, mintha kámforrá vált volna. A kiszolgálás igen barátságos és segítőkész volt (erre nem számít az ember az autósok után), de az angol nyelv mindenhol probléma, felét értik, ha van valaki aki egyáltalán, az étlapon minden Montenegróijul van.

Szerintem ez a nyaralás baromi jó lesz a hely adottságai miatt, a parton nagyon jól elleszünk, a szállás tényleg közel a strandhoz, és a család és személyes elvárásainknak igen jó lesz. A parton szerintem lesz esély különleges fotókra is, bár a 3 gyerek ebben erősen korlátoz, majd meglátjuk.

A többi napon nem írok ilyen sokat, nem tudom szavakba önteni, mennyire hulla vagyok, de a mai sok élményt le kellett írni, hogy ne felejtsem őket.

2011. július 27., szerda

Balatonfüredi hétvége...

Orsi lement a gyerekekkel és Évivel Füredre egy pár nappal korábban mint én tudtam volna csatlakozni. Nagymamáéknak saját nyaralója van ott, és Orsiék családjukkal együtt, igen sok időt töltöttek ott minden nyáron, így gyermekkori emlékek sora tör rájuk, és ismét és újra vissza vonzza őket. A kert, az utca, ahol nagyokat lehet bringázni, a sétány, a móló, a strand, mind egy kupac program és élmény lehetőségét nyújtja most az én gyermekeimnek is.

Én csak szombaton tudtam utánuk menni motorral. Összekötöttem egy kis túrával az autópálya kihagyásával, de pont akkor mentem, amikor a díszmotor találkozó volt Alsóörsön, így szó szerint több volt az utakon a motor, mint az autó. Szép idő volt, és megérkezve nagyot sétáltunk a parton (szokás szerint).

Másnap Orsi volt osztálytársáékat látogattuk meg, akiknek az iskola évek után múló évek alatt lovardájuk lett Füredtől nem messze, csodálatos dombocskákkal, ligetekkel övezve. A srác lovas íjászatot oktat, és mi is így készültünk, de végül az íjászat elmaradt, csak beszélgettünk, és meglovagoltattuk az összes gyereket, meg engem :-)

Gábor és Évi (Orsi két tesója) is velünk volt. Gábor hozta Ábelt is. Az uncsitesók nagyon elvannak együtt, ahogyan annak idején Orsiék ugyanígy voltak az ő uncsitesóikkal. A lovaglás után a strandot látogattuk meg.

Ábelnek nem régen született öccse: Simon, aki egyre szebb, kerekebb, és kommunikatívabb. Érdeklődve pillogott a tájra, és a gyerekek örömmel incselkedtek vele.

A strand persze olyan jó hely, mint a mi gyerek korunkban, csak kicsit más felszereltséggel, de ugyanaz most is. Lehet apró fánkot kapni, lángost, kürtős kalácsot, fagyit, de van hinta, vízibicikli, játszótér, gumimatrac, és víz, nem is akármilyen: a Balaton... bár azt kell mondjam, hogy a gyermekeim ennek az ízére még nem éreztek rá.

A vízibicikli mindenképpen a legnagyobb móka volt. Gábor olyan energiákkal tud bohóckodni, amilyent magamból már nehezen szednék elő. A gyerekek védelmezték a várat a szörny elől, aki a legfurcsább pózokban bírt a vízbe bucskázni a várvédők csapásaitól, és ez a bérlés teljes idejére szóló fuldokló kacagást jelentett kicsiknek és nagyoknak egyaránt.

A strand után úgy döntöttünk, hogy kimegyünk a Koloska völgybe, ahol a forrás mellett, és az erdő szélén több szalonna sütő helyet alakítottak ki, hogy kényelmesen és kulturáltan tudjanak az emberek piknikezni.

Mázlink volt, mert egy csapat előttünk szedte a sátorfáját, és felajánlották nekünk a tüzüket, így azonnal kezdhettük az előre bepácolt húsok nyársra fűzését, és pirítgatását.

Tehát annak ellenére, hogy nem voltunk egyedül, mindenkinek jutott hely is, tűz is, és igazán kellemes volt a sütögetés. A gyerekek a magunkkal hozott bicajokkal közben nagyot kerekeztek. Nyaktörő tempóban gurultak le az enyhe lejtőn fékezés nélkül, és úgy vágtattak el a mellettünk focizó csapat tagok közt, hogy azoknak idejük sem volt felfogni az elhúzó srácokat.

Sajnos simán otthon hagytam az akku töltőmet, és rámtört a pánik, amikor állandó kapaszkodómból kifogyni látszott az áram. Mindenképpen megoldást kellett találjak, hiszen ott volt még a hétfő, amikor újabb programokat terveztünk, és tudtam, hogy vergődnék fényképező nélkül. :-) Szóval rácsörögtem Tibire, fotós barátomra, hátha tudja, hogy melyik fotósnak van hasonló töltője, mint nekem a környéken. Kiderült, hogy ők meg Tihanyban vannak Zitával, és nála van töltő, így összefutottunk velük is.

Ennek az eseménynek lehetett eredménye ez a kép, amin végre kiderül, hogy a gyermekeimnek apjuk is van. :-) (Köszi !) Átjöttek Füredre, és nyaltunk egy fagyit együtt. Tibi nagylelkű a lányokkal. Éduát megajándékozta egy szép lányos papuccsal, így lefizette a hercegnőt, aki így meggyőzhetővé vált egy pár közös képre.

Másnap felkerekedtünk, hogy a füredi szomszédunk kalandparkját meglátogassuk Tihany alatt. Az erdei kalandparkban nem volt túl sok gyerek pálya, de azokat mind kipróbáltuk oda-vissza, és a végén kiderült, hogy mindezt ingyen. Így még édesebb volt az élmény. :-)

Aztán Tihanyban sétáltunk egy rendeset. Elég nagy volt a hőség, és nehéz volt ingyenes parkolóhelyet találni. Meglátogattunk egy kis étterem félét a belső tó mellett, aminek nagy játszótér szerű kertje van, és a gyermekeink nagyon élvezték. Kis patak, füves domb alá épített étterem, drótköteles csúszda, játékok, tavacska, terebélyes fa törzse köré épített asztal/pad, stb. hangulatos.

Végigjártuk az apátságtól a víz felé néző sétányon keresztül a túristáknak kialakított sétányt, fesztivál is volt, minden árusnál megálltunk, apróságokat vettünk is. Bálintnak szélforgót, és hasonlókat.

A srácok kipróbálták a visszhangot, de nem voltak elég hangosak. :-) Emlékszem Gábornak pár évvel ezelőtt azért sikerült megszólaltatni a rejtélyes hangot, de torka szakadtából üvöltött hozzá.

Édua kapott arcfestést.

Tihany után visszamentünk Füredre, sétáltunk még egy közöset, vattacukor, kavicsdobálás (Bálint inkább kavics gyűjtés vonalon erős).

Később aztán hazamentünk, ahol én fájó búcsút vettem a szeretett sarjaimtól és a csinos gyártósortól, és visszakucorodtam a paripám nyergébe.

Páty felé rúgtatva eltűntem a horizonton, és lassan a sötét vette át az uralmat a szikrázó nap végén. Így múlt el a közös hétvége Füreden.

Kár, hogy nem lehettem többet a családdal, de már nem kell sok idő, és megyünk a hosszú közös nyaralásra Montenegróba.