Nikitától búcsúzunk !!! :'-(

13 évesen itt hagyott minket puha fehér kedves kiskutyánk: NIKITA
:-(((

Orsi 20 éves korában kapta tőlem, apró kis vattacsomó volt, kedves, bújós, de vérbeli vízi vadász, a családunk tagja.

Sokat kirándultunk, és látta felépülni az életünket, házunkat, vállalkozásunkat, meghalni idős szeretteinket, szüleim 3 egymást követő kutyáját élte túl, és ismerte barátjának.

Együtt szültük a kiskutyáit, majd látta megszületni 3 gyermekünket akiknek nagy barátja és játszótársa volt.

Számos esetben mentünk közösen nyaralni, és nagyon sok történet kapcsolódik hozzá !

A gyermekeim imádták, Bálint sikítozva gyúrogatta a bundáját, és őt fogva tanult meg járni.

Nagyon fog hiányozni...

Édua Jazzbalett bemutatói...

Egyre több dicséretet kap az én lányom a tánctehetségére vonatkozólag. A Kis Zenede pátyi különítményében jól megtalálta a helyét a csaj, korábban is járt RSG-re, meg mindenfélére, de a tánc nagyon bejött neki, és nagy oda adással gyakorolja, és mutatja be tudását.

Hajlékony, és szép mozgású, közben pedig látszik már, hogy nagyon jó adottságokkal rendelkező, arányos lányka. Biztosan még szebbre formálja majd a tánc, de nem csak a testi arányokra gondolok, hanem a mozgására is.

Az anyukájának is a mozgása volt az egyik első dolog ami feltűnt nekem. Nem bírom, ha valaki úgy zakkan, lép, evez, botorkál, mint egy tank. A nőiesség ellenpontjaként élem meg. Orsi viszont szépen suhant, mozgásában a balett, vagy a természetes nőiesség ? Nem tudom.

Ha így fog mozogni a kislányom, nagyon fog tetszeni a jelenség, még jobban mint most, hiszen most is imádom.

Fejlődik. Pár hónapja, pár éve még olyan kis ügyetlenke tornászlányként botorkált, és sután utánozták a nagyokat, de az ív minden ponton megtört, és olyan gyermeki ügyetlenkedésnek tűnt.

Nem mondom, még nagyon sok kell ahhoz, hogy azt a vízként folyó, hömpölygő, elegáns és gyönyörű mozgást lássam, amit a profik tudnak, és fel sem tűnik, hogy mennyit kellett gyakorolni, hogy azzá váljon a gyermeki ügyetlenkedés.

Éduában meg van a remény. Ügyesen mozog, és pár mozdulat összekötése már egészen harmonikus. Azt mondják: különösen nagy tehetsége van az improvizáláshoz, és egyéni lehetőségeket kap a tánc előadásokon.

Biztos vagyok benne, hogy ez nem csak az alakjára, kondíciójára, egészségére, mozgás koordinációjára, de önbizalmára, és mentális fejlődésére is jótékony hatással van, így nem csak mint szépen mozgó, csodaszép gyermekem látványában lelem örömömet, de bízom az ő szép jövőjű, és egészséges életében is.

Hazaérve egyből mentünk is Zsani bulijába...

Éppen csak hazaértünk Montenegróból, úgy értünk időre Zsani bulijára, hogy meg sem álltunk Horvátországtól a házig. Zsani Marcikám ovis társa, és montenegroi kalandunk részese, hiszen ők ajánlották Ulcinjt, és töltöttünk is pár napot együtt kinn. Ott beszéltük meg a szülinapi bulit is.

Tikkasztó hőség fogadott itthon, így a remegő forróságban nagy szolgálatot tett a jól felmelegedett víz a termetes medencében, melyben csapatostul lubickoltak az ovisok.

A medence mellett játszótérféle is ki lett alakítva, így a még kisebbek és a pihenni, vagy száradni vágyók is teret kaptak.

Bohóc is jött, és táncverseny, vetélkedő, és egyéb mókák fűszerezték a partyt.

Még légvárat is fújtak a gyerekeknek, és lehetett dühöngeni. Nagyon kellemesen sikerült tehát a buli, és nekünk is nagyon jó szolgálatot tett, mert a hosszú hazafelé vezető úton nem volt sok lehetőség a mozgásra, így jó teret adott az esemény a kirobbanó energia levezetésre.

Nyaralás hazaút, összegzés...

Reggel valóban korán keltünk. Hamar el tudtunk indulni, és a felkelő nap lapos fényeiben készítettünk pár felvételt a távolodó tengerpartról.

Nem siettünk, de szerettük volna elérni a otthon Zsani (Marcika ovistársának) születésnapját, hiszen Montenegróban megbeszéltük már Andiékkal, hogy igyekszünk menni, csak akkor még nem tudtuk, meddig maradunk. A Splitnél hosszabb autópályára hamar rátaláltunk, és már mehettünk is. Unalom hazáig. A nap ezerrel perzselt, de a klíma heroikus küzdelemben felülírta a külső hőmérsékletet, pedig olvadozott az aszfalt.
Zágrábnál mázlink volt, mert egy korábbi tankolás után, ahol megpróbáltuk elverni a plusz pénzünket, már nem tudván biztosan, hogy lesz-e elég kuna a kártyás sorba álltunk, ami messze sokkal rövidebb volt a készpénzes sornál. Döbbenten néztük a több kilométeres autósort, amit mellőztünk éppen.
Majd még hülye is voltam, mert abba a sorba álltam, ahol az elektronikusan fizetők fékezés nélkül suhanhattak át, s mikor rájöttem, hogy rossz sorba álltam, már lecsukták mögöttem a sorompót, és intettek, hogy „gyere hülye magyar, majd kivételt teszünk”, így a kártyánkat egy másodperc alatt megcsapolva, mindenféle várakozás nélkül tovább mehettünk. Szerintem legalább fél órát spóroltunk így.
Azért a határt így is beszoptuk, ami nem volt egyszerű, de messze kisebb volt a sor, mint az autópálya kapunál. Lassan azért csak hazaértünk, de azért mindenképpen kimerítő az út. Viszont épp időben érkeztünk Zsani szülinapjára, ahol ugráló vár, bohóc, nagy medence, és nagy rózsaszín torta várta a gyerekeket. Méltó lezárása volt ez a gyerekek számára a nagy utazásnak és a sok élménynek.
Azt kell mondjam, hogy az idei nyaralás még jobb és tökéletesebb volt, mint tavaly Bulgária. Tökéletes időnk volt, Montenegró hegyei csodásak, a partja a legtökéletesebb Európa általunk ismert, és az általunk még nem ismert, de sejtett szakaszaihoz képest a mi elvárásainknak (kis gyerekek, kis embertömeg, sekély és meleg víz, olcsó, stb…). Persze megvannak a kis hibái, de így is jól éreztük magunkat. Nem gondoltam ugyanakkor, hogy az eddig számomra igen alacsony kategóriába tartozó Horvátországot egy Montenegró fogja felmagasztalni, mert a határ átkelése után a szolgáltatások, vendéglátói kultúra és hasonlók alapján úgy éreztük, hogy visszatértünk nyugatra, a civilizációba.
Dubrovnik valóban csodás hely, de nem túl sok napra, és csak érdekességnek, nem kisgyerekeseknek, inkább fiatal szerelmeseknek. Kicsit Velence. Makarska gáz. A francia autóknak rossza hírük, de nekünk eddig mind a 3 citroenünk és rönóink is rendben működtek, soha nem volt velük semmilyen gondunk, és most nagyon meg kell veregessem a kis Saxso vállát, hogy 2m-es tetőbox-szal, színültig telepakolt csomagtartóval, öt személlyel, 10 évesen lenyomott minden gond nélkül 2000km-t meredek hegyeken, úttalan utakon, autópályán egész napos nagy sebességű vonalakon. Szóval én szerettem ezt az utat, és igen elégedett vagyok. Mindenkinek ajánlom !

Nyaralás utolsó napja, Makarskán

Ma reggel elég korán összepakoltunk már a tegnapi előkészületekkel, és elmentem az autóért ismét, amin nagy örömömre nem volt továbbra sem semmilyen elintézendő. Így beszállva elmentem a várfal melletti parkolóba, ahol ugyan nem volt helyem, de a rádióval ismét leadtam a jelet, és már jött is a családom.
Pár forduló cumó hurcibálással kitelepültünk, ami nem volt így sem egyszerű a sok lépcső és meredek utcák miatt, de sokkal-sokkal jobb volt, mintha a szállás a város belsőbb vagy túlsó végén lett volna. Kb. el is készültünk, amikor megjött a szállásadónk, akinek átadtuk a kulcsokat, a hiányzó összeget, és indultunk is.
A gps-be beírtuk az új célpontot: Makarska. Gondolkodtam Mostar-on, ahol még nem jártam, de a szállásadónk összevetette nekünk a kettőt, és ennek alapján Makarska nyert. Mostar állítólag nagyon meleg, a legmelegebb hely Jugóban, és itt is forróság volt, tehát ez visszatartó erő volt, de hát a másik, hogy a gyerekekkel fontos volt az is, hogy mennyire érdekes nekik a hely. Ráadásul Makarska útba esett hazafelé, így oszlott a hazafelé út távolsága. Annak idején gyerekként én már voltam ott, és egy szép tiszta vizű, hegyekkel határolt helyre emlékszem, aminek hangulatos sétánya volt.
Még megálltunk egy péknél, megcsodáltuk a kikötőben a hajókat, és ráálltunk a parti útra, ami aztán három és fél órán át kanyargott alattunk. Meglepett, hogy az autópálya már Makarskától délre kb. 60km-re elér, de nem mentem rá, az a kevés nekünk nem volt olyan fontos. A gyerekek kissé nehezen bírták az utat, de nem volt gond.
Megérkezve egy turista információnál kértünk tanácsot, és ennek alapján hamar került olyan szállás, ami megfelelt az elvárásainknak. Nagy tereket kaptunk, kissé szocreál (ez várható volt) bútorzattal, parkoló hellyel. Ugyan egy kicsit fel kellett kaptatni a hegyoldalba, de sem volt vészes.
Miután lepakoltunk, még egy kicsit pihentünk, majd összecsomagoltunk, és lementünk a partra. Gyerekkorom emlékeihez képest rettenetes tömeg fogadott. A sétány mondjuk szép volt, sok fával, sok árnyékkal, sok virággal, sok árussal és étteremmel, így biztosan egy éjszakai séta élményszerű lehet itt, de mi strandolni jöttünk le, és ehhez esélytelennek látszott helyet találni. Egy darabig csak gyalogoltunk, és figyeltük, hogy a 10m széles kavicsos strandon hol lenne hely, de olyan sűrűn voltak a népek, hogy fizikai képtelenség lett volna egy türcsit is leteríteni, ami nem csak technikailag gáz, de egy ilyen zsúfolt parton nincs nagyon kedve az embernek egyáltalán lennie. De mivel ezért jöttünk, megoldást kerestünk.
Végül a sétány szegélyén -amely egy méterrel magasabban volt a strandhoz képest- terítettük le a pokrócunkat, parkoltuk le a babakocsit, és vigyáztam a táskámra meg a többire, amíg a gyerekek bementek a vízbe Orsival. Meleg volt, így egy idő után én is megkívántam a hűvöset, és a táskámmal együtt elmentem a víz szegélyéig, ahol csak beleültem a hűvös tengerbe. A kavics nem kényelmes papucs vagy strand cipő nélkül, sőt néha kifejezetten kellemetlen, de ücsörgéshez pompás, és a homok sem megy a gatyóba (főleg, hogy hullám nuku). Addig-addig szoktuk a vizet, amíg már nyakig pancsoltam benne.
Édua ezen a nyáron megtanult mellúszásban úszni magától, és így örömmel úszkált körbe, míg én a kavicsokon próbáltam megállni, miközben a lábamnak próbáltam kétségbe esetten kényelmes kavicsokat találni. Szóval lehet, hogy a part full gáz, de a víz jó, és kellemes benne lenni. Kicsit lubickoltunk tehát, aztán kimentünk, és heverésztünk a vízben, míg a gyerekek kavicsokat dobáltak a vízbe. Ezt mondjuk folyamatosan tiltani kellett, mert a tömeg miatt bármikor baleset lehetett volna belőle.
Orsi éhes volt, és így megállítottunk egy arra járó kukorica árust. Kértünk is egyből négyet, és nagy össznépi kukoricazabálásba csapott a strandolás. Nagyon élvezték. Bálint is ügyesen pusztította. Utána megpróbáltunk kijutni a partról. Ez fizikai nehézséget jelentett, mert a türcsik és napágyak úgy összeértek, hogy lépésnyi hely sem volt köztük. Jól van, nem ragozom tovább, hogy mekkora gáz. Elindultunk a sétányon, és nem hagytunk ki egy gagyi árust sem, mindnek megnéztük a portékáját. Orsi még éhes maradt, és egy gyros félére vágyott.
Találtunk is egyet, aki egy hajnyíró szerű géppel vágta a gyr-ről a húsfélét, de ez olyan békebeli konzerv löncshúsnak tűnt, és én nem mertem volna enni belőle, de Orsi –mint már mondtam- éhes volt. De aztán csak elmaradt a kiszolgálás, és jól ott hagytuk. Egyre több féle ajánlatot találtunk. Aztán végül leltünk egy olyan helyet, ahol a végig keresett, de sem Montenegróban, sem eddig máshol nem lelt apró halas kaját ajánlották, ami kedvence az én kis feleségemnek, szóval megpecsételődött a sorsunk.
Alig volt Kunánk addigra, és úgy válogattunk, hogy éppen beleférjünk a keretbe, de így is jót ettünk, csak kimaradtak az italok. Bezabáltunk, és a pár plusz érmét is ott tudtuk hagyni borravalónak. Ekkor fogyott el teljesen a kész pénzünk. Elindultunk ATM-et keresni, de előtte leltünk egy jó kis játszóteret, ahol még eltöltöttünk egy fél órát. Utána elindultunk a kikötő felé, és megcsodáltuk a lapos fényekben a sétányt. Aztán találtunk egy élelmiszer üzletet, és vettünk vacsinak valót, meg másnapra, az útra. (Hezitáltunk, hogy maradunk még a strand miatt egy napot egyébként, de a tömeg láttán erről gyorsan lemondtunk.)
Utána találtunk egy OTP-t, ahol kivettünk pont egy éjszaka árát, és még egy kicsit, hogy legyen autópálya díjra, de aztán már mentünk is haza. Út közben láttunk két brutális Lamborghini-t parkolni, egy nyitottat, meg egy zárt aranyszínűt, ami körül járkáltunk, megcsodáltunk, majd felkaptattunk a meredek emelkedőn, és mentünk is tusolni.
Az este már nem sok eseményt tartogatott. Bepakoltunk az autóba a korai indulás reményében, kifizettem a szállást (ekkor jöttem rá, hogy nem egy este, hanem kettő árát vettem fel az ATM-ből, ami miatt erősen bosszankodtam vala, mert mi a frászt csináljak ennyi kúnával), fürdettünk, majd altattunk, ami megint nehezen ment, mert Bálint strike-ol mostanában, de csak sikerült, és beestünk az ágyba.

Nyaralás 13. nap, hajókirándulás

Na, ez egy nagyon kellemes nap lett. Reggel lementünk Marcikámmal a pékhez, és magunkhoz vettünk néhány sajt nélküli stangli forma kiflit, meg két lekváros valami táska félét, és haza siettünk, hogy a reggelit időben be tudjuk fejezni, a hajó indulása előtt. Egész napos kirándulást terveztünk, és az öreg városrész kikötőjéből indult a hajó 10:30 körül. Összecsomagoltunk, reggeliztünk a teraszon a reggeli fényekkel élesre rajzolt háztetők felett, és elindultunk.

A középkori épületek és utcácskáik még éppen csak ébredeztek, mi pedig korábban értünk oda, így pár kört tettünk, mielőtt, a hajó megjött értünk. A tegnapi alkusz vidáman és kedvesen köszöntött, és sajnálkozva tájékoztatott, hogy nem az eredetileg megbeszélt modern hajóval megyünk, hanem egy klasszikusabb fahajóval (ami nekem sokkal jobban tetszett). Nem haragudtunk.
Rövidesen a kisebb csoporttal megközelítettük a kikötőnek azon részét, ahol tényleg benn várt minket egy helyes fa hajó. Beszállogattunk, és ha nem is voltunk kevesen, de levegősen, és kényelmesen lehettünk. A tat fedélzeten egy süllyesztett részen volt egy asztal, körbe paddal, és mi itt vertünk tábort egy másik háromgyerekes család mellett, illetve további turistákkal egyetemben, akik inkább a hajó szegélyeihez közeli padokat választották.
Rövidesen el is indultunk. Az időjárás nagyon szép volt, sehol egy felhő. A hatalmas dízelmotor munkájába belerázkódott a hajó, és zajától alig hallottunk valamit, de szerencsére a hatás később sokat szelídült, és élvezhető volt az út. Bálint nagyon nyugodtan ült az asztal mellett, és utazott, míg Édua a mellette ülő fiú rajztechnikáját figyelte, Marci fiam pedig a halacskákat leste a hajó peremén, így nekem megvolt az állandó elfoglaltságom: hogy őt karolgatva vigyázzam a létszámot.
A többi turistának szerencsére nagyon tetszett a szőke sapkás kislegény, és később Bálint is, és nem volt gond, ha gyermeki kajlaságukkal meglökték, beléjük kapaszkodtak, vagy hasonló módon „inzultálták” őket.
Az első szigetet egy óra alatt elértük. Itt a pihenő is egy órára volt szabva, de a valóságban ez nem volt alkalmas semmire. Gondoltuk, hogy átkelünk a sziget kis hegyén a másik oldali strandig, de félútról visszakanyarodtunk, mert hamarabb elfogyott az idő. Már ezen a kis szigeten is nagyon hangulatos volt, nem volt tömeg, kellemes zene szólt az éttermeknél, és sokkal érintetlenebb volt, mint a szárazföldi részek. Sokat viszont nem láthattunk, indultunk tovább.
Menet közben a másik három gyerekes családdal némileg összeismerkedtünk. A fickó fiatal, atlétikus termetű, vidám ember volt, a nő és a gyerekek szőke, finom vonású lányok. Volt velük még egy barna hajú, kissé testesebb barna lány is, aki inkább az anyukához volt közel korban, valszeg tesó. Olyan vágott szemük volt a lányoknak, hogy először megijedtem, hogy betegség jele, de aztán rájöttem, hogy nem, csak erősen ázsiai behatás, talán keveredés. Később beszédbe elegyedtünk, és kiderült, hogy Finnek, és akkor már rájöttem, hogy nem ázsiai, csak lapp behatás, ahol az eszkimókhoz hasonló arc berendezés része ez a szem vonás, de nagyon érdekes összhatású volt az egész: nagyon vékony, kicsit magasra helyezett szem, és kissé felfelé ívelő orr.
Elmondták, hogy autóval jöttek, és egy hónapot töltenek el a környéken. Voltak 3x is a Balatonnál már korábban. Később össze integettünk, de sok fontos dologról már nem volt szó.
A harmadik szigethez érve két csoportra bontották a csoportot, és amíg az elsőt elküldték szétnézni, addig nekünk felszolgálták az ebédet. Előre lehetett rendelni, és nagyon gusztusos kiszerelésben kaptunk friss zöldségekkel és köret mellett sült csirkét és halfélét. Én nem rendeltem, mert tudtam, hogy a gyerekek nem sokat fognak enni, és így is lett. Annak ellenére, hogy ízlett nekik, mégis sok maradt nekem is, és így mindenki rendben volt.
Ez még ritkábban lakott, még helyesebb kis szigetnek bizonyult. Alig voltak emberek. Helyi kisfiút és kislányt láttunk akik –gondolom- maguk által kihalászott csigát, kagylót, sünit árultak. Apró éttermek, régi épületek, hosszú cakkos kikötőrészekkel tarkított partszakasz. Vettünk egy fagyit, sétáltunk egy kicsit indulásig, majd mentünk tovább.
Alapvetően nagyon nem szeretem ezt a kapkodós turistavakítást, egyszer voltunk Velence-Murano-Burano-Torcello útvonalon egy nagyon tömött hajón, és annyi időket adtak nekünk, hogy mire kiszálltunk nagy nehezen (sokan egy kis nyíláson lassan), addigra szállhattunk is vissza, és ez nem csak egy szófordulat, hanem szinte a pontos valóság.
A második megállónál mi már nem is erőlködtünk azon, hogy lássunk bármit, csak nyaltunk egy fagyit a kikötőben, és csak néztük, ahogyan az emberek futva mennek megnézni a szigeten a legközelebbi dolgokat, majd futva visszafelé, amikor mi az egy gombócunk közepénél tartottunk, és így is az utolsóként szálltunk be. Akkor megfogadtam, hogy ilyet soha többet. Nos, ez nem volt nagyon eltérő, de mégis más volt, nem éreztem siettetve magam, ugyan nem sokat láttunk a szigetekből, de nem is volt célunk, így nyugalom volt.
A harmadik szigeten hosszabb időt tölthettünk, bár bevallom, hogy ez nekem kicsit nehezemre esett. Nyilván másképp gondolkodik a tömeg, mint én. Ez egy nagyobb sziget volt, több üzlettel, étteremmel, strandokkal, stb., de a nagyobb népsűrűség miatt nekem ez tetszett a legkevésbé, és itt kellett 3 órát eltöltsünk. A part az ígért homokoshoz képest mindenhol „horvátoszágihomokos” volt, ami kavicsosat jelent homokfoltokkal, tehát alapvetően köze nincs a homokhoz.
A „strand” szakaszok pár méter széles fövenyt jelentettek a beton sétány és a víz közt, illetve elég rövid, kb. 100m-es, max. párszáz méteres szakaszokra oszlottak a beton stégek (eeerre miért van szükség ???) közt. Na, minden esetre Édua egy ilyennél gyors átöltözés után vízbe vetette magát, és Orsi is fürdőruhában vele tartott, csakhogy az álmosan kókadozó Bálintot el kellett altatni előtte.
Marcival mi tovább sétáltunk a parton, mert ő nem akart a vízbe menni, és pedig jobban kerestem volna valami jó fotótémát, mint a vizet. Később kiderült, hogy Bálintnak egyre kevésbé volt kedve aludni, és anyuéknak is szenvedőssé vált a strandolás, ráadásul aggódtak, hogy mi hol vagyunk már ilyen hosszan. Kár, hogy a direkt elvitt adóvevőt nem használtuk, ez kiderülhetett volna.
Én Marcival bebarangoltam a partvonal belátható nagy részét, de nyilván ez a sziget „megjöttünk” szakasza volt csupán. Mikor ismét összetalálkoztunk, elmentünk egy fagyizóba, és két kelyhet elnyammogtunk együtt, és még mindig volt időnk, amivel nem tudtunk mit kezdeni. Találtunk egy lepattant kis játszóteret.
Az EU Konformitást itt is zárójelbe tehetjük, de erről írtam már, hogy kizárólag nálunk érdekes, máshol, de még Párizsban is ez egy tökéletesen mellékes dolog. Amikor úgy éreztük, hogy itt az idő, akkor elindultunk a kikötő felé, ahol már gyűlt a nép.
A nap szépen szállt alább, és egyre érdekesebbek lettek a fények, de sajnos ez inkább egy felismerés volt, mint lehetőség, mert a mocorgó hajón, a sok ember közt, a nyílt tenger felületével körülvéve, nem volt igazán sok téma.
A hajóba szálláskor elaludt Bálint. Ez első körben jó ötletnek tűnt, mert a harmadik szigetre tartó úton nagyon nehéz volt már vele, és állandóan macerálni kellett, hogy ne akarjon kiszállni minden pillanatban, de az esti altatásnál ez erősen megbosszulta magát. Marcika egy darabig nézte a vizet, a hajót és a tájat, ami szórakoztatja egyébként, de idővel hozzábújt Orsihoz, és elszenderedett.
Édua élvezte a legjobban a haza utat. Eleinte keresztrejtvényt fejtettünk együtt (én mondtam, hogy mit írjon), majd azzal szórakozott, hogy leselkedett a fedélzetről a hajó gyomrába vezető csapóajtó nyílásán, és figyelte ahogyan a kapitány tett-vett. Miután a bácsi innivalót szolgált fel mindenkinek még egyszer utoljára (finom vizet és rettenetes szénsavas üccsiket), elkezdte a holnapi fuvarra szalvétába csomagolni a késeket és a villákat, aminél is megkérdezte Éduát, hogy van-e kedve csatlakozni.
Volt. Édua lement, és miután megmutatta a kapitány a csomagolás technikáját, Édua egymás után állította össze az egységcsomagocskákat. A bácsinak nagyon tetszett Édua. Tapsolta, örült a segítségnek, és dicsérte, hogy 7 évesen ilyen ügyes, dolgos. Látszott, hogy az a jólelkű nagypapa típus, és örült volna, ha tovább élvezheti a kislányom társaságát, de a nyelvi akadályok, az út egy-másfél órás tartalma utáni búcsú, és a másnapi továbbutazásunk elég szigorú korlátokat szabott ennek a kapcsolatnak.
Viszont Éduának nagyon tetszett a program. Még amikor delfint láttunk, és nagy kiáltozással hívogattuk, hogy ő is nézze meg, akkor is csak éppen kikukkantott, de látszott, hogy a pillanatnyi tevékenysége jobban lefoglalja őt.
Minden esetre, amikor a kikötőben partot értünk, szívélyes búcsúzást követően haza indultunk. Marcika is felébredt, és hamarosan Bálint is, így csak a szokásos nehézségi fokon kellett megoldanunk a lépcsősor leküzdését. Alaposan leizzadtunk.
Fürdés és ruha csere után elmentem az autót megnézni. A szállásadónk azt tanácsolta, hogy ha ráteszi a parkoló őr a fizetési felszólítást, akkor még aznap fizessük be a postán, így nem lesz több mint egy normális parkolási költség.
Mire elzarándokoltam az autóhoz, és erősen reménykedtem abban, hogy nem vitte el a lopós autó, a legnagyobb meglepetésemre nemcsak, hogy megvolt, de nem tettek rá semmilyen parkolási papírt sem. Így hát úgy hagytam, remélve, hogy reggelig már nem változik a helyzet.
Hazafelé rádión már előre jeleztem a helyzetemet (ami a várfal miatt szinte már az utolsó pillanatban működött csak), így a család már menetkészen várt, és egy utolsó városnézést beiktattunk még. A sötétben és a város különleges fényei közt újabb mutatványosok és énekesek produkcióját figyelgettük.
Láttuk ismét a papagájos embert, bár most csak egy utazó „kollekcióval” sétált a kis utcák közt, volt egy kórus, aki egy templom bejárata előtt adta elő az első áriáját, hogy ezzel vonzza be a tömeget, komoly sikerrel, mert valóban tódult utánuk az érdeklődő tömeg. A legjobban mégis az az artista tetszett a gyerekeknek, aki először labdát dobált, egykerekű biciklivel nehezítette a produkcióit, majd lángoló buzogányokkal adott elő trükköket, és később látványos tüzes trükkökkel nyűgözte le a népet.
A gyerekeim ezt a produkciót még sokáig emlegették. Kicsit ettünk, Édua is kapott búcsú ajándékot (két barbis strand teniszütőt labdával), és hazamentünk, hogy összekészüljünk a másnapi korai indulásra.