Korán keltünk, mert a hajó 8:30-kor indult, mi viszont
szerettünk volna ott lenni minél hamarabb, hogy jó helyünk legyen.
Gyorsan
kentünk pár szendvicset, betettünk vizet és búvár cuccot, bevágtuk magunkat az
autóba, és indultunk is Trogirbe. Nem a szokványos parkolóban álltunk meg,
hanem keresztül szenvedtük magunkat az állandó dugót ígérő hídon, majd egy
másodikon, amely régióban a hajót reméltük.
Véletlen egészen jó helyen
sikerült leparkolni teljesen ingyen, és gyalog indultunk a bárka megkeresésére.
A Miracul nevű kék és fa színű hajó nem volt messze, és mi
voltunk a legelsők, így könnyen felfedezhettük, és kiválaszthattuk a nekünk
leginkább tetsző helyet, ami a tat fedélzet legszéle volt, hogy körben, 180
fokos panorámában figyelhessük a környéket.
A gyerekek fel-le járkáltak az emeletre, és a különböző
részeire a hajónak, nagyon élvezték. Jöttek más turisták is, de nem lett tele a
hajó, ami nagyon jó hír volt, mert ilyenkor többnyire mozdulni sem lehet a
tömegtől. Ugyan még hátra volt két felvevő pont, de nem nagyon aggódtam emiatt.
Később kiderült, hogy nem is volt mitől, mert elég levegősen lett tele a hajó.
Velünk szemben egy szimpatikus család érkezett, valami meghatározhatatlan
nyelven beszélve. Volt egy nagyobb fiuk, és egy kislányuk, aki Éduánál
fiatalabb lehetett, és hosszú, már-már fehér szőkeségű haja volt. Ők lettek az
utitársaink, és Éduának nem jelentett gondolt összehaverkodnia a kislánnyal,
akivel aztán egész úton jókat játszottak.
Reggelire kakaós és lekváros süteményeket osztottak a
matrózok egy kis üdítővel. Ennek a gyerekek nagyon örültek. A hajó a campingük
mellett, és egy másik szigeten is összegyűjtött a hajótúrára befizetett
embereket, és elindultunk a Kék Lagunába, melyről azt mondták, hogy 2m mélységű
kék vízben lehet jót búvárkodni.
Hát ez nem volt így, de ez nem igazán zavart
minket. Mindannyiunk beugrált a vízbe, és jól éreztük magunkat. A hajó nem
kötött ki, csak megállt az öbölben, és arra lehetett kimászni, majd újra
ugrani. Bálint anyucival együtt lebegett békésen egy matracon, Édua búvár
felszerelésben snorkelezett velem, Marcika ide-oda úszkált Bálinték körül.
A
víz alatti burkolatomba betettem a video kamerát, és azzal próbáltam filmezni a
csapatot, remélem jó lesz, mert nem sokat láttam a búvár szemüvegen és az apró
keresőn keresztül. Majd mikor láttam, hogy a hermetikus elzárás jól működik,
betettem az 5d-t is, és azzal mentem fényképeket készíteni.
Nem gondolom, hogy
igazán jók sikerültek, nehézkes a kezelése, állítása, már az exponálás is
problémás, de azért igyekeztem. Valószínű a frontlencse is olyan ügyetlen, hogy
nem tud éles kép születni…
A lubickolás után a tengeren felszolgált ebéd következett.
Édua és a nagyon szőke kislány együtt segítettek a konyhában a személyzet nagy
meglepetésére, de szerencsére nem zavarta őket. A kislányok együtt szolgálták
fel a salátát az asztalokra, majd leültettük őket az asztalhoz, és úgy vártuk
az ebédet.
Orsi el volt ájulva, hogy milyen finom halat kaptunk, de a gyerekek
kedvéért azért csirke steak-et is kértünk, így tehát mindenkinek jutott
ízlésének megfelelő hami. Egészen jól laktunk, és Orsi úgy emlegette, mint az
eddigi legjobb étkezését a nyaraláson.
A hajó tovább indult, és elmentünk a második állomásra, mely
egy fél-egy óra távolságra lehetett. Itt egy kis szigeten kötöttünk ki, melyen
nem volt igazán semmi. Számomra ez egy ki csalódást jelentett, mert a
beharangozott kastélyba nem lehetett bemenni, lévén, hogy hotel volt, és
annyira nem volt attraktív, egy fagyira megálltunk ugyan, de utána strandot
keresve (homokosat ígértek :-DDD, na jó, erre nem számítottam persze)elég
esélytelenek voltunk.
A parton meredek sziklákon lehetett bemerészkedni a vízbe,
majd eljutottunk a zsúfolt „strandra”, ahol egy szem árnyék sem volt, de a
sziklák miatt nem lehetett igazán jól pancsolni sem. A fiúk találtak egy
árnyékos homokozót, míg Orsi és Édua pancsoltak egyet.
Én a srácokra vigyáztam,
de olyan álmosság vett rajtam erőt, hogy ülve elaludtam egy-egy pillanatra.
Mivel a hőség és a tűző nap elől nem volt hova menekülni, ezt egy szenvedős
időszaknak éltem meg, de szerencsére nem így a többiek. Azért én biztosan nem
ilyen helyre szerveznék egy hajó utat. Ennél minden sziget tartogat jobb
strandot szerintem.
Minden esetre eljött az indulás pillanata, és beültünk a
helyünkre a hajóba. Bálinton érezhető volt, hogy rövidesen be fog aludni a
ringatózástól. Indulást követve olyan jelentős hullámokat kaptunk, hogy Marci
rettenetesen félt, és ezért anyuhoz, majd hozzám bújt, ahol betakarva türcsivel
a befröccsenő víz elől, hosszan nyugtattuk.
Nem voltak veszélyes hullámok, de a
nyugodt ide úthoz képest azért nagyok. Marci aztán ebben az állapotban
elpilledt, és elaludt a hasamon. Egymás mellett altattuk a két kisebbet
Orsival, és úgy ringatóztunk hazáig. A végén még Édu és Orsi is elaludt egy
kicsit. Én nem tudtam, nagyon törte a hátam és fenekem a hajó párnázatlan
fabordázata.
Elbúcsúztunk a vélhetően Ír, vagy valamilyen más ismeretlen
hangzású nyelv birtokosa családtól, és a valószerűtlenül világos hajú
kislánytól. Kikötöttünk Trogirben, és a nap további részében nem tudtam, hogy
szilárd talajon járok-e, mert minden hullámzott nekem.
Az autóhoz ballagtunk, és beültünk, majd elmentünk
gyümölcsöt és pár alap dolgot venni, de a parkolás mindenhol horror. Ok,
Dubrovnikot semmi sem übereli, de itt állandó durva dugó is volt, amik mellett
mindenféle tilos helyen megtorpanásokkal, bekanyarodásokkal és
visszatolatásokkal kellett trükközni, hogy ez ideje alatt Orsiék le tudják
zárni a vásárlást, és desszantos módjára kelljen a forgalom pillanatnyi
feltartásával ki, majd be szállni. Szóval ez nem könnyű, de megoldottuk.
Itthon intettünk a lengyel barátainknak, majd elzavartuk a
helyünket foglaló szlovéneket, és ettünk egy kis dinnyét, szőlőt, kekszet.
Úgy
határoztunk, hogy fürdés után vissza megyünk a városba, hogy megnézhessük az
éjjeli látványát is, mintegy búcsúzóul, hiszen másnap már indulni terveztünk
Hvar szigetére. Sajnos a recepción elkeverték Bálint útlevelét, és nagy mázlink
volt, hogy az akinek oda adták, az Pag szigetén egy másik campingben megtalálta
(az is hova tette a szemét mikor elvitte a más ország, más küllemű és más
fotójú, plusz db útlvelét)… Szóval ígérték, hogy vissza postázzák, és ennek az
érkezésének időpontja bizonytalanná tette az indulást.
Szóval vissza mentünk Trogirbe, és egy fagyi kehellyel
indítottunk, ami fincsi volt, de megint a túlméret problémájáb. A sötét és
hűvösebb hőmérséklet beköszöntével megjelent a tömeg, így nem volt könnyű
mozogni, de sok esti program színesítette az egyébként sem érdektelen
kisvárost.
A parti sétányon koncertek sora várta az érdeklődőket, és ez
nagyon tetszett a gyerekeknek és anyunak is. Én szerettem volna éjjeli fotókat
készíteni, ami miatt 45 percen át kerestem a témát és a jó szemszöget az
állványommal felszerelkezve, de nem jártam igazán szívemet derítő sikerrel.
Viszont Orsi és a gyerekek jól érezték magukat, rugóztak a különböző
muzsikákra, és végül sajnáltam, hogy nem velük mentem, és őket fényképeztem.
Az éjjeli séta után vissza ballagtunk az autóhoz, és haza
gurultunk. Itthon fogmosás után mindenki ment aludni, és nem volt vele gond.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése