Montenegrói nyaralás, 1. nap

Hááát… az utazás napja mindig tortúra, hiszen ott a sok csomag, keresni a címet, és lebeszélni a félreértett foglalásokat, stb., de ez a mai másképpen volt nehéz. Kimerítő volt, hogy most a billentyűkig is alig látok. Azért írok, mert kértétek, de csak röviden…

Szóval már hetek óta várjuk az indulást, mert az utóbbi hetek-hónapok hétvégézések és túlórázások tömegét jelentette, és megváltásként jött a nyaralás.

Azt találtuk ki, hogy éjfélkor indulunk. Mivel az út 12-13 órát vesz igénybe, és idén a tavalyi vonatos megoldással szemben (ahol frissen érkeztünk az éjjeli alvás után) magunk vezetjük le az utat, ami egyszer kimerítő, másszor viszont a gyerekeknek beszíjazva várhatóan egy rémálom. Szóval azt találtuk ki, hogy éjfélkor indulunk, hogy munka után tudjak még vagy 5 órát aludni, a gyerekeknek pedig csak 4-5 óra aktív aszalódást jelentsen az út, miután átaludták a nagy részét.

Szerintem most sem csinálnám másképpen, de egy kis porszem csúszott a jól megtervezett gépezetbe. Bálint ugyanis nem volt hajlandó aludni, és késő éjjelig fürmölődött, és üvöltött amikor visszatettük az ágyába, pedig általában 8-kor letesszük, és alvás van nyugalomban reggelig. Most persze nem, és így mi sem nagyon tudtunk aludni.

Fél úton leköltöztem a nappali kanapéra, hogy ott kevésbé zavar, de az üvöltését a fejemre húzott kispárnán keresztül is élveztem, így 1-2 órát tudtam csak aludni. Ez ugyan megadta az illúzióját a kipihentségnek, de később egyértelművé vált, hogy ez nem a valóság.

Szóval elindultunk. Az autót már 1 nappal korábban előkészítettük, és este már csak az utolsó cuccokat szórtuk be., tehát nem kellett nagyon rámolni hajnalban, megfogtuk az alvó gyerekeket, betettük az autóba, és indultunk.

A gps mutatta az utat, forgalom nulla, időjárás ideális. Ráálltunk az M6-osra, amin kb. egy órát nyertünk a gps kalkulált időhöz képest, mert nem ismerte az M6 befejezésének a tényét, szóval haladtunk ezerrel. Még annak ellenére is, hogy az első 100km-t valszeg nyitott csomagtartóval tettük meg, ami egyszer csak jól felnyílt, és mint az Airplane (repülős katasztrófák) sorozatban, a nyomás különbség miatt, azonnal önálló életre kelt A4-es papírok tömege itt is előbújt rejtekhelyéről, és katasztrófa hangulatot árasztva tanácsolta a csomagtartó ajtajának biztosabb zárását. Pillanatok alatt átértünk Horvátországba. Ugyan a gyerekek fel-felébredtek, de alapvetően az alvás volt a jellemző… kivéve kinél ? Bálint nem aludt megint, persze. Ja, és Orsi sem. Tehát az egyébként is fáradt legkisebb megint renitens, és a váltó sofőröm sem pihen…

Már Szerbiában jártunk, amikor a hajnal első sugaraival napszámba indult a nép, kaszálni, miegymás. Így tettek azon rendőrök is, akik saját szakállukra kaszálták a gyorshajtókat, és így elém is kiugrottak egy kanyar után. Szinte futott a rend őre, hogy mindenképpen megálljak, de azt, hogy hogyan bírt sebességet mérni, nem tudom, hiszen a szűk ívű hegyi kanyarban egyszer csak előbukkantam. Állítólag 110 felett mentem, és ezt mutatta a lézerpisztoly is, de ez elég hihetetlennek tűnt, mivel egy meredek és kanyargós szakaszon haladtunk felfelé a kis Citroen Saxso-val, 3 gyerek tele csomagtartóval és tetőboxszal, szóval tudtam, hogy nem tökéletes a képlet, de állítólag volt valahol egy 50-es tábla, amit nem láttam, és annál tényleg többel mehettem. Egyértelmű volt, hogy pénz szerzésről van szó, és eljöve az alkudozás ideje. Nem vagyok tájékozott az útszéli lánykák és fijúcskák tarifáiban, de ez a (nem túl) szépszál huszár 400 EUR-ra tartotta magát, de ki kellett ábrándítsam, mert a 40 EUR-mat lobogtatva egyértelművé tettem, hogy nekem azért nem az esetem. Aztán lejjebb és lejjebb ment a tarifa, majd 90 EUR-nál búcsúztunk. Nem örültem igazán, de hát megyünk nyaralni, így nem engedtem magunkat idegesíteni az ügyön. Minden esetre jobban vigyáztunk, és jól is tettük, mert a következő 100km-es szakaszon kb. 6-7 (!!!) kaszást láttunk még, akik mind a mi 400EUR-ra várt, de szerencsésen elhajoltunk a lehetőségek elől. Azért a számuk megdöbbentett ezen a hajnali órán.

Mire kifogyott a benya, Orsival megreggeliztünk, és váltottunk tankolás közben. Próbáltam aztán aludni, de nem nagyon ment. Lehet, hogy ennek az volt az oka, hogy kizárólag egy pózban tudtam ülni a sok körém és alám zsúfolt cucctól, de lehetett az is, hogy Bálint hangot adott fáradtságának, és nem volt könnyű így ellazulni. Minden esetre mikor feladtam a pihenési szándékaimat, észre vettem, hogy egy órát veszítettünk a gps szerint. Ezt nem tudom hova tenni, mert elvileg követtük a kijelölt útvonalat, csak az iránytévesztést tudom gyanúba keverni, de Orsi nem olyan béna, én meg bizonyítékot nem láttam, szóval arra fogtuk, hogy más útra lettünk terelve. Volt ugyanis egy pár kilométeres autópálya szakasz, aminek hamar vége szakadt, és kis utakra lettünk terelve. Mivel az egész szláv világ egy folyamatos építkezés, és rom minőségű utak, kereszteződések és hasonlók szövevénye, egyáltalán nem tűnt újnak vagy furcsának, hogy ott nem folytatódik az út, úgy tűnt, hogy ezzel az 5km-rel vannak kész 15 éve, és már mindenki megszokta az állapotot.

Lényeg a lényeg, hogy csodaszép üde zöld erdőkön, meredek szirteken és szerpentineken át vitt az utunk hosszan, majd megérkeztünk egy olyan pontra, ahol egy szakadék körül körbe vitt a gps, majd vissza egy olyan pontra, ahol már voltunk, és ezt a kört örömmel megismételte volna velünk párszor, de túljártunk az eszén, és kitaláltuk, hogy merre kellene leválni erről a körforgásról. Itt visszacseréltük a sofőr szerepet.

Ennek az örömnek akkor szakadt vége, amikor a választott utacska egyre kisebbnek és kisebbnek kezdett hatni. A gps elvileg helyeselt az irányt illetően, de az út 2 sávosból egy sávossá vált, hihetetlen éles kanyarokat vetett, és nem nagyon volt patkája sem, ami csak azért tűnt vészesnek, mert jobb kézről szívó mélységként tátongott a szakadék, másik oldalról pedig hegy és erdő. Még ezzel sem bizonytalanodtam volna el így, de az út minősége –finoman szólva- hagyott némi kívánni valót maga után. Pontosabban: voltak szakaszok, ahol az aszfalt borítás megszűnt, és töredezett köves, kavicsos szakasz jött, de szerencsére mindenhol igen röviden, kb. úgy, mintha valami esőzés kapcsán egyszerűen a szakadékba csúszott volna egy kis útdarab. Óóó – mondom – engem ez nem ijeszt meg, láttam én már TV-ban ennél sokkal durvábbakat is Dél-Amerikában. Így tehát: nem ijesztett annyira meg, hogy visszaforduljunk. Az sokkal jobban zavart, hogy erre a szakaszra a gps több, mint 100km-t írt, és kb.: 30km/h –val tudtunk közlekedni, szóval erősen aggódtam, hogy mennyit veszítünk. Főleg ha rossz az irány, de mivel nem volt jobb ötletünk, és nem kellett időre menni, próbáltunk jó képet vágni a dologhoz, a hegy felöli oldala felé trapézoltunk az autónak, hogy ha billen, akkor se guruljon egyből, és haladtunk amerre a műszer is mondta.

Múltkor hatalmas esőben motoroztam Mo. déli határánál, és az egyetlen szembe jövő motoros nagyon magasra emelve integetett (ahogyan motorosok közt egyébként szokás is). A különösen magas integetés az lehetett az oka, hogy valami ilyen gondolat cikázott át az agyán: „Na, még egy fanatikus állat, aki ebben az ítélet időben motorozik. Én tudom milyen sz@r neked haver, sorstársak vagyunk, HELLÓÓÓ !!!”

Na, ezen a vad (reményeink szerint már Montenegroi), de teljesen jelöletlen, és látszólag Venezuelai tájon egyszercsak felbukkant négy motoros, és mind egyszerre integettek nekünk ilyen magasat… Egyből nem értettük, hiszen autóban ültünk, de aztán hátrafordulva láttuk, hogy magyarok. Akkor már késő volt megkérdezni, hogy honnan jönnek, mire számítsunk, megfordulni meg nem lett volna hely. Szóval mentünk tovább, és sokáig nem változott a terep. Aggasztóan lassan elfogyott 15km a fennmaradó 85 mellől, mikor eljutottunk egy határátkelőhelyhez, ami látszólag mindent megmagyarázott. Tehát ehhez a Pun háborúk idején elefántokkal bevehetetlennek bizonyuló hágóhoz hozott a mi kedves kis gps-ünk. Így egy kicsit optimistábbra váltottunk, de azt még most sem értem, ha ez egy nemzetközi összekötő út, akkor hogy lehet ilyen harmadik világbéli ?

Kedves pecsételő néni integetett Éduának, míg átlapozták az útleveleinket, majd ráküldtek egy igen gyengének tűnő fa pallós hídra, amin nem mertük átlépni a 10-20km/h-t, de látszólag ezt sokan megteszik napi szinten, mert egymás után jöttek szembe is. Az azért elgondolkodtató, hogy mi miért találkoztunk 2-3 autóval összesen a csigaként vánszorgó idő alatt, amíg legyúrtuk azt a pár kilómétert a szirt szegélyén ? Talán azok voltak a túlélők ? No mindegy, lényeg: hogy mi megúsztuk, és a másik oldalon a fő is zöldebb volt, és az út is szélesebb, így máris jobban voltunk. Azért hazafelé erre nem jönnék sötétben (ha tényleg erre kellett).

És ekkor jött egy újabb kis nehézség: a határ másik oldalán egy másik jugó volt utódállam képviselője ránk ragasztott egy éves érvényességű matricát, ami potom 10 EUR-ért volt kötelező a határ átlépés mellé, csakhogy az utolsó fizetős szakaszon minden centünk elfogyott, és csak egy 500-as bankjegy volt nálunk. Ez elég nagy címlet, pl.: Versailles-ban anno mindenféle belső motozás és festékrétegvastagság, geiger sugárzás mérés és hasonlók eredményeképpen voltak csak hajlandóak felváltani a helyi IKEÁ-ban. (érthetőbben: nehezen)

Hát itt sem tudtak vele mit kezdeni. ATM nem volt, bank kártyát nem tudtak elfogadni, 500-ast szerintem még nem is láttak, így nem csak az átváltás volt a gond, de szerintem a valódiságát is kétségbe vonták. Summa summarum: csak lekapargatták a matricát (ami aztán a kutya nem kért vagy ellenőrzött), és hagyták, hogy menjünk.

Itt egy csodálatos része következett az útnak. Először is szélesedett az út, és még felfestés is került rá, de nem ettől volt olyan csodás az élmény, hanem a vágtázó azúr színű hegyi folyó felett kanyargó utunk úgy volt a sziklákba vájva, hogy természetes sziklába vágott alagutak során mentünk egy órán át. Volt, hogy 100m hosszon 3 is volt. Kicsi, nagy , sötét és lyukacsosra faragott, stb. Lényeg, hogy eljutottunk, és egyre kijjebb jutottunk a folyó völgyéből, és így a tenger közelébe.

Ennél a pontnál el kell mondjam, hogy –ugyan még nem nagyon ismerem a helyi erők kulturális, vagy lelki felkészültségét, vendég várását, kedvességét, de ha csak az autó vezetési szokásokról kellene következtetéseket levonni, azt mondanám, hogy hihetetlenül primitívek.

Pár példa:
- én már gyerekkoromban megtanultam a hazai sofőr alapszabályt: „Jobb kanyarban csak a balf@sz előz”. Itt ez valszeg macsó virtus, de tény, hogy egyenesben záróvonal, jobb kanyarban szaggatott, egyéb esetekben a záró vonal melletti szaggatásra ráfestettek egy bizonytalan második vonalat, így nem tudod eldönteni, hogy épp szabad előzni, vagy dupla záró vonal miatt mégsem ? Minden esetre ha jobb kanyar van, akkor a bátraké a szerencse, és az kivétel. Főleg ha két autót előzöl, és közben szembe is jönnek, mert akkor az amerikai párbaj nyertese dupla pontot kap… szóval nem egy példát láttam erre.

- egyszer egy kisteher a seggembe tolt orral elkezdett rám villogni, hogy menjek már. Jelzem finoman, hogy azon kívül, hogy a megengedett 80-nal mentem a rendőröktől erősen mérgezett szakaszon, volt előttem közvetlenül még három másik autó, és nem volt előzni sem lehetőség. Mikor még közelebb jött a köcsög, és villogott, akkor ráijesztettem egy fékezéssel, amire még többet villogott, és dudált (szaporiságából azt deriváltam, hogy remegő kézzel), de jobban lemaradt, így legalább tudtam, hogy a csomagtartóba tett eper egy része megússza, ha mégis fékezni kell, és a kisteher nagy terhet kezd jelenteni a kis autónknak.
- a kereszteződések és körforgalmak szabálya: bátraké és gyorsabbaké az előny

Szóval elérkeztünk Podgoricába, ami már mindenképpen a célunk közelét jelentette. Ezt a helyet a szívembe zártam. Emlékszem annak idején a háború után, mikor Belgrádban jártam, már akkor is döbbenten figyeltük, hogy hogyan lehet egy város ilyen igénytelen, ótvar és nyomasztó. Akkor a háborúra fogtam, de a tavalyi látogatásomkor ismerőként üdvözöltem ugyanazt a hangulatot. No, ha Belgrád gáz, akkor Podgorica az ő nagyapja. Durván maszatolt betonból tapasztott repedező és máló lakótelep, rozsdás nyílászárókkal és kerítésekkel, folyamatos útfelbontásokkal (vagy még nem fejezték be?), nem működő lámpákkal, keresztbe álló autókkal a kereszteződésekben. Index nélkül álmosan padkáról a folyamatos forgalomba húzódó kivénhedt rozsdaverdákkal, ott felejtett konténerekből kisközértté és más trafikokká alakított üzletsorral, Dubai végeláthatatlan befejezetlen építkezéseihez hasonlóan: szürke por és barna homok, folyamatosan szálló porához és füstjéhez hasonló nyomasztó kietlensége az utcákon, hajléktalan külsejű zombik az út szegélyén, és így tovább. Persze nem tartottam városnézést, lehet, hogy rossz irányból mentünk át a városon, és egyébként egy Velence, de innen nem volt szexi. Egyébként is nyomasztónak élem meg a szláv és görög világ beton és rozsda kombinációját, de ez a település szimbóluma lehetne ezeknek.

Ekkor már eléggé el voltam csigázva a 12óra vezetéstől (súlyosbítva az előtte levő hetek fáradtságával), és a vinnyogó gyerekekkel egyetértésben már csak oda akartam érni. Sajnos Dénes barátom leírásának megfelelően valóban nem lehet haladni Feketehegyen. Ha valahol elől beáll a sorba egy teherautó, annak nincs helye félre állni, de egyébként sem érdekli, szóval mehet mindenki 40-nel. Így is volt. Szerencsére a gyerekek bealudtak. Mind. Ez megváltás volt nekik is, és nekünk is, hiszen mindenki a végét járta. És így lassan, de biztosan megérkeztünk Ulcinjba.

Azt persze el kell mondjam, hogy a táj csodás, és nem csak a hegyekben, de a tengerpart környezetében is a hegyláncok sziluettje, a mocsarak érdekes zöld növénytömege, a kék tenger, szóval minden szép és jó lenne, csak az az igénytelen és kaotikus beton és rozsda kontraszt ne lenne…

Az utazás filmjének utolsó kockáinak depressziós hangulata miatt elkezdtem abban is kételkedni, hogy hosszadalmas és részletes kutatásunk eredményeképpen választott szállásunk, és maga a tengerpart milyen is lesz.

Azt kell mondjam, hogy pesszimista gondolataim katalizálták ugyan az örömömet, de mindenképpen egy baromi jó helyet találtunk !!!

A negatív jelzőkkel megbombázott épületekhez képest a miénk új, és igényes. A –nyilván- régebbi hotel jelentős kertjében épített külön bejáratú apartman házai olyan új, légkondicionált és kulturált kis épületek, amire nem is számítottam. A frigóról én szedtem le a nylont, hogy elsőnek dugjam a hálózatra, a csapokon soha egy csepp víz vagy szennyeződés nem volt, és így van ez mindenen. Kellemes, és pompás. Ok, akkor a szállás jó lesz, van terasz, két háló, konyha, fürdő, de milyen a tenger ?

Kipróbáltuk. Várakozáson felüli !!!!!

Az apartmanjaink őrzött parkolójából az útra lépve egy beépítetlen zöld környezetbe jutottunk. Egy kb.: 100m-es gyaloglásnak eredményeképpen a strandon vagyunk. A finom homok ugyan nem korall liszt finomságú, sötét barna, de a könnyű szél hordja, szóval elég finom. A part kb.: 30m széles homok, emberek alig. Napernyők foglalják el a part szélességének 10m-ét, hosszának 70%-át, de ezek 80%-a kihasználatlan. Közte pallókból összeállított járda visz, tudtuk a babakocsit tolni, nem égett le a bőr a forró homok miatt a talpunkról.

Több féle napernyő stílust látni, csoportokban. Nyilván egy cég megvesz egy partszakasz bérleti jogát, épít egy büfét, és ehhez állít stílusban passzoló napernyőket és napágyakat. Ahol nincs is ilyen kiépítés, ott sorban a parton állnak a vízi mentő tornyok, ami számomra szokatlan, és így érdekes is. A napernyőket nem szoktam szeretni, de annyira kevesen vannak az emberek (szombat, június vége), hogy így még pozitív is, hiszen jelleget ad a partnak.

A víz meleg, nem kellett idő a megszokásához. Zöld zászló mellett a hullámverés játéknak a gyerekekkel már jó, felborítja őket, de nem jelentős. A homok finom és jól ásható, formázható. Növények és egyéb biológiai maradékok vannak ugyan, de nem zavaróak sétánál, látványuk esetenként gusztustalan ha valami fél halra találsz, de egyébként tök ok. Jobban zavart a szemét, ami nem zavaróan sok, de néha láttam a hullámok kifutásánál ott hagyott nylon zacsit, vagy hasonlókat. Nem volt „szemetes part” élményem, Bulgáriánál sokkal jobb, de nem tökéletes. A szárazföld irányába a parttól beljebb a szemét mennyisége nő.

A parton volt édesvizes zuhany, büfék, fagyi, ilyesmi, de nem láttunk egy éttermet sem így első nap a 100m –es séta során. Majd ha holnap nem leszünk így kidögölve, akkor jobban felmérjük.

Ja, a Velika Plaza nevű partszakasz (amin vagyunk) egyébként valami 13+km hosszú összefüggő part, szóval talán ezért nincs nagyon egymás szájában a tömeg. De ezt még teszteljük, ma csak szúrópróba volt.

Szóval landoltunk. Olyan fáradtak vagyunk, hogy a partról vissza alig tudtunk jönni, elhúztuk magunkat egy közértig, vettünk tejet, tésztát stb. Majd egy osztott pályás, középen pálmák sorát felvonultató úton (olyan, mint a híres filmekben, csak az elcseszett gagyi jelző rá a megfelelő… de ez így passzol, Montenegró nekem ilyennek tűnik, és ezért így bájos :-) találtunk egy pékséget, ahol vettünk valamit reggelire. És mivel étteremnek is mondták magukat, rendeltünk Sopszka Salit, meg sültkrumplit, meg grillhús mixet, amiből a sültkrumplit már nem készítettek, mert késő volt szerintük (kb.: 7ó), grillhúst még nem vállaltak, majd mégiscsak, és ez nagyon sok és finom volt 20EUR-ért két tálnyi. Kaptunk hozzá egy fél friss kenyeret is, ami viszont úgy fogyott el, mintha kámforrá vált volna. A kiszolgálás igen barátságos és segítőkész volt (erre nem számít az ember az autósok után), de az angol nyelv mindenhol probléma, felét értik, ha van valaki aki egyáltalán, az étlapon minden Montenegróijul van.

Szerintem ez a nyaralás baromi jó lesz a hely adottságai miatt, a parton nagyon jól elleszünk, a szállás tényleg közel a strandhoz, és a család és személyes elvárásainknak igen jó lesz. A parton szerintem lesz esély különleges fotókra is, bár a 3 gyerek ebben erősen korlátoz, majd meglátjuk.

A többi napon nem írok ilyen sokat, nem tudom szavakba önteni, mennyire hulla vagyok, de a mai sok élményt le kellett írni, hogy ne felejtsem őket.