Jól indul az év...

Nem szeretek visszajárni már megismert helyekre, mert olyan sok látnivaló van a világban, és olyan kevés a szabadidő, hogy minél több irányba szeretnék járni. Mégis van pár hely, ami újra és újra visszahív. Ilyen a Szigetköz, és ilyen Szlovénia.

Kicsit eltévedtünk a gps hülyeségének meghajolva... :-)

 Valójában nem is ide akartunk idén télen jönni síelni, de egy baráti házaspárral lebeszéltük, hogy hova és mint, ennek megfelelően formáltuk a terveinket, és az utolsó pillanatban lemondták, amivel persze minden tervünket felborították árban, helyszínben, szállásban, stb.

 Ezért a már bevált szállásaink egyike felé vettük az irányt, ami ugyan kicsit szűkösebb és drágább, mint amit terveztünk, de kisimulnak a ráncok, amikor megérkezik az ember abba nyugalomtól és csendtől hangos, természethez oly közeli, szépséges környezetbe, ami már vagy 20 éve elrabolta a szívemet, és a családomét is.

 Sugi mamával és a gyerekekkel bepakoltunk a kisautónkba, betettük a sífelszerelést, és a tavalyi sikerélményen felbuzdulva, már annak biztos tudatában, hogy nem csak a gyerekek oktatása, de a közös szórakozás miatt megyünk, tele voltunk várakozással.

 Sajnos nem volt annyi hó, mint amennyiben reménykedtünk, sőt kb. semennyi hó nem volt, de tudtam, hogy a Bohinji tónál magasba törő sílift olyan magasra kapaszkodik, hogy ott már mindenképpen lesz.

 Így is volt. Alul semmi hó, kellemes langyos meleg, fenn pedig összefüggő hóréteg. Ennek megfelelően a gyerekek máris készen voltak a siklásra, de még felszerelést kellett bérelni, hiszen náluk minden évben újat kellene venni, így ezzel nem bajlódunk, és nem cipekedünk.

Jó kis előjel volt, amikor a felszerelés bérlését követően azt a mentőhelikoptert leshettük, aki valaki póruljártért érkezett a pályára.

 De utána (kis gimnasztikát követően) a nagyobbak már kérdés nélkül siklottak, mintha csak tegnap hagytuk volna félbe. Bálint ekkor kérlelhetetlenül kihisztizte, hogy neki is legyen sífelszerelése, és együtt már könnyedén követhettük a nagyokat.

 A síeléshez persze hozzá tartozik a tejszínhabos forró csoki, és az sem baj, ha az ebéd is mellé csúszik. Ezért aztán a közeli turista házban töltöttünk egy felszabadítóan kellemes fél órát, melegedve, iszogatva, eszegetve, pihengetve.

 A következő napokon úgy próbáltuk alakítani, hogy Bálint ne legyen a napi sí program része, mert ő azért még nem jön magától, így az egész családot korlátozná. Hol Orsi, hol Sugi mama volt vele tehát, és így alkalmunk volt a nagyokkal sokat gyakorolni.

 A gyerek pályát követően aztán átmerészkedtünk a meredekebbekre is, ahol persze a felvonók sem olyan egyszerűek. Egy egészen meredek, bár rövidebb, és egy hosszabb, de lankásabb piros pálya közt ingáztunk főleg, és mindkét lurkó szépen haladt.

 Néha persze elestek, és akkor gyakoroltuk a felállást, a bakancs talpról és a nyakunkból a hóeltávolítást,amik mindegyike elég szokatlan, és bonyolult művelet egy csúszós, ferde talajon, de ezek nem szegték hosszú távon a síkedvet, aminek nagyon örültem. Sokan már az első ilyennél feladták volna.

 A kakaózás, ebédelés, nassolás, pihenés, összegzés, sztorizás, minden nap nagyon jól esett.

 Mindenki elmeséli ilyenkor, hogy mik a legnagyobb élmenyei, melyek voltak a legkomolyabb kihívások amikkel szembesült, mi pedig próbáljuk őket elméleti síkon is oktatni, meg vicces történetekkel biztatni. Valójában pompás a hangulat, szóval nagy szükség nincs a bátorításra.

 Szegény Marcit néha tényleg elkedvetlenítette egy kiló porhó illetlen helyekre hatolása miután az orrával rajzolta fel a pályára a nyomát, de ezeket a rövid intermezzo-kat szerencsére hamar feledtette a száguldás.

 Szóval hó volt. A pályán egészen rendesen, a völgyben semmi. Nem tudtuk megismételni a tavalyi hóangyalos, hóember építős, csöndes éjben roppanó lépős kergetőzős estéket, de így is szerettünk sétálni az éjszakában, és a reggeleken is a közért felé, vagy sétára menve.

 Edyék, a házigazdáék mindenféle házi készítésű ital különlegességekkel vártak érkezésünkkor, és később is több esetben volt módunk belekóstolni a finomságaikba, amit Édua épp az imént említett a képeket nézve. A közértben is helyi finomságokat kapni a szokványosak mellett, amiket mi nagy élvezettel próbálgatunk.

 Minden alkalommal van egy kis kulináris élményem, mert itt sokkal természetesebbek az ízek, mint otthon. Kis túlzással azt lehet mondani, hogy a helyi terelőktől vásárolunk, akire -gondolom- rászól a szomszéd, ha nem az igazi a termék, és ezért nem a térfogat növelők, a természetazonos aromák és színezékek, illetve a tartósítószerek jelölik ki az utat, hanem kb. természetes az eredmény. És ez érződik. Vagy legalábbis van különbség.

 Ami viszont -mióta megtaláltuk azt a kis éttermet anyósomékkal- már második évben tényleg komoly gasztronómiai élmény nekünk, az a kis erdei étterem, ahova idén is visszamentünk. Nincs közel a szállásunkhoz, mert egy órányit kell hozzá autózni, de a tavalyi sikeren felbuzdulva elhatároztuk, hogy hazafelé menet -amikor kevésbé esik ki- csak elmegyünk már ismét kipróbálni.

 A kis étteremben egy házapár süt-főz és felszolgál. Ismét egy konstelláció, ahol a saját arcukba kapják a kritikát, így inkább jót csinálnak, és barátságosak, és ennek meg is van az eredménye, a visszajáró vevő. Pl. mi. :-) Azt viszont nem tudtuk, hogy egy pompás kis tavacska van a hely közvetlen közelében.

Nagyon rövid erdei sétával jutottunk el egy álomszép tavacskához, amit havas hegyek vettek körbe. A türkiz színű vizet átvilágította a nap, fapallós járda keretezte, és kacsák úszkáltak rajta, melyek lelkesen zabálták a nekik már mások által odakészített, etetésre bedobálható finomságokat.

Megmásztuk a kilátót, megetettük az állatokat, és hosszan csodáltuk a szépséget, majd vissza ballagtunk az étteremhez, ahol rendeltünk. Akkor támadt az az őrült ötletem, hogy amíg Sugi mama vigyáz a gyerekekre, mi Orsi anyuval kiszaladhatunk még egyszer a tópartra, és készíthetünk pár képet.

Kicsit meg is lepett, hogy mindenki készséges volt, és sikerült nyélbe ütni a dolgot. Természetesen az elhagyott tóhoz épp ekkor talált oda egy pár fős másik társaság, de miután leléptek, az én asszonykám, páratlan szépségű mátkám, gyors mozdulatokkal vetette le magáról a téli öltözéket, és fel a nyárias estélyi jellegű ruhát a piros körömcipővel egyetemben, hogy a férje őrült ötleteihez hozzájárulhasson. Köszönöm neki innen is.