Nem kezdődik úgy nyaralás, hogy ne lenne előtte rettenetes hajtás, hogy még minden el legyen rendezve az itthoni dolgokkal. Ez persze éjszakázást és kihajtást jelent, de túl vagyunk rajta. Persze megint nem értem haza a gyerekek altatására, és hajnalig fenn voltam, hogy mindazt amit a többiek már előkészítettek maguknak, azokat én is megcsináljam, meg persze még azokat is, amiket a meló az utolsó pillanatban megkövetel.
A késői ébrenlét után korai kelés következett. Volt egy fél órám, hogy fotózzak még pár ékszert, s mire elkészültem, a család már ébren volt, felöltözve, és vigyázzban állva, és engem sürgetve, hogy menjünk már. Ebben nagy a különbség az én családom és Orsié szokásai közt. Mi mindenhonnan elkésünk, ők meg mindenhol ott vannak egy órával hamarabb… No, tehát elindultunk Pátyról a Keletibe majd 2 órával az indulás előtt, hogy biztosan ott legyünk, bár mindezt nem a ráhagyott idő nyugalmával, hanem idegességben, mi nem tetszett, de így szeretem őket, és ezért vidáman, tudatában annak, hogy megyünk NYARALNI.
Gábor (apósom) nyugodt tempóban haladt az úton, a 3 gyermek vidáman és izgalommal telten csücsült a hátsó ülésen anyuval, én meg rögzítettem a lényeget kamerán. Elértük a Moszkva teret, ahol parasztgyerekeknek kijáró újdonságként hatott a családomnak a metrózás, amit –valóban- nem nagyon szokhattak meg tőlünk az utóbbi években. Éva (anyósom) igen kedvesen előttünk indult (busszal), hogy nekünk segítsen a metrón. Szó mi szó, erre ezúttal szükség is volt, mert nem csak a 3 gyermek volt a nehézség tárgya, hanem az a rettenetes mennyiségű cucc, ami miatt elvetettük a repülővel való utazást is. Édua és Marci, gyereknap alkalmára kapott koffereiket és hátizsákjaikat hozták, Marcinak Villám McQueen figurás (verdák), Éduának Tündéres, pont olyan színekben, amilyen öltözékben szerettek volna jönni. Szóval ők nagyon stílusosan nyomták. Mi nem. Orsin nagy vázas hátizsák, babakocsi, oldaltáska, nálam pedig bazikoffer, meg bazi fotós táska (aki még nem látta, annak elmondom, hogy koffer méretű az is, de hátizsákként is hordozható. Ezen függesztve egy állvány, a karomon meg még egy. Szóval meg voltunk pakolva, és nem volt olyan nagyon egyszerű manőverezni ezzel, de Éva segítsége jól jött, illetve a gyerekek is szépen viselkedtek.
Hogy mennyit változott ez a metró az utóbbi 10 évben… a Keleti Pu. egészen másképpen festett, a -mozgólépcsőkön át kell szállni, és a föld szintjén nem a kerek tér másik oldalára érkezik az ember. Csupa érdekesség és meglepetés volt mindenkinek.
Aztán elérkeztünk a Keleti bejáratához. Egy pirított bácsi szépen hegedült klasszikus műveket, miközben pocakja kibuggyant csősz atlétája alól. A gyerekekkel hosszan hallgattuk, hiszen volt még egy óránk indulásig. Aztán megajándékoztuk a muzsikus bácsit egy kis páncélossal, meg meglátogattunk egy újságost, meg megnéztük a mozdonyokat, de csak nem jött a vonatunk be, és kezdett fogyni a türelem. Mama várt velünk, és segített, és így nem volt gond. Aztán idővel jött a vonat, és mi elindultunk mellette, és persze a legtávolabbi kocsiban ismertük fel azt az egyetlenegyet, ami a magyaroknak volt fenntartva. Egy túlsúlyos, de jó kedélyű, és mindenféle kompenzációtól mentes, már-már intelligens utaskísérő várt ránk, és nagyon készséges volt a beszállásnál (meg utána is). A folyosó szűk volt, és a kabinunk meglepően apró, ahhoz képest, hogy 24 órás utazásunkhoz egy kicsit nagyobbat tartottam volna ideálisnak, de később rá kellett jöjjek, hogy nem volt ez olyan veszélyesen kevés, bár tágasnak egy percig sem éreztem. Ismerkedtünk a fülkével, és igyekeztünk minden cuccunkat úgy helyezni el, hogy ne blokkolják az alapvető mozgásunkat. Ezt egy kis próbálkozás után egészen jól meg lehetett oldani. A 3db falból kihajlított ágy lehetetlenné tett minden mozgást, ezért a középsőt felhajlítottuk, és így a 3 ülőhely helyett egy ágyon fetrenghettünk, és fel-fel tudtunk mászni a mennyezeti ágyba is –út közben- a kis kompakt létrán.
Ahogyan elrendezkedtünk, kinyitottuk az ablakokat, hagy járjon a levegő, mert légkondi az nem volt, és integettünk Mamának, aki egészen idáig kísért minket. A vonat finoman, rántás nélkül indult, és rövidesen már száguldva hasítottuk a forró nyári levegőt megyéken át. Meglepő módon egyedül voltunk a vagonban, és így kisebb túrákat nyomtunk Szolnokig, ahol aztán újabb utasok szálltak fel. Így sem lett tele a kocsi, maximum a felére jutott utas. Egy darabig elvoltunk az új mesekönyvvel, a reggelivel, a különböző újdonságok kipróbálásával, mint pl. a létrára felmászás, és légtornászként az ágyba lendülés, majd az óvatos, létrára vissza egyensúlyozás vonatmozgással nehezített feladatával. Egy idő után ez már igen jól ment, és Édua mindenféle akrobatikus gyakorlatokkal színesítette, amiket mindenképpen meg kellett mutatni a kedves utas kísérő bácsinak is.
Ahogyan múlt az idő, elértük Romániát, és egy kedves határőr néninek oda adtuk az útleveleket, amikbe a gyerekek ajándék pecsétet is kaptak. Erdély szép vidékein több utas is közös témára talált, ahogyan egy ritmusban emelgettük a video kameráinkat a Zsil völgyi viaduktok, alagutak, kanyonok, és naplemente látványában gyönyörködve. A gyerekek ekkor tájt találtak rá egymásra a szomszéd család gyerekeivel, akik egy éve elcsúszással, de hasonlóak voltak nemben és korban. Így Marci és Édua órákon át elfoglalták mind magukat, mind a szomszéd család gyermekeit (Esztert és Danit), s ezzel mindenkinek nyugalmasabban és érdekesebben telt a hosszú út, és a bezártság nyomasztó, illetve kényelmetlen hatásai. A nap csak nem akart lemenni, és a játék hosszúra nyúlt, majd egy kis mese nézésben végződött, ami a négy gyermeket a felső ágyon hosszan lefoglalta, és közel vitte az álmosság elfeledett érzetéhez.
A 38éve készített fülke sok apró és eldugott, a mai napig ötletesnek tűnő trükkel volt felszerelve, így mikor felemeltük az asztalunkat, akkor megtaláltuk alatta a mosdót (és sörnyitót), és kitakaríthattuk szegényes étkezéseink maradékait szánkból, illetve megtettük az egyéb fontos mozzanatait az alvás irányába. Ugyan áram nem folyt a konnektorokból, de reménykedve, hogy a video kamera, a telefonok, és minden létezésünkhöz feltétlenül fontos túlélő eszköz energiája kibírja még a következő oázisig.
A fektetés nem volt egyszerű, mert senki nem szeretett volna egyedül aludni, de együtt sem nagyon fértek meg, de némi sakkozásnak és osztozkodásnak, majd ennek eredményeképpen a parancsoló hangnemnek meg volt a hatása. Alul Anyu Bálinttal, középen a két kópé együtt (Édua az ágy belső rése felett, mellette szorosan Márton Sándorom), és fenn én egyedül. Sikerült állandó fényforrást biztosítani, némi szellőzést, de mégis csendet, némi külső fényt, de mégis sötétet, s némi saját teret mindenkinek, de mégis közösen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése