Nyaralás 13. nap, hajókirándulás

Na, ez egy nagyon kellemes nap lett. Reggel lementünk Marcikámmal a pékhez, és magunkhoz vettünk néhány sajt nélküli stangli forma kiflit, meg két lekváros valami táska félét, és haza siettünk, hogy a reggelit időben be tudjuk fejezni, a hajó indulása előtt. Egész napos kirándulást terveztünk, és az öreg városrész kikötőjéből indult a hajó 10:30 körül. Összecsomagoltunk, reggeliztünk a teraszon a reggeli fényekkel élesre rajzolt háztetők felett, és elindultunk.

A középkori épületek és utcácskáik még éppen csak ébredeztek, mi pedig korábban értünk oda, így pár kört tettünk, mielőtt, a hajó megjött értünk. A tegnapi alkusz vidáman és kedvesen köszöntött, és sajnálkozva tájékoztatott, hogy nem az eredetileg megbeszélt modern hajóval megyünk, hanem egy klasszikusabb fahajóval (ami nekem sokkal jobban tetszett). Nem haragudtunk.
Rövidesen a kisebb csoporttal megközelítettük a kikötőnek azon részét, ahol tényleg benn várt minket egy helyes fa hajó. Beszállogattunk, és ha nem is voltunk kevesen, de levegősen, és kényelmesen lehettünk. A tat fedélzeten egy süllyesztett részen volt egy asztal, körbe paddal, és mi itt vertünk tábort egy másik háromgyerekes család mellett, illetve további turistákkal egyetemben, akik inkább a hajó szegélyeihez közeli padokat választották.
Rövidesen el is indultunk. Az időjárás nagyon szép volt, sehol egy felhő. A hatalmas dízelmotor munkájába belerázkódott a hajó, és zajától alig hallottunk valamit, de szerencsére a hatás később sokat szelídült, és élvezhető volt az út. Bálint nagyon nyugodtan ült az asztal mellett, és utazott, míg Édua a mellette ülő fiú rajztechnikáját figyelte, Marci fiam pedig a halacskákat leste a hajó peremén, így nekem megvolt az állandó elfoglaltságom: hogy őt karolgatva vigyázzam a létszámot.
A többi turistának szerencsére nagyon tetszett a szőke sapkás kislegény, és később Bálint is, és nem volt gond, ha gyermeki kajlaságukkal meglökték, beléjük kapaszkodtak, vagy hasonló módon „inzultálták” őket.
Az első szigetet egy óra alatt elértük. Itt a pihenő is egy órára volt szabva, de a valóságban ez nem volt alkalmas semmire. Gondoltuk, hogy átkelünk a sziget kis hegyén a másik oldali strandig, de félútról visszakanyarodtunk, mert hamarabb elfogyott az idő. Már ezen a kis szigeten is nagyon hangulatos volt, nem volt tömeg, kellemes zene szólt az éttermeknél, és sokkal érintetlenebb volt, mint a szárazföldi részek. Sokat viszont nem láthattunk, indultunk tovább.
Menet közben a másik három gyerekes családdal némileg összeismerkedtünk. A fickó fiatal, atlétikus termetű, vidám ember volt, a nő és a gyerekek szőke, finom vonású lányok. Volt velük még egy barna hajú, kissé testesebb barna lány is, aki inkább az anyukához volt közel korban, valszeg tesó. Olyan vágott szemük volt a lányoknak, hogy először megijedtem, hogy betegség jele, de aztán rájöttem, hogy nem, csak erősen ázsiai behatás, talán keveredés. Később beszédbe elegyedtünk, és kiderült, hogy Finnek, és akkor már rájöttem, hogy nem ázsiai, csak lapp behatás, ahol az eszkimókhoz hasonló arc berendezés része ez a szem vonás, de nagyon érdekes összhatású volt az egész: nagyon vékony, kicsit magasra helyezett szem, és kissé felfelé ívelő orr.
Elmondták, hogy autóval jöttek, és egy hónapot töltenek el a környéken. Voltak 3x is a Balatonnál már korábban. Később össze integettünk, de sok fontos dologról már nem volt szó.
A harmadik szigethez érve két csoportra bontották a csoportot, és amíg az elsőt elküldték szétnézni, addig nekünk felszolgálták az ebédet. Előre lehetett rendelni, és nagyon gusztusos kiszerelésben kaptunk friss zöldségekkel és köret mellett sült csirkét és halfélét. Én nem rendeltem, mert tudtam, hogy a gyerekek nem sokat fognak enni, és így is lett. Annak ellenére, hogy ízlett nekik, mégis sok maradt nekem is, és így mindenki rendben volt.
Ez még ritkábban lakott, még helyesebb kis szigetnek bizonyult. Alig voltak emberek. Helyi kisfiút és kislányt láttunk akik –gondolom- maguk által kihalászott csigát, kagylót, sünit árultak. Apró éttermek, régi épületek, hosszú cakkos kikötőrészekkel tarkított partszakasz. Vettünk egy fagyit, sétáltunk egy kicsit indulásig, majd mentünk tovább.
Alapvetően nagyon nem szeretem ezt a kapkodós turistavakítást, egyszer voltunk Velence-Murano-Burano-Torcello útvonalon egy nagyon tömött hajón, és annyi időket adtak nekünk, hogy mire kiszálltunk nagy nehezen (sokan egy kis nyíláson lassan), addigra szállhattunk is vissza, és ez nem csak egy szófordulat, hanem szinte a pontos valóság.
A második megállónál mi már nem is erőlködtünk azon, hogy lássunk bármit, csak nyaltunk egy fagyit a kikötőben, és csak néztük, ahogyan az emberek futva mennek megnézni a szigeten a legközelebbi dolgokat, majd futva visszafelé, amikor mi az egy gombócunk közepénél tartottunk, és így is az utolsóként szálltunk be. Akkor megfogadtam, hogy ilyet soha többet. Nos, ez nem volt nagyon eltérő, de mégis más volt, nem éreztem siettetve magam, ugyan nem sokat láttunk a szigetekből, de nem is volt célunk, így nyugalom volt.
A harmadik szigeten hosszabb időt tölthettünk, bár bevallom, hogy ez nekem kicsit nehezemre esett. Nyilván másképp gondolkodik a tömeg, mint én. Ez egy nagyobb sziget volt, több üzlettel, étteremmel, strandokkal, stb., de a nagyobb népsűrűség miatt nekem ez tetszett a legkevésbé, és itt kellett 3 órát eltöltsünk. A part az ígért homokoshoz képest mindenhol „horvátoszágihomokos” volt, ami kavicsosat jelent homokfoltokkal, tehát alapvetően köze nincs a homokhoz.
A „strand” szakaszok pár méter széles fövenyt jelentettek a beton sétány és a víz közt, illetve elég rövid, kb. 100m-es, max. párszáz méteres szakaszokra oszlottak a beton stégek (eeerre miért van szükség ???) közt. Na, minden esetre Édua egy ilyennél gyors átöltözés után vízbe vetette magát, és Orsi is fürdőruhában vele tartott, csakhogy az álmosan kókadozó Bálintot el kellett altatni előtte.
Marcival mi tovább sétáltunk a parton, mert ő nem akart a vízbe menni, és pedig jobban kerestem volna valami jó fotótémát, mint a vizet. Később kiderült, hogy Bálintnak egyre kevésbé volt kedve aludni, és anyuéknak is szenvedőssé vált a strandolás, ráadásul aggódtak, hogy mi hol vagyunk már ilyen hosszan. Kár, hogy a direkt elvitt adóvevőt nem használtuk, ez kiderülhetett volna.
Én Marcival bebarangoltam a partvonal belátható nagy részét, de nyilván ez a sziget „megjöttünk” szakasza volt csupán. Mikor ismét összetalálkoztunk, elmentünk egy fagyizóba, és két kelyhet elnyammogtunk együtt, és még mindig volt időnk, amivel nem tudtunk mit kezdeni. Találtunk egy lepattant kis játszóteret.
Az EU Konformitást itt is zárójelbe tehetjük, de erről írtam már, hogy kizárólag nálunk érdekes, máshol, de még Párizsban is ez egy tökéletesen mellékes dolog. Amikor úgy éreztük, hogy itt az idő, akkor elindultunk a kikötő felé, ahol már gyűlt a nép.
A nap szépen szállt alább, és egyre érdekesebbek lettek a fények, de sajnos ez inkább egy felismerés volt, mint lehetőség, mert a mocorgó hajón, a sok ember közt, a nyílt tenger felületével körülvéve, nem volt igazán sok téma.
A hajóba szálláskor elaludt Bálint. Ez első körben jó ötletnek tűnt, mert a harmadik szigetre tartó úton nagyon nehéz volt már vele, és állandóan macerálni kellett, hogy ne akarjon kiszállni minden pillanatban, de az esti altatásnál ez erősen megbosszulta magát. Marcika egy darabig nézte a vizet, a hajót és a tájat, ami szórakoztatja egyébként, de idővel hozzábújt Orsihoz, és elszenderedett.
Édua élvezte a legjobban a haza utat. Eleinte keresztrejtvényt fejtettünk együtt (én mondtam, hogy mit írjon), majd azzal szórakozott, hogy leselkedett a fedélzetről a hajó gyomrába vezető csapóajtó nyílásán, és figyelte ahogyan a kapitány tett-vett. Miután a bácsi innivalót szolgált fel mindenkinek még egyszer utoljára (finom vizet és rettenetes szénsavas üccsiket), elkezdte a holnapi fuvarra szalvétába csomagolni a késeket és a villákat, aminél is megkérdezte Éduát, hogy van-e kedve csatlakozni.
Volt. Édua lement, és miután megmutatta a kapitány a csomagolás technikáját, Édua egymás után állította össze az egységcsomagocskákat. A bácsinak nagyon tetszett Édua. Tapsolta, örült a segítségnek, és dicsérte, hogy 7 évesen ilyen ügyes, dolgos. Látszott, hogy az a jólelkű nagypapa típus, és örült volna, ha tovább élvezheti a kislányom társaságát, de a nyelvi akadályok, az út egy-másfél órás tartalma utáni búcsú, és a másnapi továbbutazásunk elég szigorú korlátokat szabott ennek a kapcsolatnak.
Viszont Éduának nagyon tetszett a program. Még amikor delfint láttunk, és nagy kiáltozással hívogattuk, hogy ő is nézze meg, akkor is csak éppen kikukkantott, de látszott, hogy a pillanatnyi tevékenysége jobban lefoglalja őt.
Minden esetre, amikor a kikötőben partot értünk, szívélyes búcsúzást követően haza indultunk. Marcika is felébredt, és hamarosan Bálint is, így csak a szokásos nehézségi fokon kellett megoldanunk a lépcsősor leküzdését. Alaposan leizzadtunk.
Fürdés és ruha csere után elmentem az autót megnézni. A szállásadónk azt tanácsolta, hogy ha ráteszi a parkoló őr a fizetési felszólítást, akkor még aznap fizessük be a postán, így nem lesz több mint egy normális parkolási költség.
Mire elzarándokoltam az autóhoz, és erősen reménykedtem abban, hogy nem vitte el a lopós autó, a legnagyobb meglepetésemre nemcsak, hogy megvolt, de nem tettek rá semmilyen parkolási papírt sem. Így hát úgy hagytam, remélve, hogy reggelig már nem változik a helyzet.
Hazafelé rádión már előre jeleztem a helyzetemet (ami a várfal miatt szinte már az utolsó pillanatban működött csak), így a család már menetkészen várt, és egy utolsó városnézést beiktattunk még. A sötétben és a város különleges fényei közt újabb mutatványosok és énekesek produkcióját figyelgettük.
Láttuk ismét a papagájos embert, bár most csak egy utazó „kollekcióval” sétált a kis utcák közt, volt egy kórus, aki egy templom bejárata előtt adta elő az első áriáját, hogy ezzel vonzza be a tömeget, komoly sikerrel, mert valóban tódult utánuk az érdeklődő tömeg. A legjobban mégis az az artista tetszett a gyerekeknek, aki először labdát dobált, egykerekű biciklivel nehezítette a produkcióit, majd lángoló buzogányokkal adott elő trükköket, és később látványos tüzes trükkökkel nyűgözte le a népet.
A gyerekeim ezt a produkciót még sokáig emlegették. Kicsit ettünk, Édua is kapott búcsú ajándékot (két barbis strand teniszütőt labdával), és hazamentünk, hogy összekészüljünk a másnapi korai indulásra.