Édua első napja az iskolában...

Emlékszem a napra, amikor Orsi elmosolyodott megszeppent arcom láttán, amikor kijelentette, hogy Édua óvodába fog járni jövőre. Az is felfoghatatlan egy apa számára, hogy gyermeke van. Míg egy anya megéli a terhességet, élet növekszik a pocakjában, és a végén természetes meglepetés a gyermek megjelenése, az apának ez hirtelen újdonság, és idő felfogni, ráállnia, és felnőnie a feladathoz.

Azon már rég túltettem magam, hogy az én kislányom már olyan nagy, hogy óvodába kellett menjen, és közben második gyermekem, Marcikám is bekerült az óvodába. De az, hogy ilyen hirtelen eljön majd az iskola időszaka, az ismét arculcsapásként ért.

Azt mondják, hogy csak akkor vánszorog az idő, ha valami kényelmetlen, és rohan, ha élvezetes. Foggal és körömmel kapaszkodom azokba a fél órákba, amik egy-egy napon jutnak nekem a családból. Szerencsére Bálint órákon át képes az ölünkben bújni hozzánk, így megfelelő adag jut nekünk belőle, de a két nagyobbat hálóként kinyújtott karral próbáljuk elkapni egy puszira vagy egy szippantásra abból a finom illatból, ami auraként veszi őket körbe.

Elvágtázik az idő, és azok a kedves dolgok, azok a gyermeki elszólások, azok az aranyos dolgok, mint az imbolygó mozgásuk, óvatos próbálkozásaik, első sikereik, a világ érdekességeire való rácsodálkozásaik, mind olyan hirtelen múlik el, ahogyan megjelenik. Egy vaku villanás az egész, de sajnos nincs belőle jól sikerült pillanat kép.

Azért kezdtem el a fényképezést, és azért írom ezt a blogot is, hogy bennem megmaradhasson valami ezekből. Sajnos mindenkinek jobb a memóriája az enyémnél, és pont azok az illatok, aranyos hangok, érdekes szavak, huncut mozdulatok, és maradandó történetek nem maradnak meg amiket nem rögzít sem az írás, sem az álló vagy mozgó kép. Nagyon koncentrálok, hogy felszippantsam az információt, és fel tudjam idézni később, mert ezek számomra az életem legértékesebb alkotói.

A kislányom immár iskolás tehát. Érzékelhetően felnőttesebben viselkedik, nem az a kisbaba, sőt nem is az a kisgyermek már, hanem tudatos, okos, egyre inkább önálló. Élvezem, hogy anatómiát, földrajzot, idegen nyelveket taníthatok neki, de nagyon hiányzik az a puha kis gombócka aki épp csak az előbb volt még. Bár csak lelassíthatnám a pillanatot, hogy élvezzem a jelenséget, és csak reménykedem, hogy az életem többi része is lesz olyan csodálatos, amilyen ebben a pillanatban a gyermekeim, és kis feleségem által. Köszönöm Istenem !