Igazából úgy terveztem, hogy egy egész hetet otthon töltök pihenéssel, és a frissen jött jövevény szemlélgetésével, fényképezgetésével, a nagyok jelenlétének magamba szívásával, és anyu kényeztetésével, de természetesen alig lett belőle valami.
Ennek ellenére öröm látni és megélni, hogy a "nagyok" milyen szeretettel figyelgetik, szeretgetik a kis tesót, és élvezni ezeket a nyugodt és áldott pillanatokat. Csak Karácsonykor éreztem még hasonló békét és örömet.
Mikor az első gyermekemet vártuk, az anyával ellentétben bennem nem épült fel kilenc hónap alatt a gyermek áldás hangulata, és hónapoknak kellett eltelnie, hogy el tudjak kezdeni másképpen gondolkodni. Aztán volt már egy két éves lánykám, mikor megszületett Marci, és ott sem voltam tökéletesen tisztában, hogy mi vár rám, mert gyermekemként csak egy emberkét tudtam elképzelni, sem azt, hogy fiú legyen, sem azt, hogy még egy.
De vallom én is, hogy az életnek nem az elkövetkzendő állapotait kell várni, nem azt, amikor majd nagy leszek, amikor már nem járok suliba, amikor majd saját keresetem lesz, amikor majd lesz rá pénzem, amikor majd lesz gyermekem, amikor már nagyobbak lesznek, amikor már ismét kettesben tudunk azt, amit akkor nem és így tovább, hanem a pillanatot kell rögzíteni. 
Ez számomra nagyon nehéz. Azért is, mert replül az idő a folyamatosan túlvállalt tennivalók sokaságából felépült életemben, de főleg azért, mert a memóriámból a legkedvesebb emlékek is törlődnek. (Ezért aztán blogot írok, fényképezek, kamerázok, és minden hasonló, hogy "kimentsem a játékállást" egy későbbi időpontra.) Szóval a harmadik gyermekemnél már gyakorlott szülőként készültem, és úgy a baba várás fázisait, mint a születés utáni pillanatokat, porszívóként szívom magamba, hogy ne felejtsem, és őszintén szólva úgy gondolom, hogy sokkal nagyobb hatással is van ezért rám. 
Olyan ez, mint megkóstolni a helyi ételeket, kipróbálni a helyi táncot, és ha nem is a mi stílusunk, de ráhangolódni, megpróbálni, ráérezni egy távoli ország minden rezdülésére, hogy tényleg elmondhassuk, hogy jártunk ott, és kipróbáltuk. Hát én szeretném valóban tudni, milyen az, apának, és három gyermekes apának lenni, és emlékezni a levegőtlen fulladásra nagy pocakkal 40 fokban, a fájdalomra a szülészeten, a könnyekre, s a sok örömre és emlékre, fürdetésre, fókuszálatlan tekintetekre, és minden apró kis mozzanatra, még ha közvetve is kapom őket.
De vallom én is, hogy az életnek nem az elkövetkzendő állapotait kell várni, nem azt, amikor majd nagy leszek, amikor már nem járok suliba, amikor majd saját keresetem lesz, amikor majd lesz rá pénzem, amikor majd lesz gyermekem, amikor már nagyobbak lesznek, amikor már ismét kettesben tudunk azt, amit akkor nem és így tovább, hanem a pillanatot kell rögzíteni. 
Ez számomra nagyon nehéz. Azért is, mert replül az idő a folyamatosan túlvállalt tennivalók sokaságából felépült életemben, de főleg azért, mert a memóriámból a legkedvesebb emlékek is törlődnek. (Ezért aztán blogot írok, fényképezek, kamerázok, és minden hasonló, hogy "kimentsem a játékállást" egy későbbi időpontra.) Szóval a harmadik gyermekemnél már gyakorlott szülőként készültem, és úgy a baba várás fázisait, mint a születés utáni pillanatokat, porszívóként szívom magamba, hogy ne felejtsem, és őszintén szólva úgy gondolom, hogy sokkal nagyobb hatással is van ezért rám. 
Olyan ez, mint megkóstolni a helyi ételeket, kipróbálni a helyi táncot, és ha nem is a mi stílusunk, de ráhangolódni, megpróbálni, ráérezni egy távoli ország minden rezdülésére, hogy tényleg elmondhassuk, hogy jártunk ott, és kipróbáltuk. Hát én szeretném valóban tudni, milyen az, apának, és három gyermekes apának lenni, és emlékezni a levegőtlen fulladásra nagy pocakkal 40 fokban, a fájdalomra a szülészeten, a könnyekre, s a sok örömre és emlékre, fürdetésre, fókuszálatlan tekintetekre, és minden apró kis mozzanatra, még ha közvetve is kapom őket.
Köszönöm, hogy velem együtt élitek ezt át !
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése