Sellye, bicajtábor...

Minden évben szerveznek a szüleim bicikli tábort, nagyon régóta. Általában május elsejére esik, most kicsit eltolódott, de legalább jó időt mondtak. Én dolgoztam a hétvége felén, de a családom már előre ment Sellyére, Pécs mellé. Röpke 4 óra alatt le is értek, megpakolva biciklikkel és kismotorral a három gyereknek, és Orsinak.

Amikor elindultam utánuk, gyönyörű idő volt. Akkor vettem egy új fülhallgatót, ami olyan jól hangszigetelt, hogy 160-nál is csendesen szólt a zene a sisakomban, és nem zavart a szélzaj sem. Igazán élményszerű volt motorozni, még annak ellenére is, hogy autópályán mentem.

Az M6-ost nagyon szeretem, mert új, jó állapotú, üres, alig látni autót, így nem igazán veszélyes. Hátszelem volt, nem rángatott tehát a szél sem, jó volt. Megcsodáltam az autópálya korrupciós botrányainak táptalajt adó völgyhidat és bucka alá épített alagutakat, majd megérkeztem Pécsre. Nekem csak 2.5 óra volt az út, de szerintem Orsiék kerülőt tettek Sellye felé, ami még arrébb van Pécstől, a déli határvonal mentén.

A kis településen egy viszonylag jelentős fürdő is van, amit a többiek ki is próbáltak, de nem volt még az a kimondott strand idő sem, és a program sem erre fókuszálódott.

Sejtettem, hogy Marci fiam rájön majd, hogy van élet a támasztó kerekek nélkül is a drótszamár hátán, hiszen az egyiket már leszereltem, és gyakorlatilag két keréken tekert az utóbbi időben, csak a biztonság érzetéért maradt meg az egyik oldalsó kerék. Ahogyan gondoltam, az első körben le is került tehát, és innentől kezdve mindenki Marcit ünnepelte, ő meg le sem szeretett volna szállni a bringáról.

Megtanult tehát bicajozni, és így örömmel vett részt a kisebb túrákon. Amikor megjöttem, akkor indult épp a tábor a kempingből a fürdő melletti étkezőbe, ami kb. 300m-re volt, de mindenki bicajjal, mintha kötelező lett volna. :-) Talán csak én voltam a renitens, aki görkorcsolyára váltva másképpen gurultam.

A camping egyébként kedves hely volt, faházakban laktunk, melyeknek közös tornácán asztalok és padok sorakoztak, no meg a cangák. A nagy füves részen lehetett parkolni, focizni, grillezni, meg hasonlókat, de minden irányba voltak nagy üres területek. Aztán ott volt az állatos rész, ahol lovak, kecskék, és hasonló háziállatok nyújtottak látnivalót.

Estére még be kellett kapcsolni a fűtést, de nagyon jó volt így, és a gyerekeknek. Elmentünk fagyizni Marcival anyuval és gyerekkori barátnőjével: Esztivel, amíg Édua a sok kislánnyal bandázott.

Hazatérve a vacsi után kivonult a csapat a tábortűz mellé, ahol közös dalolásba kezdtünk.

Zoli zenész, bármit eljátszott, a lelkes csapat pedig nem véve figyelembe, hogy senki nem tudta a szöveget, és a dallamot meg képtelenek voltak követni, de nagy hangerővel vetették bele magukat a kórus éneklés örömeibe. :-)

Próbálkoztunk gyerek dalokkal is, de ezen az estén a kicsik nem voltak igazán együttműködőek, valószínű egymás társasága sokkal izgalmasabbnak bizonyult.

Lestük a tüzet egy darabig, aztán mi is nyugovóra tértünk. Reggel aztán nem túl szép idő köszöntött bennünket, de javulni látszott.

Először elmentünk a közértbe, hogy a biztonság kedvéért vegyünk nekem gumi kesztyűt, hogy hazafelé ha esne az eső, ne fagyjon le a kezem a motoron, de vásároltunk reggelinek valót is. Odafelé konvojban vittük a gyerekeket, akik bicajjal jöttek egymás után a járdán a közértig. Én görkorival.

Hazatérés és reggeli után a gyerekek a lovarda karámjánál csoportosultak, és simogatták a pacikat. Később mindenkinek lehetősége nyílt meglovagolni Sárit a fehér kancát. Édua nagyon várta, és nagyon komolyan vette a feladatot.

Peckesen utazott, és nagyon figyelt a lovat futtató bácsi minden tanácsára. Látszik, hogy ezt nagyon élvezi, szívesen lovagolni sűrűbben. Majd keresünk Pátyon kifizethető lovardát.

Ahogyan romlott az idő, elkezdtünk összepakolni, és tudtuk, hogy hazafelé nem lesz az az idilli körülmény, mint ide felé. azért indulás előtt még beterveztünk a nagy csapattal egy közös látogatást a helyi botanikus kertben.

Ugyan nem volt meleg vagy napsütés, a sok virág, és erdőszerűen nőtt fák különleges bújócskázós és fogócskázós élményt jelentett a csapatnak.

Nagyon sok volt a gyerek, így csapatokra oszolva bandáztak szerteszét a zöldben. Találtunk egy ferde törzsű fát is, amire mindenki fel akart mászni, és a felnőttek figyelme alatt egymás után hódították meg a hosszú törzset. Szegény fán fürtökben lógtak az ovisok.

Aztán volt egy terebélyes másik fa is, amit meg csak úgy értek körbe, ha a gyerekek nagy része körbe fonta. Ez is különleges élmény volt nekik, nekünk pedig szervező munka, mert azért ők nem olyan egyértelműen azt teszik, amit ilyenkor logikusnak gondolunk.

Az arborétumba még biciklivel mentünk, de a végén elkezdett csöpögni az eső, és menekülőre fogta a csapat. Mindenki sietve búcsúzott, és ezerrel visszatekertünk az indulásra felkészített szekértáborba.

Otthon külön procedúra volt felrángatni rám az eső ruhát, és a kesztyűmre az XL-es mosogató kesztyűt. Ketten segítettek, de így is kihívás volt. Amikor elkészültünk, az eső már javában szakadt, és így nem túl ideális körülmények közt indulhattunk el.

Azon az úton mentünk, amin Orsiék ide felé is eltévedtek, illetve kerülőt tettek, ami nem csak azért volt gáz, mert hosszabb volt, kanyargós és rossz minőségű, hanem azért is, mert tele volt pocsolyákkal, ami az esővel együtt az első pár kilométeren átáztatta a csizmámat.

Pécsen első dolgunk volt megállni egy OBI-nál, ahol vettünk egy gumicsizmát. Levettem a sajátomat, kiöntöttem a vizet belőle, és zoknit cseréltem, de nem sokkal lett jobb. A gyerekeknél is volt teendő, kis baleset és hasonlók, így eléggé káoszba fordult mindezeket az esőben megoldani. Egy McDonaldsban fújtuk ki magunkat, ahonnan ismét nekilendültünk. hazafelé.

Már az autópálya felcsatlakozásánál láttunk egy ijesztő balesetet, ahol az árokban fejjel lefelé feküdt egy kocsi összetörve, a látszólag veszélytelen környezetben. Ez mindenképpen óvatosságra intett, de a szénné kopott gumijaim ellenére kénytelen voltam gyorsan menni a pályán, hogy lefújja a szél a vizet a plexiről, és lássak, illetve ne párásodjon. Túlélő túra volt az a 3-3.5 óra hazafelé, végig szakadó esőben, a teljes esőruha ellenére is mindenem átázott, még a kesztyű alatt is a kezem, úgy értem haza, hogy mindenképpen kádba kellett merüljek, hogy ne legyek beteg, és el kellett lazítani a befeszült izmokat, hiszen a motoron nincs meg a torna esélye, minden tag fix helyen van, és a balesetveszély feszültsége ezt is fokozza.

Szóval nekem ez az út nem volt a kedvencem, és eléggé rányomta a bélyegét a hangulatomra, de azt kell mondjam, hogy a bicaj tábor még így is élmény volt, főleg a gyerekeknek a lovaglás, és a bicajozás miatt.