Nógrádi kiránydulás, egy tökéletes nap...

Talán ez volt az utolsó kellemes meleg nap az idei évben. Ezt ugyan előre nem tudhattuk, mint ahogyan azt sem, hogy ennyire tökéletesen fogjuk magunkat érezni.

 Zsuzsit és Gábort a fotózás kapcsán ismertük meg még évekkel ezelőtt, azóta viszont nekik is megszületett kép apró gyermekük, és ma már önjáróak, és egyre inkább tudunk közös programokat szervezni. Így döntöttünk ezúttal is.

 Neki feszültünk Nógrád megyének, és egy közepes autózást követően megérkeztünk a Nógrádi Várhoz, ahol vaskos tejföl ködben találkoztunk a vár tövében, hogy megmásszuk a kis várdombot, és felfedezzük a gyerekekkel azt a geoládát, melyet előre kinéztünk.

 Így tehát csapatosan elindultunk felfelé az izgalmas ködben, a harmatos fűben, és csodáltuk a különleges jelenségeket. Fenn a telefonokat gps üzemmódba kapcsoltuk, és közösen kerestük az elrejtett ládát, melyet kicsit veszélyes helyre tettek, a meredek sziklás hegyoldalba, a várfal tövébe.

 Megfelelő óvatossággal, még a gyerekekkel is megközelíthettük a ládát, ami a várfal sziklás tövébe elég jól volt ágyazva, de megleltük. Édua ügyesen felvitte a biztonságos, sík várudvarra, ahol körbe vettük, és kitöltöttük a láda naplót, és mindenki elvett valami apróságot a ládából, és tett bele a hozottakból egy másikat.

 Az oszladozó ködben kisütött a nap, és újabb családosok ostromolták meg a várat. Marcival vissza kommandóztunk a szúrós bokrokkal övezett várfal menti búvóhelyre, és vissza építettük a ládát, majd Bálinttal ugráltunk a kisebb kőrakásokról, amíg a nagyok körbe járták az erőd többi részét.

 Aztán autóba ülve elmentünk Diósjenő cukrászdájába, ahol sütizett a csapat, jól bekajált a meglepően friss édességekből. Innen tovább állva, a szomszédos erdőbe mentünk sétálni. Út közben egy különlegesen magas farakást leltünk, ami megihletett minket a fotós oldalról, így leparkoltunk, és hosszasan állítgattuk az elképzelt fényképet.

Azt előre sejtettük, hogy a fotózás nem marad ki, így piros ruhákat és színes öltözékeket vettünk fel, de Zsuzsi és Gábor autójában további kiegészítők sor is lapult, melyek nélkül nem valósulhatott volna meg az alábbi fotó. Bár azt gondolom, hogy nem ez volt a legnagyobb feltétel.

 Három gyerekkel egy ilyen fénykép megvalósítása szinte esélytelen volna, de legalábbis nagyon zaklatott. Nem is beszélve róla, hogy öttel pedig még nehezebb. Mégis azzal, hogy együtt voltunk és közösen akartuk a fényképet, könnyebben átléptük a korlátozó körülményeket, oszlott a teher is, máris megvalósíthatóbbá vált a kihívás. Örülök ennek a különleges fotónak, és mindenképpen fontosnak tartom elmondani, hogy ez egy közös kép. Sajnos csak az én kártyámon lett eredménye, de a közös fotózás eredménye.

 Vicces volt, hogy a fotózás során az arra járó turisták lelkesen érdeklődtek, hogy melyik magazinnak, vagy naptárnak fotózzuk a képet, és megsértődtek, amikor szentül állítottuk, hogy kizárólag saját célra készülnek a képek. Mókásak az emberek...

 Felmentünk aztán a hegyre, és elsétáltunk egy kört a gyerekekkel, de nem nagyon bírták a hosszú sétát, mi meg a cipekedést (ahogyan őket vittük), szóval nem volt hosszú a téma, de mégis nagyon jól esett a kis séta.

 Az autókkal aztán még keresgéltünk valami sűrűn faleveles környéket, hogy sok színes képet készítsünk, de nem volt még elég a földön, és a nap egyre csak lejjebb kúszott.

 Azért találtunk egy patak félét, amin szép tükröződéseket leltünk, és készítettünk egymás családjáról képeket, ami azért jó, mert magunkról nem tudnánk ilyeneket. A miénk nagyon jól sikerült, köszönet érte !

 Miután haza indultunk, betértünk egy hegyi étterembe, ahol a vártnál sokkal nagyobbat és jobbat ebédeltünk. Olyan jó érzéssel indultunk haza, hogy a világ azonnal tökéletes pompájában virágzott nekünk.

Az érzést csak fokozta, hogy a gyerekek bealudtak hazafelé, mi pedig kellemesen és lágyan ringatózva haladtunk hazafelé, lágy zenét hallgatva, és asszonyi hajsimogatástól bódultan kerültem szépen a hipertérbe, és hirtelen már otthon is voltunk. Csodás nap volt !