A kapu előtt egy Ford Fiesta és egy Ford hmmm… dobozos egyterű állt. Az árkülönbség nem volt vészes, így a nagy mellett döntöttem, ami kiderült, hogy tényleg nagyon nagy. Benn ülve, még maradt egy fél méter a fejünk fölött. A 3db gyereke ülés (amit külön kértem) elfért egymás mellett. A csomagtartóban két, oldalról lenyitható további ülés is volt, és a csomagtartó két szárnyú, így a babakocsit összecsukás nélkül tettem be, és választhattam, milyen irányban. Szóval nagy autót hoztak, oldalain toló ajtók, amiket szerettem volna mindig is kipróbálni, és valóban szeretni való találmánynak bizonyultak. Az autó egyébként igazi Ford, ronda, kopogós műanyag borítás, fapados és design mentes, de a célnak megfelel. Nem tudom mennyit használták, nem régi modell, de elégé elkopott a belső. Sebaj, jó lesz.
A gyerekek beültek, mi kitöltöttük a dokumentumokat, beejtettük a rakományt a raktérbe, és elindultunk. Azt hittem messzire megyünk, így nem is figyeltünk ahol kellett volna, és vissza kellett fordulni, egy plusz 20 percet ráverve az előirányzottra. Primorskoban egyből megtaláltuk a csúszda parkot, és le is parkoltunk a közvetlen mellette álló utcában. A létesítményben alig voltak. Küldtünk egy üzenetet Tibornak, aki elvitt minket anno az állomástól a szállóig, és ő mint egy jó tündér a csilingelésre, azonnal meg is jelent. Hamarabb ért a bejárathoz, mint mi a szomszéd utcából. Kedves volt tőle, hogy még ő volt aki oda teleportált az általunk ott felejtett cuccal, és nem nekünk kellett érte menni. Rövid beszélgetés után kiderült, hogy 2 órával később már olcsóbb a belépő jegy, és ha el akarjuk tölteni az időt: tud egy rejtett partszakaszt, amit ha van kedvünk meg is mutat, és ismét áldozva az idejéből. Nagyon hálásak voltunk érte.
Ment előttünk, és vezetett. Rettenetes volt az út, biztosan szétfagyott a tengerparti klímában. Néha felfelé is néztünk, mert bérelhető sárkányrepülővel kanyarogtak felettünk, és ez a gyerekeknek nagyon tetszett. Tibor megmutatta a saját szállójukat is, majd elvitt a partra, amihez kalandos erdei úton kellett oda találni. Egyszer csak megálltunk, búcsúztunk, köszöntük a jóságot. (Tibort mindenkinek ajánlom, nagyon jó fej és önzetlen.) Kiszállva találtunk egy meredek beton lépcsőt, amin eljutottunk a parti sziklákig. Az ott hagyott búvárpalackok jelezték, hogy már mások is strandolnak a környéken, és kicsit szökdécselve a peremeken felmértük, hogy hol lehetne letáborozni. Sajnos sehol. Így hát megcsodáltuk a szikla képződményeket, a tiszta vizet és élő világát, majd a vissza érkező búvárokat, és felszerelésüket, majd visszamásztunk az autóhoz, és átmentünk egy közeli strandra.
Ez ugyancsak az erdő szélén nyílt, nem voltak (nagyon) sokan, és a telepített napernyőnk árnyéka közvetlen a tenger szegélyére vetült. A homok finom szemcsés volt, és forró. A gyerekek megtanultak napernyő árnyéktól árnyékig futni, vizes homokból várat csöpögtetni, Bálint homokot enni, Orsi kipróbálhatta milyen is csöpögtetett homokpakolás alatt feküdni, sőt még Bálint is belekóstolhatott ebbe, majd kiballagtunk a közeli strand büféhez, és falatoztunk.
Angolul nem tudtak ugyan, de lelkesek voltak, és a mostmutasdmeg itt is eredményre vezetett. Milyen jó is, hogy anno tanultam Oroszt. Mire vissza szálltunk, hogy meglátogassuk a csúszdaparkot, Bálint már majdnem aludt, így babakocsistul betettük a csomagtartóba, Orsi mellé ült az egyik lehajtható széken, és kiparkoltunk. Most jöttem rá, hogy egy élő tolató radar mekkora segítség az erdőben. Mától Orsi csak a csomagtartóban utazhat.
Visszagurultunk tehát az aquaparkhoz. Egyből kiderült, hogy azért voltak kevesen délelőtt, mert mindenki az olcsó időszakot várta. Most tele volt, és kinn is masszív sor várt. Szerencsénk volt, mert a jegyirodánál elfogyott a visszajáró, és csak az mehetett, akinek éppen annyi pénze vagy kártyája volt. Így nem kellett sokat várjunk, és már benn is voltunk.
A gyerekek ujjongása és a következő fél óra bármilyen áldozatot megért volna. Egy nem nagy területen próbálgatták a gyerekeknek épített színes csúszdákat, én pedig Bálint álmát vigyáztam. Sokáig aludt, így Orsi viszonylagos nyugalomban aggódhatott a testi épségükért. Később még körbe járták a többi csúszdát is, és eddigre felébredt az öcskös is. Átköltöztünk egy kevésbé hangos részre, és míg játszottam a legkisebbel, anyu még vitte egy körre a srácokat… de már fáztak, és egyre éhesebbek voltak.
Primorskót elhagyva elég gyorsan elértük Sozopolt a 99-esen. Bementünk a parti sétányra, végig rángattuk a gyerekeket minden olyan mellett, aminek a megvásárlásáért vagy kipróbálásáért könyörögni érdemes, és ettünk egy gyrost Édua kérésének megfelelően, és egy csomag kis fánkot, Marciénak megfelelően. Mi is toltunk valami túlédes óriás palacsintát, ami után jól jött az egész nap hevített víz, hogy kimossa a maró cukormázat a szánkból, de megvolt a vacsi. Hurrá, nyaralunk ! (De most tényleg, a nyaralás ilyen, és ez így jó !)
Innen elsétáltunk még minden olyan árus mellett, akinél érdemes volt folytatni a nézelődést és könyörgést, mi pedig gonosz vigyorral tudtuk a gyerekeket nemleges válaszokkal helyre tenni. Azért talán kaptak valami egy levás hajgumit, s mentünk a közért felé. Játszótér és vásárlás, autó, haza.
Otthon még felemeltem a kapuőrnek a belépő kártyánkat, de elnéző mosollyal legyintett… gondolom arra célzott, hogy kb. nincs rajtunk kívül lakó, tehát még jó, hogy megismer. Mindenkinek integettünk (Stoiannak már messziről), és elvittük az apró népet aludni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése