Ismét eljött a május eleje, és mi már nagyon készültünk rá.
Bezsákoltuk a bringákat a csomagtartóba, mellé a sok egyéb járművet, táskákat, játékokat, stb. Még jó, hogy ekkora a zsákunk.
Ezúttal Dunapatajra mentünk, ami nincs közel, de az utazást elég jól bírtuk, és gyorsan le is nyomtuk, mert az M6 -oson szépen lehet haladni.
Érkezésünkkor már sok ismerős gyermek zsibongott a Szelidi Tó melletti kis telken, ahol a a porontyok azonnal belevegyültek a játszó csapatba, miközben mi megkerestük a faházunkat, ahol berendezkedtünk.
Bálintnak akadtak önjelölt hintáztatói, a többiek meg hol ping-pongoztak, hol csúszdáztak, hintáztak, bringáztak, kergetőztek, mi meg csak néééztük őket. :-)
A menza vacsi után közös tűzrakás, fejlámpás mókázás kezdődött. A sötétben nem nagyon találtuk a piciket, de azért sejtettük, hogy megvannak valahol, főleg, hogy néha előbukkantak. A közös éneklés sokáig lekötötte őket, de aztán egyre többfelé vesztek el.
Bálint a tanulóbiciklijén banditaként cirkálva tűnt fel hol itt, hol ott, de végül csak sikerült mindenkit összeterelni a szobánkban.
Masszív mennyiségű szúnyogot vadásztunk le, majd nyugodni tértünk.
Reggel szép napra ébredtünk. Nagyon jó hír volt, hogy ilyen jó idő alakult, mert előtte és utána is igen lassan akart tavasszá változni. Hideg, esős, szeles idő volt jellemző, és pont ezen a hétvégén tett kivételt velünk az időjárás.
A menza reggeli után indult a banda kerekezni. Nagy volt a készülődés.
Utána hosszú libasorban kezdtük meg a túrát. Először a tó mellett, majd a
Duna egyik gátján, ahol széles úton tudtunk hosszan tekerni, miközben
szójátékokat játszottunk, és jókat beszélgettünk.
Persze a szél mindig szembe fúj, de egy ilyen kellemes lágy és meleg napon ez sem probléma.
Eljutottunk ahhoz a részhez, ahova menni akartunk, de valamiért zárva
volt, így átmentünk egy másik Duna szakaszhoz, ahol viszont
letáboroztunk.
Egy kis ejtőzés után betértünk a szomszédos étterem játszóterére, ahol kiderült, egy hintába egyszerre akár 3 gyerek is belefér.
Bálinttal mindenkinek kinyitottuk, majd becsuktuk a vendéglátói egység kapuját, és mikor meguntuk, ettünk egyet a többiekkel.
Hazafelé már szenvedtünk azért. A nyereg a petyhüdt kis seggeinkbe mély nyomot hagyott, és minden bajunk volt. Nem győztünk már hogyan nyafogni, és az ebben az irányban is szembe fújó szél már sokkal nehezebben volt elviselhető, mint jövetben.
Hazaérve jól esett a zsírfagyi és fagyott víz és cukor keverékéből összeállított jeges micsoda. Illetve az, hogy a székek egy vékony vonalnál szélesebb ülőfelületet ígértek.
Délután még sikerült újra felkerekedni, és elmentünk ahhoz a közeli lóvarrodához, ahol már vártak minket. Hangulatos környezetben tehette próbára magát a két nagyobbik gyermek.
A lemenő napfényben futó száron mentek a gyermekek pár kört, amíg én körbe jártam a tanyát, hogy jó képeket találjak.
Elég nagy a terület, de elég sok érdekes részlet van, jó volna mindet megnézni. Talán ha lenne egy bicaj vagy ló a környéken...
Utóbb a pár kör lovaglás után megtekintettük az istállót is.
Ez is hatalmas volt, sokféle, nagy számú lóval. Olyan izgalmasnak találtuk, hogy két kört is mentünk.
Másnap is volt bringatúra, de olyan fájdalmasra törtük a fenekünket, hogy már attól is nyavalyogtunk, hogy rá kell ülni. Így nem csatlakoztunk a nagy csapathoz, hanem külön úton bringáztunk.
Elmentünk a szomszéd faluba, és arra felé tartottunk nézelődést, ebédelést, cukrászdázást.
Hazatérve még kimentünk a tópartra, és Eszti bemutatta a nádból - hajó hajtogatási tudományát. Ez nagy sikert aratott. Egymás után kellett készíteni a gályákat, amiket a szellő messzire vitt tőlünk. A táborban nagy volt az élet ma is. Sugimama a kínai utazásáról előadást tartott, amit tömegesen figyeltünk. Sok érdekességgel volt tele.
Naplementéig koptak a helyi játékok, utána tűzgyújtás, kalandozás a sötétben.
Másnap reggel a menzán ismét egészséges (gyerekeknél nem lebomló, mérgező nitrites) virslinek nevezett ipari melléktermék íztelenségét próbáltuk feldobni egy kis műmustárral, majd Orsival kaptunk egy kis szabadidőt.
Kivonultunk terepre. Már jó előre kinéztük a lovarda felé fekvő hatalmas repce mezőt, és úgy készültünk, hogy minden eszköz meglegyen nálunk.
Így aztán sok jó képet készítettünk, és visszamentünk, hogy mi is összeszedelődzködjünk, és elindulhassunk -majdnem- hazafelé.
Mielőtt haza felé kanyarodtunk volna, megnéztük Kalocsát.
Azon belül is a porcelán manufaktúrát. Nem is gondoltuk, hogy ennyire leköti majd a gyerekeket.
Érdekes, hogy nem is tér el annyira az ötvösségtől. Minden esetre végig jártuk az összes fázist.
Még ki is lehetett próbálgatni, hogyan is kell csinálni. Édua még napokig mondogatta, hogy mégsem ötvös, hanem inkább porcelán készítő lesz.
Kalocsán még ebédeltünk egyet, majd indultunk haza. Ez a bicajtábor is jól sikerült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése