Tehát úgy döntöttem, hogy elviszem az ékszereket Abu-Dhabiba az Egyesült arab Emirátusokba, mert (kicsit bonyolult) a Párizsi Louvre kiállítást idén visszamondta a szervező, nekünk meg benne állt az előlegünk, és a Londoni kiállításunk alkalmával a mindhárom kiállítás szervezését végző cég magyar nyelvű, nagyon színpatikus képviselőjével találkozva, a problémára ő Abu-Dhabit tanácsolta, amikor arra utaltunk neki, hogy Londonban a kereskedők azt mondogatták, hogy az ékszercipőink, ékszertelefon, táska és más őrült dolgok alapján az arab piac lehet számunkra alkalmas.
Leírom, hogy érzékelni lehessen, hogy mennyi szívás volt ezzel, mert a mai napig jelentős mértékben meghatározza a hangulatomat és az itt töltött időt, de kalandnak vagy tapasztalatnak sem rossz.
Tudni kell azt is, hogy nem egészen egy héttel az indulás előttre terveztünk és szerveztünk egy kollégámmal egy exkluzív opál kiállítást. Az a saját szervezés miatt olajozottabban ment, de az utolsó hetekben olyan nagyon sok dolgot kellett elintézni, és olyan sok már biztosnak tűnő dolog omlott össze (kiállítás napján mindent elöntő csőtörés, kiállítás hete előtt még mindig el nem készül meghívók, stb.), hogy a végén már csak egy nagy pihenésre vágytam volna. De hát az nekem nem megy, azonnal utána már összeszerveztem egy fotózást, amin a kiállításon kapott és további estélyi ruhákban és az ékszereinkben fotóztunk 5 modellt. Ennek szervezése is nem hétköznapi kapkodással járt, de úgy éreztem nagyon eredményes lett, mert gyönyörű képeket sikerült csinálnunk.
Az előző héten elindítottam a vízumot az Emirátusokba, aminek a lefutása 20 nap, de nekünk 2 nap alatt kellett. Kicsit izgultam is, hogy mi lesz (már nem is ragozom, hogy ott sem volt meg nálam minden, és szívtam, hogy végül megoldjam), de befizettük, bízva a jóban. A repülő jegyet is lefoglaltuk, de szerencsére kifizetni nem kellett még, bár garantálni nem tudták, hogy még meglesz a hely mire kiderül, hogy van vízum, vagy nincs.
Hétfőn kellett intéznem a vámot (korábban valahogyan nem volt erre időm), és az ékszerekkel, utazással kapcsolatos dolgokat. Elvileg a műhely már lekérdezte, hogy hogyan is kell intézni a vámot, amivel mindig a legtöbb baj van, de kiderült az első hívásnál, hogy még sem jó a hetekkel azelőtt letutizott cím, de sebaj, megmondták hova kell menni. Azért azt is felhívtuk, de ott is elutasítottak, de mondtak egy másikat. Azt is felhívtam, de elutasítás, tovább küldés, azt is, nem, másik, azt is, nem másik, és ezzel el is ment a délelőtt. Még jó, hogy nem személyesen mentünk egyből. Ez alatt összeraktuk az ékszereket, listát írtunk, és minden adatukat leírtuk. Mivel ebéd időig nem sikerült kideríteni, hogy hova kell menni, elindultam a Nehitibe (Nemesfém hitelesítőben van egy ékszer vám) személyesen, hogy a végére járok, és ez jó lépésnek tűnt, mert ott végre megmondták a tutit. Az Emirátusok nincs benne az ATA Carnet egyezményben, amit korábban már alkalmaztunk, így átmeneti exportot kell csinálni. Rohangásztam mint pók a falon, amikor kiderült, hogy van 2 órám a Nehiti engedély begyűjtésére, és még egy másik vám meglátogatására, ahol a nemzetközi elektronikus dolgot tudják intézni. Hogy ez miért nem megy a spec. vámon, azt nem tudom. Szóval Orsi az üvöltő gyerekkel a Nehitivel kűzdött étlen szomjan reggel óta, én a vámokon, s közben mindenkit hívtunk telefonon, mert úgy nézett ki, hogy nem tudjuk elintézni, hogy kijussunk. Eljutottunk a legfőbb emberekig, és könyörgésünkre mindenki engedett egy kicsit, de a Nehiti nem lépte át a határait, így bukfenc lett a vége. A Nehiti egy olyan szerv, aki levesz minket, mondhatnánk, hogy ellenőrzi az ékszerek finomságát, és ezzel fenn tart egy minőséget, de sok környező országában vagy nincs központi fémjelzés, vagy nem balkáni módszerekkel nyomják, és kulturált, illetve nem az a szokás, hogy tönkre teszik az ékszereket egy nagy kalapáccsal, hanem ellátják hitelesítő fémjellel, akár még Szlovákiában is, mintha autószalonban járnál. Nálunk itt is Apeh hangulat van.
Szóval kiderült, hogy a lefémjelzett ékszereinket, még egyszer meg akarják vizsgálni, s azokat is, amiket pont azért nem adtunk oda vizsgálatra, mert érzéketlenül tönkre tennének, hogy kiadják az engedélyt, hogy ok., ez bizony az, és vihetjük. Nem értem ugyan, hogy mi a fenére jó ez, mert lehetne műanyagból is, én csak kiviszem, megmutatom, és visszahozom, eladni nem gondoltam, nem is lehet egy ékszercipőt, csak személyre készíteni. De neeem, azt meg kell vizsgálni. Jóó, de gyorsan, mert 2 óra múlva zár a vám, és h nem tudjuk levámolni, másnap nincsenek, de nekem aznap megy a gépem.
Végül az lett, hogy a Nehiti újabb 100 000 Ft-ért nem vizsgálta be aznap már az ékszereket, és bezárt a vám. Próbáltunk az országos vámparancsnoktól egyéni engedélyt szerezni, hogy valahol vámoljunk ékszert, de leszartak, így lekéstük a repülőt másnap, és ezzel a kiállítás nyitó napját is, ahova a királyis család külön meg volt hívva. Ez nagy öröm, és sok idegroham volt, így tehát megalapozta az utunk hangulatát, a másnapi járattal indultunk el. Bécsben a vámon kaptunk egy pecsétet, és mosolyogva integettek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése