Nyaralás 12. nap, Dubrovnik

Ma reggel a pék megkeresésével indítottunk. Mivel az óvárosban van minden, de minden rettenetesen drága, a cél az volt, hogy valami civileknek fenntartott helyet találjunk, de persze azok busszal vagy autóval megközelíthető távolságban voltak, tehát beértük egy közeli, de a várfalon kívüli pékkel.

Nem volt olyan nagy és profi, mint a montenegrói, de szereztük zsömlét meg fánkot, és miután nagyobb kerülővel tovább keresgélve sem találtunk további élelmiszer áruház félét, haza indultunk. A kis távolságok is megerőltetőnek bizonyulnak a nagy meredekség miatt, és ez a környezet nem igazán baba barát. Mivel Bálint sem a háti hordozóban nem akar megmaradni, amivel könnyebb mozogni, sem kézben nem lehet őt vinni, mert fetreng, sem a babakocsi nem igazán jó, mert abban ugyan nyugodtan van, és nem terhel minket igazán a gurítása, de mihelyt lépcsőkhöz érünk, kettőnk keze megy tőle tönkre, és leizzadunk pár méter után.
Úgy találtunk vissza a várhoz, hogy egy alsó kapunál jutottunk be, ami sokkal a mi apartmanunk szintje alatt volt, viszont találtunk egy játszóteret a vár mellett, ami felüdülés volt a gyerekeknek, majd a várba lépve azon a helyen ahol tegnap a zenészeket hallgattuk, most egy kalóznak öltözött bácsi volt a fő attrakció, akinek valóban nagyon különleges papgályai voltak.Kb. 5-6, mindegyik igen különleges színű, és mindegyik más.A madaras ember a gyerekeket szórakoztatta. Első sorban azzal, hogy a vállukra, fejükre, kezükre tette őket. Aki merte, nagyon élvezte a madarak viselését, és így fölöltöztetve különleges fotótémát jelentett a hozzátartozóknak, és az arra járó tömegnek is.
A téren persze volt zenész bácsi is, aki kapott a gyermekeimtől pár lipát. Ez mindig nagy élmény. Innen hazafelé indultunk, ahol kipróbáltuk a teraszt, az óváros panorámával fűszerezett látványával, a szellővel, a zsivajjal, és középkorias zene foszlányokkal. Felvinni a reggelizéshez szükséges eszközöket és élelmeket nem volt igazán lelkesítő, mert a meredek lépcsőn fel-le szaladgálni, kis adagok szállításával, nem volt kényelmes. A reggeli viszont igen. Hangulatos volt.
Néztük a galambokat a közeli tetőgerincen, a sok vörös cserép majdnem homogén háttere előtt. Aztán egyszer csak sirály szállt a ponyva tetőnkre, és az ott meggyűlt vizet kezdte kortyolgatni, mi meg alulról lestük a sziluettjét, meg a transzverzálisan hullámzó víz érdekes árnyékait. Néha a harangtorony felől hallottuk a finom kondulásokat, amit egy ember figura szobor ütései keltenek. a megfelelő időpontokban.
A reggeli után elindultunk, hogy kipróbáljuk a libegőt. A start állomás a pék mellett volt, így nem kellett messzire menni, bár már ez a táv is sok volt Bálintnak, hogy egy helyben ülve maradjon a háti hordozóban, ezért Orsi plusz biztonsági övet szerkesztett a rendszerbe, ami ugyan még finomításra szorul, meg Houdini így is könnyen kiszabadítja magát, de mégis megvan az illúziónk, hogy kb. biztonságban van. A kötélpályán nagyobbacska, panoráma üveges narancsszínű lift visz fel. A gyerekek matricaként tapadtak az üvegre, és megkezdtük az emelkedést.
A tiszta égbolt, szikrázó napsütés, és viszonylagosan korai időpont miatt messze láttunk, és érdekes volt a táj, hiszen a hegy a háztetők, a tenger, a szigetek, a hajók, az óváros és a kikötő, mind érdekes fentről. Gyorsan emelkedtünk, és hamar elértük a fenti állomást, ahol a gyerekek sokat nézelődtek az üvegkerítés mögül.
Aztán kilépve az épületből kicsit sétálva eljutottunk a hatalmas kőkeresztig, ahol utána sokat játszottak, de Bálint és Orsi nem jöttek velünk, mert itt nem volt a szegélyen korlát, csak beljebb.
Ennél kijjebb nem engedtem Marcit és Éduát, de ők így is jól elvoltak, én pedig sok képet készítettem ezen a helyen, mert a fehér kőből készült korlát, a kereszt, és az „áldozati asztal” olyan szépen visszaderítették a fényeket, hogy nekem nagyon jó terepnek bizonyult.
Talán egy órát tölthettünk fenn, majd visszalifteztünk a városba, és az óvárosban kezdtünk járkálni.
Megnéztük, hogy a madaras bácsi ott van-e még (nem volt), majd tovább sétáltunk, hogy egy olyan helyen fagyizzunk, ahol eddig még nem. Egyébként baromi nagy gombóc fagylaltot adnak, rettenetes áron. Egy gömbi 500 Ft körüli összeg, de az íze egyébként jó. Ezúttal a kikötőig mentünk a fagyinkért, ahol aztán a tervnek megfelelőn elkezdtünk hajó túrákat keresni.
Először egy kis kört kerestünk, ami itt mindenkinél 45perc, 10EUR/fő (nekünk a gyerekekkel ez 3x10-et jelentett volna). Aztán kettővel arrébb üveg aljú hajót is találtunk ugyanennyiért, de még nem akartunk véglegesíteni semmit. Kicsit zavart az is, hogy komplett vigyori japán turistacsoportok vették igénybe a szolgáltatást, és egy tömött kishajóra nem szívesen szálltam volna a gyerekekkel. Aztán egy középkori hajót is találtunk, amin ismét volt rövidebb és hosszabb út (vacsorával) lehetőség egy korábbi szórólap alapján, de itt csak a hosszabbat ajánlgatták, ami a gyerekekkel sok lett volna, és gazdaságtalan is, így ezt nem választottam, pedig ez tetszett volna a hajó miatt.
Végül egy olyan túrát néztünk még ki, ami három szigetet érint, mindenhol megáll egy vagy több órára, és egész napos programot ígér. Ezt sem előlegeztük le, elmentünk inkább egy szeletpizzás helyre, ahol megvettük a reggelinek valót, és vizet. Olyan meleg van, olyan sok nedvességet vesz ki a babakocsi és a többi cucc cibálása, a gyerekek után szaladgálás és nem utolsó sorban az állandó ballasztom, a 10+ kilós fotóstáskám hurcibálása, hogy a víz igényünk erősen megnövekedett. Egy másfeles palackból szerintem úgy fogy el kettő egy napa sétákon, hogy minden étkezésnél és megállásnál, illetve itthon is iszunk folyamatosan.
Szóval vettünk kaját, és a kikötőhöz közeli egyik téren megtalált árnyékos részen fogyasztottuk el ezeket. A tér is olyan hangulatú volt kb., mint a velencei Szt. Márk tér, az árnyékos rész is egy dongaboltozatos, gazdagon faragott kőépület tornáca volt, ami nagyon hangulatos, kényelmes és szép látványt nyújtó hely is volt.
Bálint bealudt a háti hordozóban, így nyugodtan tudtunk enni. Montenegróval szemben itt vannak kukák mindenfelé, így szemét sincs, mi nekünk is volt hova kidobni a pizzás dobozt és a maradékokat.
Innen visszaballagtunk a kikötőbe, és lefoglaltuk a holnapi 3 szigetet érintő hajótúrát, és gondoltuk: még bejátsszuk a kis kört az üvegaljú hajóban. Éppen oda tartottunk, amikor elém penderült egy matróz, és ugyanazt a szolgáltatást ajánlotta, csak a gyerekekért nem kért pénzt. Mondtam, hogy minket ez akkor érdekel, ha nincs tömeg. Azt mondta: csak mi mennénk, és én már szálltam is a hajóba. Aztán mégiscsak betettek még két embert, de két ember vs. japó csoport, nem ugyanaz.
A gyerekeknek borzasztóan tetszett az út. Bálint is felébredt félúton. Eleinte az üveg alj volt a fő attrakció, de aztán a táj, a többi hajó, a hajóorrban való ücsörgés, és az, hogy lehetett tekergetni a kormányt (vezetni a hajót), ezek mind hozzátettek az élményhez.
Én sok jó képet készítettem, mert a fehér hajó belső homogén és nagy felületű derítőlapként állandó jó fényeket biztosít. Ezt remélem a holnapi hajó úttól is, és azt nagyon szeretném, ha nem lenne tömeg, de ebben az esetben kisebb az esély… bár egy csütörtök hátha a malmunkra hajtja a vizet.
A kikötőbe visszaérve hazafelé vettük az utat. Mindenki alaposan elfáradt a sok kaptatótól, a vízveszteségtől, szóval már vártuk a kis pihit. Otthon aztán együtt megnéztük a RIO című mesét, ami szinte mindenkit lekötött, csak Marcika kevésbé koncentrálós.  Amikor vége lett a mesének, elindultunk vásárolni. Autóba ültünk, és otthagytuk a horror áron vesztegetett parkolót.
Elmentünk a modern kikötőig, és találtunk hipermarketet, ami egy jelentősebb CBA-nak felelt meg pár kis üzlettel, de tény, hogy tudtunk venni vacsorának valót, meg egy valag vizet, meg ami kellett. Nagy előrelépés volt, hogy az egy hete ígért búcsú ajándék Marcinak (neki nagyon fontos, hogy kisebb ajándékokat kapjon, lehetőleg minden nap :-D) a sok alkalmatlan gagyi után végre meglett. Kapott egy Lego Robotot. El sem hitte, hogy valóban hazaviheti, és most tényleg megvesszük, és kifizetjük, és visszük, és tényleg ??? Ki még nem bonthatja, hiszen búcsú ajándék, de így is nézegeti, ölelgeti, vele megy mindenhova, és vele is alszik. Örül neki, és ez nekünk is jó.
Már csak haza kellett valahogyan jussunk. Az autót lehetőleg ingyenes területen, vagy legalábbis 3-as parkoló zónában akartuk hagyni. Ingyenest egyáltalán nem találtunk. A hármas viszont egészen közel van az óvároshoz az egyik irányból, de az egyirányú utak miatt elég nehéz volt visszatalálni, de végül leparkoltunk, és már csak parkoló jegyet kellett venni. Ez az igény viszont teljesíthetetlennek bizonyult, és ezen eléggé felbosszantottam magam.
A parkolás egy órára 5 kuna lett volna, nekem pedig összesen volt ennyim érmében, de szerintem nem is reális, hogy az embernél sokkal több legyen. Bank kártyát vagy bankjegyet az automata nem tud elfogadni (miért tudna egy olyan városban, ahol a parkolás a legnagyobb probléma), a közeli trafikok, újság árusok és egyebek pedig nem árultak jegyet, és nem váltottak nekem érmét.
Addig mentünk, amíg csak vissza nem értünk a várfalhoz, ahol pedig már csak kettes zónába eső jegyet árultak. Felhívtam a szállásadónkat, hogy akkor ilyenkor mi van, és ő azt mondta, hogy hagyjuk megbüntetni magunkat, ha aznap befizetjük, akkor ugyanannyit kell fizetni, amennyi a parkolás lenne.
Így ezt választottam, már sajgott a vádlim, semmi kedvem nem volt újabb köröket tenni a meredek hegyoldalon a reménytelen bolyongást folytatva. Minden esetre a vásárolt cuccokkal és a gyerekekkel hazaértünk végre. Elrámoltunk, és vacsiztunk. Kis mesenézés, fürdetés, altatás, majd Orsival még egy órát meredtünk a teraszról a középkori város fényeire fáradt elmélkedéssel, majd mentünk mi is aludni.