2012. január 29., vasárnap

Nyaralás 11. nap (át Dubrovnikba)

Ma reggel abban a biztos tudatban, hogy nem adják vissza a pénzünket arra készülve ébredtünk, hogy maradunk még agy vagy több napot, de kipillantva azt észleltük, hogy igen rosszul kezdődik az időjárás. Ugyan eddig minden esetben azt tapasztaltuk, hogy megjavul, de most az eső is csöpögött. Minden esetre elmentem a recepcióra, és vártam a döntést. Úgy tűnik a konzulátus telefonhívás nagy segítséget jelentett, mert mintegy 90 000 Ft értékben visszafizették az előre kifizetett szállás díj le nem töltött napjait szó nélkül. Nem volt mosolygás, de engem ez már nem érdekelt. Otthon nagy volt az öröm, és már pakoltunk is. A cuccot az autóba nagy nehezen tudtam csak betuszkolni, mert a kölcsön babaágy jelentős méreteivel jövetben nem számoltunk, de így is megoldottam, csak Orsit sajnáltam, mert gyakorlatilag nem maradt lábtere.


Pakolás közben az eső már jelentősre fordult, és jól eláztam, de nem érdekelt. Elég volt a pompás strandból, benyomtuk a gps-be Dubrovnikot, és már indultunk is. Menet közben még megtorpantunk a péknél, és majszoltunk az esőben a cél felé. A gps-szel eléggé meggyűlt a bajunk. Már azt sem értettem, hogy miért visz fel a tengerpartról Podgorica majd Niksics felé, hiszen ezzel jelentős kerülőt teszünk a hegyekben, de azt gondoltam, hogy tud valamit, amit mi nem.
Aztán végre átléptük a határt, és… hát ez nem Horvátország, no de biztos ennek is oka van. Szerbia. Aztán Szerbiában már éreztük a változást, és végre elértük… és ez megint nem Horvátország, hanem… már megint Montenegró ? Na, és ezen a ponton a gps elveszítette, hogy hol is vagyunk. Nem hiszem, hogy a hegyekben túl sok párhuzamos út futna, mégis számára ismeretlen területen mentünk, de bíztam abban, hogy átmeneti zavar van csak az erőben.

Térkép persze nuku. Amikor a mesemondó lány ismét talajt fogott, kitalálta, hogy menjünk még egy kört, és így még három órával megtoldotta az egyébként 4.5 órás utat, amiből már kevesebb, mint egy óra lett volna vissza, és ettől elég idegesek lettünk. Felülbíráltam. Korábban is azt tartottam logikusnak, hogy végig a parton menjünk a parti és parti város közt, és a szőke bemondó lány bármennyire is erősködött, hogy forduljak vissza ahol lehet, kikapcsoltam a hangját, és konokul mentem amerre én gondoltam. Ő egészen a határig erőlködött, és ott tapintható volt a döbbenete, amikor kiderült, hogy van egy határátkelő, és azonnal Horvátországban lehet lenni. Ekkor visszaadtam a hangját, és megkönnyebbülten hallgattuk, hogy végre jó irányba visz. Sajnos ez nem volt ilyen egyszerű, mert Bálintnak nem lehet megmagyarázni, hogy miért van beszíjazva, miért nem mászkálhat, stb., és az út jelentős részét végig vinnyogta, ami igen nagy energia veszteséget okozott nekünk is, de a nagyobbak sem bírták jól. Ilyenkor a plusz 5 percek is súlyos veszteségnek számított, de ettől a luvnyától majdnem egyből 3 órát kaptunk ajándékba, és így is 1 órát a tévedés miatt, s akkor még nem is beszéltünk arról az egy – másfél óráról, amit a hegyi kerülő, az alapul vett útvonal jelentett a logikus parti úthoz képest.
Megérkeztünk Dubrovnyikba. Már a montenegrói oldalon is szép volt az idő a határ felé közeledve, de itt sem volt eső vagy hasonló. Ez azért egy forgalmas város, a közlekedés sem egyszerű, de sokkal kulturáltabb, mint pár kilométerrel arrébb. Nagy nehezen találtunk valami apró parkoló helyet, ahol megoldottuk a parkolást, és két órára alá buktunk az óváros szűk, kanyargós, antik kövezett utcácskáiba.
Zongorázni lehet a különbséget. A túristák SZÉPEK !!! 10 nap rondák után mindenki formás, jól öltözött, ápolt. A szolgáltatások sok félék, és érdekesek, bár ez lehet, hogy csak az újonnan érkezők illúziója még. Minden esetre Orsinak nagyon tetszik minden, ettől a környezettől el van varázsolva, bár ő is bevallotta, hogy azért nem az a toledói nyugalom, hanem a túlzott turista mennyiség van jelen, ami azért levon az összhatásból. Kicsit már Velence a zsúfoltság foka – szerintem.
Kis lődörgés után lehalászott egy éttermi cápa egy magyar nyelvű étlappal minket, és mi a magas árak ellenére hagytuk magunkat, mert 6 órája autóztunk, és valamit enni szerettünk volna. Orsi rántott sajtot rendelt, és valami saslikot. A saslik rendben volt, de a rántott sajtról valszeg még soha nem hallottak korábban. Tévedés nincs, hiszen magyar volt az étlap, de rántott sajt néven szeletelt erős ízű nyers sajtot hoztak egy tálon, pár oliva bogyóval, egy szelet paradicsommal, oszt csaó. Nemhogy nem panírozva, hidegen, éppen csak levágva a sajt kerékből. No, de éhesebbek voltunk, mint fennakadni ilyesmin, és csak toltuk. Mivel vegyítettük a sült hússal, egész jó kaja alakult ki együtt.
Az óváros vizitje után elmentünk szállást keresni. Már előtte is mutattak nekünk párat, de vagy mind foglaltnak bizonyult, vagy nagyon drágának, vagy alkalmatlannak 5 főnek. Körbe autóztuk a várost, de nem nagyon találtunk nyitva tartó tourist agency-t, csak amikor már majdnem vissza értünk a várhoz. Akkor egy segítőkész, angolul jól beszélő (ó micsoda felüdülés) fickó talált nekünk egy szállást egy utazási iroda félében. Én egyáltalán nem ragaszkodtam volna az óvároshoz, mert a parkolás iszonyú drága, illetve nem is megoldható, és biztosan a szállás árak is nagyon magasak, de ő sem nagyon ajánlott városszéli apartmant… lehet, hogy nekünk kellett volna párat megkérdezni személyesen, de ez 5 gyerekkel nem olyan egyszerű, mint kettesben lett volna, szóval akceptáltam.
Jött a tulaj, előttünk motorozva megmutatta a helyet, ami a régi várfalon belül, az egyik főkapuhoz igen közel esett. Őszintén szólva, a lakás elég szocreál berendezésű és lepukkant, ehhez hasonló áron lett volna jacuzzis kádas tágas, modern apartman (ha szabad lett volna), de az erkélyről nyíló látvány mindent visz. Most is itt ülök az éjszakai fények, és zene, neszek, zajok felett, és élvezem a hűs szellőt. Szóval nem problémázom, az autót meg holnap átparkolom valami olcsóbb helyre.
Este még lementünk a gyerekekkel az óváros mélyebbre eső pontjaira, hiszen Dubrovnik meredek utcái önmagukban is látványosak, és edzést jelent a közlekedés, de mi a legmagasabban vagyunk, és egy olcsóbb pizzériát már kinéztünk délután, tehát mentünk. Ez jó volt, mert amellett, hogy tényleg jót ettünk, mindinek megvolt az élménye. Orsi el van varázsolva a városkától, Bálint egy csomót szaladhatott a hosszú beszíjazottság után az emberek közt, amit nagy kacagással egyértelműen élvez, Marci számos alkalommal elmondja, hogy milyen nagyszerű dolog egy igazi várban aludni (amiben a valódi harcos katonák is), Édua pedig egy zenész társulat előadásán ült be a legelső sorba a földre, hogy hallgassa őket, s látszott, mennyire nagyon megfogja az egész. Majd aprót vitt nekik, és ujjongva kérte, hogy maradjunk még egy dalra. Én… én meg boldogan figyelem a családomat, és az a legnagyobb örömem, hogy együtt lehetek velük, tehát nekem is jóóó !

Nincsenek megjegyzések: