Tizenharmadik nap Dél-Francia országban

Vége felé közelít ez a nyaralás, és az újabb és újabb úti célok után most már azt nézzük inkább, hogy mik maradtak ki, és miket kellene még meglátogatni. Korábban keltünk a szokottnál, hogy hamarabb induljunk, mert sejtettük, hogy ma már kevesebb lesz a túrázni való, és bele szerettük volna szőni a terveinkbe a délutáni pancsolást és a helyi fesztivált, de persze másképpen alakultak a dolgok.

Reggel lementem a számítógéppel a recepcióhoz, ahol rendesebben van internet, hogy utána nézzek annak, hogy merre nem jártunk még. Találtam is pár olyant, ami érthetetlen, hogy kimaradt, meg olyant, ami egy irányban volt a tervezettel. A végére elég nagy kört tápláltam a gps-be. Rövid reggeli után el is indultunk.

Elsőnek egy kanyon felé vettük az utunkat. Egész meglepődtem, hogy ilyen előfordulhat a környékünkön, mert a látszólag egyenes felület vesz körül, ehhez képest a térképen nézve kb. a vonalunkban, mondjuk 20km-re a campingtől, már durva hegyi szerpentineken csavarodtunk felfelé, majd olyan éles vágásba leshettünk a kanyon aljára, mely már ijesztő volt. A kilométeres szélességű szikla hasadék alján –jelenleg- kis vízhozamú, gazdagon kanyargó folyón, százával úsztak a színes kajakok. Látható, hogy a kajak túra egy nagyon menő téma ezen a folyón, amely később a tegnapelőtti célt, a Pont du Gard-t  fogja elérni. A sziklaszirt szélén kanyargó hegyi úton sok kilátó sorakozott, ebből néhányon meg is álltunk, ahogyan a velünk zarándokló többi autós, motoros, és biciklis is.

Ennél a pontnál megállnék, és tennék pár elismerő szót a bringásokról. Nem véletlen azért az a Tour de France. Ezek azért durva utak bringás szemszögből. Nem kicsit meredekek, és nem kicsit hosszúak. Embert próbáló kihívás lehet végig tekerni rajtuk, és nem egy fanatikust látunk aki oda tévedt, hanem tömegesen bicajoznak itt is a franciák. Százával vannak a bicajosok ezeken a brutális terepeken, és emiatt visszavonom azt a gondolatomat, ami alapján első körben tréningező versenyzőknek gondoltam őket.

Nem, ezek biciklis nemzet. Náluk a biciklis ruha nem az egyetlen, amit megvesznek és megtesznek a biciklizés oltárán, hanem nagyon keményen sportolnak, az ország minden pontján, és minden viszonyok közt. Nagyon becsülendő.

A hosszas kanyargás után megérkeztünk a Pont d’arc-hoz, ahhoz a víz vájta lyukhoz, mely mára már hatalmas boltívként magasodik a folyó fölé, különleges látványt nyújtva, de egyben strandoknak helyet adva, és a kajaktúrák kiinduló pontjaként is funkcionálva. Számos camping is ráépült erre az iparra.

Mi csak egy képet akartunk készíteni minderről, de sajnos rá kellett jöjjünk, hogy a franciák ahogyan mindent, ezt is megvámolják. Kerítés és vámszedő vigyázott rá, hogy fizetés nélkül nehogy közel juss ahhoz a természeti képződményhez, amiért szerintem nem volna szabad pénzt kérni, ahogyan vízért, levegőért sem.

Lehet, hogy már én vagyok kiélezve erre, mert mindenhol a világon vannak olyan különleges helyek, ahova a belépő pénzbe kerül, de itt minden. Ha a hegyekben, elhagyatott helyen is van, akkor is biztosan számíthatsz rá, hogy mélyen a zsebedbe kell majd nyúlni.

Ok, ez azért nem volt olyan elhagyatott, elég sok embert vonz a vidék. Azért egy kilátó pontról készítettünk pár képet, de nem volt egyszerű, Bálint beverte a hisztit, mert sétálni kellett, de a többiek sem voltak igazán jól a hegyi utak után.

Innentől aztán folytattuk az utunkat Montelimarba, amelyik egy olyan kisváros, amit a nugátnak a hazájának mondanak. Hogy tisztább legyen a kép, ami nekem nem volt az, a nugát nem egy csoki fajta, hanem egy olyan édesség, ami valami mézes, édes, mogyoróval, pisztáciával, mandulával dúsított habszerű cucc, ami tehát világos és színes, édes krém, amit megkeményedés után szeletelnek csoki szerűen, vagy bonbonszerűen. Orsi nagyon szereti, így ide el szerettünk volna menni, hátha láthatjuk, hogyan is készül.

Út közben különleges tájakon járkáltunk, eleinte hegyi szerpentinen, majd tarka ültetvényeken, barack, szőlő, levendula, búza közt. Vicces, hogy otthon azt a tihanyi levendula mezőt ennyire számon tartjuk, miközben megtalálni sem nagyon lehet, közben itt akármerre megy az ember, mindenfelé levendulamezők jönnek szembe.

Vannak amiket gondoznak és rendben vannak, és vannak, amelyek vadon nőnek. A hegyről ereszkedve lila a völgy egy nagy hányada, és nem kell keresni őket. Úton, út félen szembe jön, és sokkal gazdagabbak, mint a kijelölt „levendula túrákon”. Minden esetre szép és különleges élmény ilyen tájon utazni.

Aztán egyszer csak egy apró faluba értünk, amin keresztül vezetett az utunk. Elsőre azt tűnt fel, hogy nagyon jó állapotú várromok magasodtak hirtelen a völgy fölé. Aztán elakadtunk kicsit, mert olyan keskeny utak vezettek rajta keresztül, hogy a kétirányú forgalom egy ponton épphogy képes volt egymás mellett elmenni mindenféle manőverezés árán.

Majd kis utcákat láttunk, amik a sima sikátoroknál is karcsúbbak, meg éhség is megfogalmazódott már, szóval megálltunk. Amíg Bálint aludt, mi a kis téren lévő apró étteremben rendeltünk valamit, és fényképezgettem. A kis falu nagyon csendes volt.

Olyan utcákat találtunk, amelyeket korábban már magánudvarnak, vagy pincelejárónak néztünk, de mégis folytatódott, és még tovább folytatódott. Találtam nagy szitakötőt fotózni, kislányt fekve a bejáratuk kövén, és magányosan játszva, öreg szikkadt faajtókat, mindenféle kis finomságot.

Közben Orsi és a gyerekek ettek valamit, vettünk levendula mézet, és felébresztettük Bálintot, hogy együtt tegyünk kisebb túrát a régi romok, és karcsú utcák közt. A kedves kis települést elhagyva aztán Montelimar következett.

Már reggel is találkoztunk jelentősebb dugókkal, amit francia sajátosságnak gondoltunk (ahogyan az már az Asterixben és Obelixben is látszott), de ennek igazi oka inkább a szombati piaci forgatagban lehetett. Montelimarban is piacra bukkantunk.

A hosszú platánfasorral szegélyezett park szegélyén leparkoltunk, és sétáltunk egyet a kirakodók közt. Itt aztán nagyon sok mindent kínáltak a helyiek. Ínycsiklandók, de elég borsosak voltak nekünk, így csak csínján vásárolgattunk.

Levendula termékek, péksütemények, sajtok, mézek, macaron változatok, nugát változatok minden mennyiségben, porcelánok, festmények, dekor cuccok, bonbonok, nugát forma ékszerek, és mindenféle érdekesből épült színes forgatag.

Kicsit bementünk egy játszótérre is, kicsit sétáltunk, kicsit kerestük a nugát múzeumot és egy miniatűr múzeumot is, amiket annyira kitábláznak, hogy félútig sejted merre lesz, de megtalálni már képtelenség, szóval kihagytuk.

Szerencsére még mielőtt beértünk a centre ville-be, rátaláltunk egy nugát készítő műhelyre is, ahol bevásároltunk az édességből.

Először azt hittük, hogy bezárták már a kis üzemet, mert olyan elhagyatott volt, kopottak a táblák, lepusztult az épület, de végül megpillantottuk az ouvert táblát (nyitva), és megkíséreltük a bejutást.

Az egésznek erősen Állami Pénzverő, és más hazai állami csődszéli üzem hangulata volt. Régi gépeket állítottak ki az előtérbe, és egy eladó tér volt még, ahol egy idősödő hölgy szolgált ki.

Ugyan csak franciául tudott, de próbáltam megtudni, hogy megtekinthető-e a munka ? Úgy tűnt, hogy a folyamatot nem nagyon lehetett látni. Kár, de ennek ellenére is azért nézelődtünk, és válogattunk.

Mire eljutottunk a Montelimar project végére, már elég késő lett.

Innen még egy kisebb körúttal mentünk volna haza egy levendula körúton, és egy érdekes pontot kiszemelve, de ezt végül kihagytuk, és a gyorsabb úton mentünk haza, fele idő alatt.

Itthon vacsiztunk a Montelimar mellett vásároltakból, majd előre fürdettünk, és utána mentünk le megnézni a Mornas –i fesztivált.

A falu amelyikben elvileg laktunk, eléggé kiesett, mert mi a hegyoldalban lakunk, ez pedig a főút mellett van. Nem kell rajta átmenni, nem esik útba, bármerre is indulunk, így most kifejezetten emiatt mentünk le. A behajtás le volt zárva, így leparkoltunk, majd átsétáltunk a fesztiválon, ami egy színpadot jelentett, körben pedig az utcára kitett, a helyi kávézó és éttermek asztalaiból.

Volt egy táncoktató rész is, ahol közös koreográfiát tanultak a vállalkozó kedvű falusiak. Amikor mentünk, mambót (asszem), amikor vissza, akkor valami speciális tánc félét. Elég jól nyomták, de olyan kis civil ügyetlenséggel. A két időpont közt mi felsétáltunk a falu magas hegyszirtjeinek tetején álló erődítményhez.

Meglátogattuk a helyi középkori templomot és temetőt a kis híddal ami az út fölött össze kötötte a régi temető két felét, és felmentünk volna a várhoz is, de az le volt az este okán zárva, hiszen nem volt aki ilyenkor vámot szedjen, és akkor ne is menj be. Nem is mentünk, és azon az áron nem is fogunk másnap sem, ami ki volt írva. Sétáltunk az utcákon még, a gyerekek nagyon jó kedvűen szaladgáltak és bohóckodtak, Bálint észre sem vette, hogy gyalogolnia kellett, sőt, meredek emelkedőn.

A kis falunéző túra után hazatértünk, és bealudtunk.